2016. november 18., péntek

Túlélőtúra a Rapel tónál és ismerkedés a chilei fővárossal...


   Közép-chilei barangolásaim még korántsem értek véget, a következő úti célunk a Rapel tó volt. Ennek a bejegyzésnek a megirását hátráltatta, mindenféle dolog. Legfőképpen a barátaimmal megejtett Argentína-Brazília-Uruguay körút. Mert mikor hazajöttem, ezeknek az élményeknek a leírása volt a fontosabb, így háttérbe szorult a közép-chilei utazásom. 
  Most viszont bepótolom mindezt: Culipran(a párom szülőhelye), távolsága Melipilla városától jó 25 km, de nekünk előbb még Melipillaig is el kellett jutnunk úgyhogy már reggel elindultunk. Mire beértünk a városba, a korai időpont ellenére is rekkenő volt a hőség. Felüdülés volt felülni a távolsági buszra, melyek Chilében fullextra minőségűek: hátrahajtható, kényelmes plüss ülések, olyan erős légkondi, hogy a fejed fölötti befújót rendszerint ki kell kapcsolni, szóval teljes kényelemben érkeztünk meg a tóhoz. A kb 8o km-es útért 2e Ft-nak megfelelő pesot fizettünk(1000ft). Járnak kis mikrók is az utakon(nem túl nagy távolságokon), azok sokkal olcsóbbak. Azok se nem légkondisok se nem túl kényelmesek, viszont a jegy rájuk ritkán kerül többe 4oo Ft-nál. Ott sincs meleged a lehúzott ablakok miatt - ezzel mentünk pl San Antonio városából Isla Negra-ig(kb 6o km), a Pablo Neruda házhoz. Viszont most olyan iszonyatos hőség volt, hogy a távolsági busz és a légkondi mellett döntöttünk:)
Út közben:





  Itt a hídnál leszálltunk. A párom, aki közölte, hogy ismeri a környéket mint a tenyerét(kiderült kb 25 éve járt itt utoljára egyszer átutazóban:), mondta hogy itt kell leszállni. Le is szálltunk és kutyagolhattunk 5o fokban a tűző napon keresztül a hídon:) de legalább fotóztunk:)











  A Rapel tó tulajdonképpen egy "mű tó", hasonló a mi Tisza tavunkhoz csak ez úgy keletkezett, hogy egy vízi erőművet építettek a Rapel folyón és felduzzasztották a vizét. Mára pedig valóságos üdülőközponttá vált, kempingek, faházak, hotelek foglalják el szinte a part minden négyzetcentiméterét, a vízi sportok szerelmesei itt maximálisan kiélhetik magukat, de a sporthorgászok sem unatkoznak a partokon. Körülnéztünk két kempingben is, gondolkodtunk a csónak vagy kenubérlésen, de azonnal eszembe jutott hogy akkor megint 5o fokban a napon lennénk és letettem róla. A környezet viszont szép volt, sokat sétáltunk a fák között, majd delet harangozott a hasunk és elindultunk éttermet keresni. Reggel egy kávéval indultunk el és már erősen délután felé járt az idő. Ismét a párom közölte, hogyha ezen az országúton gyalogolunk tovább, akkor egy nagyon klassz kis éttermet találunk. Nem voltam biztos benne, lévén ez egy országút volt és merőlegesen vezetett el a tó partja mellől ami ugye tömve volt éttermekkel. Miután gyalogoltunk vagy 3 km-t a tűző napon kezdtem unni a dolgot és ő is rájött, hogy rosszul emlékezett. Végül találtunk két db élő embert és egy talponállót, ott viszont csak italokat árultak, viszont felvilágosítottak, hogyha további egy km-t gyalogolunk, akkor ott lesz egy szálloda és étterem...hurrá:) Mire megérkeztünk, térdig porosak voltunk, patakokban csorgott rólunk a víz, de megtaláltuk a szállodát. A parkoló tele volt elegáns autókkal, mi voltunk az egyedüli eszehagyottak akik gyalog jöttek ide...mondhatni kissé kilógtunk a sorból, enyhén rendezetlen külsőnkkel, de olyan fáradtak voltunk, hogy nem érdekelt minket:) Beültünk a nyakkendős úriemberek közé izzadtan porosan:))) Azzal indítottam, hogy kértem egy liter hideg ásványvizet és szinte együltő helyemben megittam. Ha már egyszer itt voltunk úgy éreztem illő valami itt a tóban fogott halat ennem, így konzultáltam a pincérrel aki a pejerrey-t ajánlotta. Ezen meglepődtem mert ezt a halat ismertem, de amit én ismertem az tengerlakó volt és nagyon aprócska(amolyan csalihal méret de finom). Ezt a tányért Peruban kaptuk egyik alkalommal, ez a tengeri pejerrey:



  Mikor rákérdeztem, azonnal látható volt, hogy a srác őslakos mivolta ellenére annyira sem ért a halakhoz mint én és nem tudta megmagyarázni mit keres egy tengeri hal egy édes vizű tóban, úgyhogy otthon olvastam utána:) A pejerrey amit én ismertem az valóban tengeri hal, de van ezeknek a halaknak vagy húsz fajtája és ezek közül az argentin pejerrey az tudja azt a trükköt, hogy megél sós és édesvízben, sőt a kettő keverékében is folyótorkolatoknál. A tengeri unokaöccsénél jóval nagyobbra nő(eléri a 3 kg-ot), és nagyon finom a húsa:) Előtte természetesen megkaptuk a Chilében kötelező pebre-t:)




  A párom jellegzetes chilei ételt kért: lomo a lo pobre-t. A "szték szegényesen" tipikus chilei kaja, nagyon finom és egyáltalán nem szegényes:) Általában két derekas szelet sztéken üldögél egy-egy tükörtojás, a sült krumplihoz pedig pirított hagyma is jár. Nem rossz :))



  A szálloda parkjában "ejtőztünk" egy darabig, mert nagyon szép volt, az üdítőket kihozták utánunk a kertbe és még aranyhalas tavacska is volt:)









  A másnapokat mindig családozással töltöttük. Ilyenkor besegítettem anyósomnak mert ahhoz képest, hogy "háztartásbeli", rengeteget dolgozik. Nap mint nap 4 pasit és egy gyereket reggeliztet-ebédeltet-vacsoráztat, mos és takarít rájuk, ráadásul reggeltől estig ott van a 4 éves kisunokája, akire egész nap vigyázni kell. Maximálisan megértem, mert nekem csak az egyik fia jutott és még az is sok néha, 4 hapsitól meg is őrülnék:)))) Elmosogattam, elszaladgáltam boltba, a keze alá dolgoztam, tisztítottam a zöldségeket, lefoglaltam a kisunokát, kitakarítottam míg lepihent ebéd után, úgyhogy az elutazásom előtt közölte, hogy jajjjj ÚRISTEN elmegyek és ő megint egyedül lesz és egyébként is miért nem költözöm le hozzájuk:)
  Következő nap viszont nagyon korán, 7 körül elindultam a következő kirándulásomra(ezúttal a pasimat otthon hagytam - megtehettem mert aludt - de mélységesen felháborodva hívott mikor 11-kor méltóztatott felébredni:))) Az úti célom Santiago volt, az ország fővárosa:) Kivonultam a ház elé az országútra, egyszerre két autó fékezett le csikorogva, hogy ingyen és bérmentve befuvarozzon a kb 2o km-re levő városba(Melipilla). Meglepett, hogy ennyire készségesek és udvariasak a vidék lakói és még a benzinpénzt sem hajlandóak elfogadni ha bevisznek a városba. Mikor megpróbáltam rájuk tukmálni, közölték hogy dehogy fogadják el, az övék a megtiszteltetés, hogy beszélgettem velük és így nem volt unalmas az utazás:) Ezúttal egy idősebb úrral utaztam, akiről kiderült, hogy német, ide nősült és már 4o éve Chilében él. Kérdeztem, hogy nem volt-e nehéz otthagyni Németországot, hisz Chile azért nagyon más. Erre azt mondta: maga is itt maradt...miért tette? Mondtam, hogy a csodálatosan szép ország, az Andok, az óceán, a hihetetlenül kedves emberek és amiatt, mert itt kicsit olyan az élet mint Magyarországon volt vagy 3o-4o évvel ezelőtt...a 4-6 éves kisgyerekeket simán leküldik a szülők boltba, a gyerekek egész este bandáznak és görkoriznak meg fociznak a lakótelepen, pont úgy mint mi kiskorunkban, nyakukban a lakáskulcs, a sarki boltban simán bevásárolhatok akkor is ha nincs nálam pénz, majd valamikor kifizetem és sorolhatnám. Rám nézett és annyit mondott: na látja...én is ezért élek itt... Bevitt a városba, még pénzt fölvenni is elfuvarozott. Felszálltam a Santiagoba induló buszra. 9 körül értem a városba, megkérdeztem hogy jutok el a Baquedano-ra, ugyanis előző nap felhívtam a hop on - hop of városnéző tour számát, hol tudok felszállni a városnéző buszra és azt mondták oda menjek. A santiagoi metró abszolút kellemes meglepetés volt. Először is teljesen behálózza a várost - itt egy metrótérkép:



  Nagyjából mindent meg lehet közelíteni vele, ráadásul légkondis volt az összes kocsi. Nincsenek ellenőrök - beléptetőkapuk vannak, melyek csak akkor nyílnak ki ha bedobsz egy érvényes jegyet, vagy lehúzod a kártyádat. Az egész nagyon kulturált és modern bár az én ízlésemnek túl kevés a mozgólépcső:)))) Viszont könnyen el lehet igazodni, bemondják az átszállási lehetőségeket, sőt tömeg se volt rajta, pedig csúcsidőben, este is mentem vele.








  Annyira megfogott a modren metrorendszer(főleg egy olyan országban ahol szinte havonta reng a föld), hogy utánaolvastam a neten és jól ítéltem meg: a santiagoi metro a maga több mint 100 megállójával és 103 km-es hosszával Dél-Amerika legnagyobb és legmodernebb metrórendszere.
  A föld alól Santiago abszolút központjában, a Plaza Italia-n bukkantam fel. Ennek a hivatalos neve Plaza Baquedano, de azért a többségnek már csak Plaza Italia marad:) Baquedano amúgy az 1800-as években élt katonai vezető, hadseregparancsnok volt, részt vett a Peru és Bolívia ellen vívott Csendes óceáni háborúban s nem csupán teret, de sugárutat, sőt várost is elneveztek róla. Az ovális óriási tér kultikus helye a fővárosiaknak: itt tüntetnek, itt buliznak, itt ünnepelnek, ide gyűlik össze a fél város ha a fociválogatott győz:)) Középen Baquedano lovasszobra áll.





  Előttem a San Cristobal hegy:





  Mivel sem buszmegállót sem piros városnéző buszt nem láttam, gondoltam megkérdezek valami helyit, aki okosabb nálam. Megszólítottam egy korombeli házaspárt nem tudják-e hol a városnéző busz megállója, mire közölték, hogy nem tudják, sőt spanyolul se tudnak, de meg tudom-e mondani melyik utcán menjenek a San Cristobal hegyhez, hogy a lépcsőkhöz jussanak? Na mondom hurrá! Vak vezet világtalant:) Mindenesetre elmentünk a San Cristobal lábához, én szépen beálltam a funicular(felvonó....mint nálunk a várbeli sikló), sorába ők pedig közölték, hogy felmásznak a lépcsőkön. Néztem egy nagyot és megkérdeztem, hogy biztosak-e benne, de mondták hogy persze-persze...oké...nem telt bele tíz perc és máris ott álltak újra mellettem, hogy meggondolták magukat:) Nem voltam meglepve:)))) Volt vagy 50 fok, a hegy majdnem 900 méter magas és nem vagyunk már húsz évesek:)
  A San Cristobal hegy(Szent Kristófról lett elnevezve, aki az utazók védőszentje), amúgy része a főváros központi parkjának(Parque Metropolitano de Santiago) és ez a maga 722 hektárjával egyike a föld legnagyobb városi parkjainak. Santiago amúgy is nagyon zöld, ez volt a legelső amit észrevettem és ez nagyon tetszett.
  A hegy lábánál az első amibe belefutottunk ez a srác volt, aki egy jóképű lámát vezetett kantárszáron. Azt hittem, hogy itt is ugyanaz megy mint Peruban: lefotózhatod(pénzért!!!:) a lámát, de nem:) az itt ingyen volt. A srác maga fotózta a turistákat a lámával és helyben hívta elő a képeket, melyeket dísztokba tett és azért szedett pénzt. Szóval Peruval ellentétben itt nem csak lehúzták a turistát, hanem végeztek valami szolgáltatást is:)



  Santiago siklóját 1925-ben adták át, 2000 óta nemzeti műemlék. 485 métert kapaszkodik fölfelé:) A kilátás gyönyörűséges volt:)






  A sikló felvitt egy kilátóig de onnan még bőven volt lépcsőzni-való felfelé:) Jöjjenek a fotók ömlesztve(nem mind saját:) Lecsúszott némi isteni csokifagyi is:)





  A hegyen és úgy általában Santiagoban óriási bicósélet zajlik. A hegy tetején is nyüzsögtek a biciklisták(tán még fénykoromban sem tudtam volna ide feltekerni:), és rengeteg a közösségi bicó megálló(mint Pesten a bubi)




  Mikor lejutottam a hegyről megtaláltam a városnéző buszok megállóját és elindultam a körutamra. Aki esetleg nem ismeri ezt a minden fővárosban működő rendszert: nagy, piros, nyitott tetejű turistabuszok, egy megadott körben járnak körbe-körbe a városon, megállnak minden nevezetességnél és ott szállsz le ahol akarsz róla és a következő busszal pedig mehetsz tovább. Nagyon jó rendszer, minden városban használom ahol megfordulok. Úgyhogy pillantsatok be velem egy kicsit a chilei fővárosba:) Mint említettem a város nagyon zöld, s ha valamiből sok van itt, azok a parkok:) Elsőként a Parque Florestal-hoz értünk és annyira tetszett, hogy le is szálltam a buszról. A 17 hektáros park a Szépművészeti múzeum kertjéből nőtte ki magát ekkorára, a  fővárosiak kedvelt pihenőhelye, 3 metróvonal is érinti így könnyen megközelíthető:







  A Szépművészeti múzeum 1880-ban nyitotta meg kapuit, a legelsők között Dél-Amerikában. és Chile legátfogóbb festménygyűjteményét találjuk meg itt, s az állandó kiállítások mellett, vendégtárlatoknak is rendszeresen otthont ad az intézmény.
  Dél-Amerikában minden városba illik tenni egy Plaza de Armas-t, de a fővárosokban aztán ez abszolút kötelező:) Ez alól Santiago sem kivétel - a történelmi belvárosban járunk.  Ezeknek a tereknek a kötelező kelléke minimum egy székesegyház, sok pálma és középen a szökőkút. A Santiagoi Plaza de Armas mindezt elő is adja: megcsodálhatjuk a város katedrálisát, melynek folytatásaként épült meg az Érseki Palota is, sőt még szökőkút is van:)








  A városnéző busz következő állomása a La Moneda volt, Chile sok vihart megért Elnöki Palotája. Azt nem mindenki tudja, hogy eredetileg ez az épület nem is elnöki palotának épült, hanem nemzeti pénzverdének. 1786-ban kezdték az építkezést, egy olasz építész, Joaquin Toesca vezetésével, aki sajnos 1799-ben elhunyt, így nem láthatta készen az épületet, melyet 1812-ben adtak át. Az épület falai egy méteres téglafalak, hogy elviseljék az itt mindennapos földrengéseket, s talán ezzel az egyetlen olyan gyarmati kori épület, amely megmaradt és nem dőlt össze valamelyik földrengés során.1845 óta Chile mindenkori kormányának székhelye és elnöki palota.1973-ban egy az USA által pénzelt katonai puccs keretében döntötték meg a hivatalosan megválasztott Salvador Allende szocialista elnök hatalmát, a palotát lebombázták, az elnököt megölték, az épület óriási károkat szenvedett és Chile rengeteg(az elnöki palotában őrzött), kincse semmisült meg. Az épületet a helyreállítása során, modern technikákkal erőaítették meg, így a 2010-es irdatlan erősségű(8,8-as), földrengés során is csak kisebb károkat szenvedett. A La Moneda palota az egyetlen tiszta olasz klasszicista stílusban emelt épület Amerikában. Nézzük meg a palotát ás a környékét:









  Santiago központi piacáról sokat hallottam és amig el nem mentem ide, meg voltam róla győződve hogy a vásárcsarnok az egy piac. Persze az is, de a legnagyobb része egy irdatlan étterem:) Körben van pár halasstand említésre méltó kínálattal, zöldségesek, de az épület belsejének nagy része egyetlen hatalmas étterem. Kint az utcán volt vagy 4o fok, a zárt étteremben, a gőzölgő tálak sokasága mellett meg vagy 60, de ennek ellenére tömve volt. Számomra érthetetlen hogyan tudnak emberek ebben a szaunában étkezni, s bár az ételek rendkívűl csábítóak voltak, az én erőmből csak annyira futotta, hogy körbeszaladjak rajta, fotózzak és gyorsan kimeneküljek, mivel a kinti kánikulában hűvösebb volt mint odabenn:)
















És még mindig anyósék:) Az ünnepekre látogattam le hozzájuk és közeledett a Szilveszter. Én már előre féltem, ugyanis tiszta sor volt, hogy megint grillezni fognak és én alapban se vagyok nagyon húsos, úgyhogy szóltam a páromnak, hogy csináljunk valami alternatív menüt, mert ha megint asadot(grillezett húsokat), kell ennem tutira köszvényt kapok:) Ő finoman beadta anyósomnak, hogy mi inkább nem szeretnénk fél disznót enni Szilveszterkor, hanem valami mást ennénk(BÁRMIT csak ne négy lába legyen!!!:). Anyósom erre kitalálta, hogy mivel én úgyis imádom a tengeri herkentyűket, majd főz nekem cocimientot. Fogalmam sem volt róla mi az, de gondoltam ha tengeri herkentyűk vannak benne rossz nem lehet:))) Naná, hogy hús is volt benne(egy chilei embernek a kaja az a húsnál kezdődik, amiben nincs hús az szinte nem is étel:) Úgyhogy beszaladtunk a városba herkentyűkért és kezdődött a főzés. A dolog úgy indult, ahogy elég sok étel készítése: jó sok hagymát, fokhagymát és felaprózott kaliforniai paprikát kellett pirítani - kissé meglepődtem mert egy hatalmas és magas fémüstben indult a főzőcske:) Erre ráborítottak néhány tonna húst, majd megfűszerezték. Került bele oregánó, babérlevél és bors is, majd az egészet felöntötték két liter száraz fehér borral(gondoltam ha mást nem is, de legalább jól berúgunk:)))




  Erre jött rá egy vastag réteg megtisztított és kettévágott krumpli, némi kolbász és végül egy nagy halom tengeri herkentyű(volt benne több féle rák, tintahal, meg olyan dolgok amiket még beazonosítani sem tudtam:) 

.
  Végül ráborítottak egy nagy halom kagylót. Ekkor jöttem rá, hogy ez a cocimiento nevű étel, gyakorlatilag majdnem azonos azzal az ősi étellel, amit curantó-nak hívnak, csak ezt lábosban készítik nem a hátsó kertben egy gödörben:)) Na a curantora ki kell térnem, mert az valami elképesztő kaja és annyira ősi, hogy bizony alsó hangon is kb 1400 esztendős ételnek saccolják. Ez a tűzhely és ételkészítési mód egyértelműen polinéz találmány. Ők készítették igy az ételeiket ősidők óta. A polinézek fantasztikus hajós nemzet volt és a leletek alapján már i.sz 600 körül elérték Dél-Chile partjait(nem...nem az Európaiak"fedezték fel" Amerikát, hanem a polinézek i.sz 600-ban, aztán a kíniaiak is kb ugyanebben az időben, legvégül az európaiak, csak ők lekésték az egész bulit csaknem ezer sztendővel:))) Nos a polinézek honosították meg ezt az ételkészítési módot és ennek az ősi ételnek a modern változatát készítette el anyósom most nekem. Az eredeti, ősi recept az úgy indul, hogy áss egy bazi nagy gödröt a hátsó kertben:)) Béleld ki hatalmas kövekkel és rakj rajtuk tüzet. A tüzet addig kell égetni, amíg a sziklák tüzesre nem forrósodnak. Akkor le kell kotorni a parazsat és kibélelni hatalmas levelekkel ezt a kezdetleges tűzhelyet(ehhez chilei rebarbarát és gunnerát használnak). Amit innentől kezdve előadnak a chileiek az valami egészen elképesztő látvány: erre a kezdetleges tűzhelyre LÁDASZÁM borogatják a kagylókat, majd azok tetejére az alaposan megmosott krumplik kerülnek, majd vödörszám a húsok, de kolbászt is raknak bele:) Majd az egészet beborogatják levelekkel, jó alaposan és úgy egy órát hagyják rotyogni benn a hozzávalókat. A jelenet nagyjából így néz ki:))))


  Nos amit az anyósom készített nekem az majdnem ugyanez volt, csak épp lábosban készült és fehérborban főtt össze mindennek az íze, így sokkal finomabb is volt:)))


  Az egész cuccot lefedtük és lassú tűzön főztük, míg megpuhult minden hozzávaló és a kagylók szépen felnyíltak. Szeretném leszögezni, hogy bár frissen vettük a kagylót, az én kívánságomra előbb lefagyasztottuk, mert úgy gondoltam csóró kagylóknak mégis kellemesebb halálnem megfagyni mint élve megfőni:) 
  A végeredmény lehet szemre nem éppen szép, de ízre!!!! Leírhatatlan volt! A csúcs a lé volt amiben mindez megfőtt! Megettem a tányér kaját aztán kimertem magamnak még plusz levet, annyira ízlett:)))



  Amúgy ez az étel is, mint itt Chilében sok, kb úgy készül, hogy belehajítanak egy csomó finom dolgot, összefőzik és kész a kaja:) Ennek megfelelően sok chilei étel egy nagy trutyinak néz ki, de azért ehető. Ez az ország, bármennyire is imádom, nem a gasztronómiájáról híres. Egyik itt élő barátnőm közölte: mégis mit vártál? A legprimitívebb spanyol martalócok konyhája keveredett az itteni indiánok igencsak kezdetleges ételeivel, nem csoda ha nem sült ki belőle semmi jó:) Van pár finom kajájuk(pl a fenti cocimiento vagy pl a húslevesük is verhetetlen, de ha igazán jót akarsz enni, jobban jársz ha átmész a határon Peruba. Meglepő lehet, hogy két szomszédos ország, mégis Peru ma már egy gasztronómiai nagyhatalom a világban, Chile pedig sehol nincs. Az oka az, hogy egyrészt évszázadokig Peruban székelt a megbízott spanyol uralkodó és a királyi udvartartása, valamint az óriási bevándorlás. Peru ízeihez az őslakosokon és spanyolokon túl hozzáadták a magukét a bevándorlók: a franciák, olaszok, kínaiak, japánok, a behurcolt rabszolgák pedig a szub-szaharai ízeket vitték a perui konyhába. Ráadásként olyan elképesztő a zöldség-gyümölcskínálat, hogy az a világon egyedülálló, ráadásnak pedig ott a Csendes óceán valamennyi hala és tengeri herkentyűje. Chile pontosan ugyanezekkel a fantasztikus adottságokkal rendelkezik, mégsem az ételeiről híres. Tulajdonképpen ha díjaznák a legjobb alapanyagokból, legrosszabbul főző nemzeteket, Chile méltán éremesélyes lenne:)

  A család többi része természetesen bőszen grillezett:))) Összesen hatan voltunk,.de egy hadseregnek elég lett volna a hús. Majonézes krumpli és több féle saláta is járt mellé:





Az üst a grillezett husikkal...na azért egy tányérral hajnalban én is bevágtam...hosszú volt az éjszaka:)




  Mivel a család(minket is beleértve:) már nem a húszas korosztályt képviseli, eszünkbe sem jutott az értékes energiát táncra pazarolni, hanem pezsgőztünk és anekdotáztunk, hatalmasakat nevetve. Éjfélkor természetesen koccintottunk, majd felkaptunk néhányan a már előre odakészített bőröndökből egyet-egyet és futásnak eredtünk:)))))) Ki a házból, végig az udvaron, ki a kertkapun az országútra, ott elfutottunk a kereszteződésig és vissza, a szomszédok hangos biztatása közepette, akik visítva, nevetve kiabáltak: HAJRÁ LÁNYOK! GYORSABBAN, GYORSABBAN KÜLÖNBEN NEM UTAZTOK!:)))) Nem ment el teljesen az eszünk, ez egy chilei hagyomány:) Éjfél után egy bőrönddel el kell szaladnod a sarokig és vissza és akkor nagy utazás vár rád az új évben:) Én ezt egyszer már megcsináltam és akkor bejött, gondoltam jobb ha bebiztosítok magamnak még egy nagy utazást Dél-Amerikában:) Ugyanis az már tiszta sor volt, hogy áprilisban utazom a barátaimmal Argentínába, Uruguayba és Brazíliába, de reméltem összejön majd más is:))