A Chungara-tó az Andok magasfennsíkján, 4517-4530 méteres magasságban, az Altiplanon található(az Andok felgyűrődött lánchegység. Igy a magassága folyamatosan emelkedik, minden földmozgás hatására, amiből Chile területén bizony napi 7-8 is előfordul), így a világ legmagasabban fekvő tava. Az egynapos kirándulás során tehát a tengerszintről felkapaszkodtunk 4517 m magasságba, majd onnan vissza, a tengerszintre. Nem mindennapi élmény és megerőltetés az emberi szervezet számára. Minden ember másképpen reagál erre a különleges próbára, de általános jelenség az erős fejfájás, aluszékonyság, a fejben jelentkező nyomás a legkisebb mozgásra ( Hofi: Ha a fejemen ilyen nyomást érzek és nem ül rajta senki, az már roham....:)))) Na ez itt nem roham, hanem a magassági-betegség első jele:))
Semmi ilyesmit nem tapasztaltam magamon, pedig bizony féltem kicsit egy kétoldali tüdőembólia után felruccanni 4517 méterre. De semmi bajom nem lett:)
Sorban fogom leirni mit láttunk, meg fogjátok tudni különböztetni a képeket, hogy mi micsoda...
Az első az Atacama sivatag. Nehéz elkülöiteni, hogy hol végződik a sivatag és hol kezdődik az Andok...tul nagy különbség ugyanis nincs:)
A körülbelül 2500-3000 m-es magasság egyedülálló a látvány. A hegyoldalakon és a völgyekben az egyébként rendkívül ritka Candelaria óriáskaktuszok figyelhetők meg, magasságuk eléri a 3,5 métert, törzsük átmérője pedig akár az egy métert is. Alakjuk leginkább egy többkarú gyertyatartóra emlékeztet. Mondanom sem kell, hogy egy megközelithető pédány mellett, nekem muszály volt megörökitenem magam:))
Az indiánok amugy az ut menti egyetlen fogadóban(kb 3000méter magasan) kokalevelekből főzött teát isznak. Én nem ittam, de a Cancino persze igen(szegény...neki kellett vezetnie:))
Amugy ezt mindekinek javasolják, mert serkenti a vérkeringést és vérnyomásszabályzó hatása van, átsegítve ezzel az embert a nagy magasság és ritka levegő okozta rosszulléten. Én kihagytam, de mint utóbb kiderült, nem is volt szükségem rá:)))
Ezután elértük az első magas hegyi "bota"-t. ez amolyan terménytárolója volt anno az indiánoknak(jópár ezer éve), valamint találkozó-pihenőhelye. A lakóépület hihetetlen mértékben fönnmaradt. Az Atacama szárazsága tökéletesen konzervál. A kis rések, amit a Botán láthattok, azok voltak az ajtók, de lekicsinyitették, hogy a tursiták nem mászhassanak a belsejükbe és ne rongálják(picik az indiánok, de azért nem ennyire:)
Út közben fölvettünk egy stoppos indián bácsit, akit bevittünk a falujába is, bár abszolut nem esett utba, de meg sem fordult a fejünkben, hogy kitegyük az ut szélén:) Ráadásul a Cancino szerint kifejezetten jót tett, hogy a közel 3500 méteres magasságból leereszkedtünk legalább 500 métert, megkönnyiti a szervezetnek az alkalmazkodást a nagy magassághoz. Ráadásul mint kiderült, egy csodaszép kis falucskába jutottunk, jó fél órára ottragadtunk és sétáltunk. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik ilyen szépségben és békességben élik az mindennapjaikat...
Visszakapaszkodtunk az utra, ahonnét letértünk és indultunk tovább a szerpentineken. Egyszer hátrapillantottam(addig csak előrebámultam:)) és akkor láttam meg, hogy már elhagytuk a felhőhatárt:)
Az autóút szélén megpillantottunk, házi, indián szőttest árusitó asszonyokat, a Putre városka fölötti kilátóhelyen.
Ők gyönyörű, kézi himzésű sapkákat, ponchokat és egyéb indián viseleteket árultak, valamint csodaszép háziszőttes teritőket, de tőlük nem érdemes venni semmit(bármilyen aranyosak), mert kifejezetten a turistákra dolgoznak. Vagyis az áraik kb a duplája az Aricában is kapható, ugyanilyen kézi műremekeknél.
Végül elértük azt a magasságot, ahol már kezd kizöldülni a táj. Ebben a magasságban már rendszeres esők vannak és behálózzák a kis csermelyek, patakok, melyek az Andok vulkánjainak olvadékvizét gyüjtik össze.
Erre a kirándulásra nem kell vizet, vagy más innivalót vinni. Elég egy palackot magunkhoz vennünk és bármelyik utmenti patakból feltölthetjük ivóvizkészletünket, a lehető legtisztább és tegtermészetesebb ásványvizzel...
Innentől már szinte lépten-nyomon találkoztunk a vikunyákkall(a láma vad, háziasitatlan rokona). Tökéletes békességben legelésztek és az sem zavarta meg őket, ha egészen közel mentünk hozzájuk fényképezkedni. Nem félnek az embertől. Az Andok egész területe több mint husz éve, szigoruan védett terület. Egy fűszálat sem szabad letépni, szó szerint. Amugy itt(Talán a Pinochet rezsim kegyetlenségének köszönhetően, talán másnak), a törvényeknek tényleg erejük van. Senki nem merne ujat huzni egy rendőrrel, vagy PLÁNE megpróbálni lefizetni! Azonnal a börtönben ébredne! Ezért az indiánok meglepően törvénytisztelők(talán ezért nem létezik ebben az országban a borravaló fogalma sem. Bárhol megpróbálod nem elkérni a visszajárót, utánadmennek és a kezedbe nyomják...azt hiszik, hogy elfelejtetted...nem arra gondolnak, hogy ez jatt...nem ismerik ennek a fogalmát sem).
3800-4000 m magasságban az ún. altiplano következik. Ez egy óriási kiterjedesű fennsik, csak epp oriasi magassagban:), amelynek szélein koszorúszerűen szöknek ég felé a hatezer métert is meghaladó, kúp alakú, hófödte vulkánok. A látvány szédületes, de a szédülés nemcsak emiatt fogja el az embert, hanem a nagyon ritka levegő miatt is.
Utunkat koszorúszerűen égbeszökő vulkánok és vikunyák csapatai szegélyezték:)
Amikor elértük azokat a mohaszerü gumókat, melyek kb 3-4e méteres magasságban nőnek, a Cancino figyelmeztetett, hogy ne bántsam őket(eszemben sem volt:), mivel ezek hosszu évtizedek alatt érnek el egy ököl nagyságú méretet és 20 éve csaknem kipusztultak.
Persze azért nagyon, finoman, gyengéden megsimogattam az egyiket...a teteje puha, mohaszerű képződmény, de belül kökemény érintése volt, mintha a szikla része lenne, amelyen nő...
Ahogy közeledtünk a tóhoz egyre inkább szürreális volt a látvány...felhőkbe burkolódzó vulkánok garmadáját láttuk magunk körül(amúgy CSAK a Chungara tó környékén 39(!!!), db tűzhányó van!).
Végül elértük a Chungara tó külső gyűrűjét. Ez még nem maga a tó, csak a tavat körülölelő terület, több sekély tavacskával...
Pár perccel később eljutottunk a 4517-4530 mélteres magasságban fekvő tóhoz, amely világrekordot dönt, hiszen a világ legmagasabban fekvő tava. A mintegy 22 négyzetkilométer területű tó vizében vadrécék usznak és flamingók sétálnak.. Ebben a magasságban tényleg minden lépést jól meg kell gondolni. Csak egy kis sétától is úgy kifullad az ember, mintha felfutna a Gellérthegyre, de a legkisebb séta is minden fáradtságot megér.
Innentől már beszéljenek a képek. A látvány félelmetes, szinte nem evilági volt.
Mint utóbb kiderült, iszonyú mázlink volt, hogy gyönyörű napsütésben voltunk fenn a tónál, mert a legtöbb esetben egészen sarkvidéki az időjárás. Nem az Altiplanon, hanem csak a tó környezetében, ahol megrekednek az esőfelhők és érdekes időjárási viszonyokat okoznak, még a legvadabb nyárban is. Erre kiváló példa, a második utunk a Chungarára, amit szintén olvashattok ebben a fejezetben.
Amikor rövid nézelődést és fényképezést követően levegő után kapkodva visszatértem a parkolóban várakozó autónkhoz, nem lepődtem meg a parkolóban uralkodó látványon: Abban a 3 autóban, amelyek épp ott votlak, békésen szunyókáltak az emberek...ki sem szálltak megnézni a csodálatos látványt: egész egyszerűen nem voltak rá képesek. A magashegyi betegség legenyhébb és legkellemesebb formájában szenvedtek: békésen aludtak:))
Én viszont annyira fel voltam pörögve a hihetetlen látványtól, hogy az alvás eszembe sem jutott és nevettem, hogy mások igy kidőltek! Bezzeg nem nevettem a visszauton, amikoris ugy elaludtam, hogy fél órába tellett szegény Cancinonak felébresztenie, aki lámavacsorával szeretett volna meglepni:)
Szerencsére visszafele haladtunkban, az Altiplanon még nem aludtam és sikerült pár képet készitenem:
Amint visszaindultunk, viszont lefektettem az ülést, hogy pihenjek egy kicsit. Sikerült ugy elaludnom, hogy a Cancino már rázott, rángatott és csaknem fejenállt, hogy végre eszméletre rángasson, mert tudta, hogy a kb 3000 m-es magasságban fekvő egyetlen fogadóban, leirhatatlan lámahusból készült vacsorát ehetünk és semmi esetre sem akarta, hogy lemaradjak róla:) Összekotortam magam, de az étel felséges volt és valami irdatlan adag:))) Mi voltunk az egyedüli vendégek a fogadóban(nem tul sűrű errefelé a forgalom), kaptunk ajándék desszertet is, amit már képtelen voltam megenni:). Amint visszültem az autóba, azonnal és békésen elaludtam ismét az autóban:)
Azt hiszem ajándékot kaptam az élettől: egész életemben szerettem utazni és vágytam távoli tájakra...de Chíle minden várakozásomat felülmúlja...
Tessék hüledezni...én is ezt tettem..:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése