2015. február 12., csütörtök

Egy félresikerült bolíviai túra története, ahol a magasságtól mindenki hányt, de azért szép dolgokat láttunk:)


  Megkeresett egy fiatal pár nemrégiben, hogy szereztek egy olcsó, akciós repülőjegyet Chilébe(ilyen is van!!!:)))), és szeretnék megnézni az UYUNI sómezőt Bolíviában abban a 6 napban amennyit erre az egész dologra tudnak szánni(és persze amit a repülőjegy enged). Mivel az Uyuni sómező és Bolívia, Chiléből kiindulva San Pedro de Atacama falucskából közelíthető meg, a hozzá eső legközelebbi reptér Calama városában van, így ide szereztek egy belföldi repjegyet. Úgy egyeztünk meg, hogy Calama repülőterére megyek értük, de mivel a gépük délután érkezett én pedig hajnali 6-ra értem oda Aricából(kb 1o óra buszút), egy napot Calama városában kellett eltöltenem. Ha már így esett, úgy döntöttem kihasználom ezt az "üres" időt és kicsit közelebbről megismerkedem ezzel a chilei várossal, melyen már számtalanszor átutaztam, de sosem szenteltem neki semmilyen figyelmet, hacsak azt nem, hogy minél hamarabb továbbállhassak innen:)))
  Calama első ránézésre(sőt második és harmadik ránézésre is:))), csak egy poros sivatagi város millió kutyával:) A városról azt írják, hogy a lakossága kb 174.000 fő. Én ezt az információt annyival egészíteném ki, hogy a négylábúak lélekszáma ennél lényegesen nagyobb:) Nem lennék nagyon meglepve akkor sem ha a város kutyakontingensének létszáma elérné vagy meghaladná a több milliót:)


  Ebben a minőségében nem egyedülálló Chilében, mert itt mindenütt sok a kóbor kutya, ha azt vesszük ez Dél-Amerika egészére hatványozottan is igaz:) Engem egyáltalán nem fogott meg a város(nem a kutyák miatt, mert őket szeretem:), de talán a rendezetlensége, a sok kutyagumi, a reménytelen poros sivatagi környezet és az e mellett érthetetlen módon jelen levő drágaság, valahogy cseppet sem tette vonzóvá számomra Calamat és ha csak rajtam múlt volna, sem időt, sem pénzt nem áldoztam volna a felfedezésére. Viszont ha már így alakult és mindenképp ide kellett jönnöm, természetesen én lettem volna az utolsó aki ezt a napot egy hostalban tévézve tölti el.
  A most következő bejegyzés ennek a napnak a történetét meséli el, valamint egy bolíviai túlélőtúra történéseit(másnak igazán nem tudom nevezni), amivé alakult az Uyuni sómezőre tett látogatásunk:))) De kezdjük Calama-val:

  Hogy egyáltalán el tudjátok helyezni ezt a várost Chile térképén, ehhez segítségképpen itt egy kis térkép, mely Chile északi részét ábrázolja. Az én városom(Arica), Chile legészakibb határvárosa, mindössze pár km-nyi távolságra van a perui határtól. Calama tőlünk kb 6oo km távolságra délre található. Amúgy mindkét város az Atacama sivatagban helyezkedik el:)



  Calama sok mindenről nevezetes(az ember nem is hinné:), egyrészt ez egy ex boliviai város(csak a Csendes óceáni háború/1879-1883/, után került a győztes Chile fennhatósága alá) és ez meg is látszik rajta, persze nem a szó jó értelmében:). Nevét indián eredetűnek tartják, az ősidőktől kezdve itt élő licanantay indiánok nyelvén a  "Ckara-ama" annyit jelent, hogy "város a közepén vízzel".
  A terület ősidők óta lakott, már 9000 évvel ezelőtt letelepültek emberek az Andok lejtőin eredő Loa folyócska völgyében. Azt gondolnánk Calama egy város a "nagy semmi", az Atacama sivatag közepén, pedig az elhelyezkedése révén stratégiai fontosságú település. Mivel nagyjából az Andok és az óceán között helyezkedik el és óriási réz készletekkel rendelkezik, valamint sok száz km távolságban ez az egyetlen vízlelőhely, már az időszámításunk előtt jóval kereskedelmi központtá vált.


  A területet a licanantay indiánok lakták, akik földet műveltek, várost építettek maguknak, valamint egy fellegvárat (jó okkal), támadásoktól tartva. A csendben fejlődő közösség életébe először az inkák avatkoztak be, amikor a birodalom terjeszkedése idáig elért és a birodalomhoz csatolták a területet. Azonnal szervezett réz bányászatba fogtak, mely óriási mennyiségben állt rendelkezésre a területen. Bár a települést leigázták és inka fennhatóság alá helyezték, az inkáknak sosem a pusztítás volt a céljuk - épp ellenkezőleg: az itt élő emberek megtartása és annak elérése, hogy a birodalom hűséges alattvalóivá váljanak. Ezt katonai eszközökön túl, rendszerint azzal érték el, hogy az inka urak és hölgyek a helyi uralkodó osztály tagjaival házasodtak - így szinte garantált volt a jó viszony:) 
  Később megérkeztek a spanyolok is, akik azonban már kevésbé nemes céllal érkeztek és bizony sok vérfürdő köthető a nevükhöz a területen, melyet a mai napig megőrzött az emlékezet. 
  Az azóta eltelt időben Calama tipikus sivatagi bányavárossá nőtte ki magát, több mint 170.000 lakossal, s a bányákon kívül, melyek közül a Chuquicamata(a föld legnagyobb külszíni bányája), látogatható is, még egy dologról nevezetes a város. Mégpedig arról, hogy innen közelíthető meg San Pedro de Atacama, Chile egyik turisztikai központja, a maga mesés látnivalóival, ezért a város átmenő forgalma óriási. A világ minden tájáról érkeznek ide turisták, akiknek egyetlen célja, a San Pedro-i túrákon részt venni, valamint a bátrabbak bevállalhatják, hogy átruccannak néhány napra Bolíviába és kirándulást tesznek az Uyuni sómezőn.
  Ebbe a városba érkeztem meg én hajnalok hajnalán. Természetesen reggel 6-kor maximum aludni lehet de nem várost nézni így kerestem egy hostalt ahol egy picit legalább pihenhetek, a 1o óra buszozás után, amíg fel nem ébred a város. Calama-i árakhoz képest olcsón találtam szállást, kb 5000Ft-ért. Bár ránézésre az ember nem érti miért ennyire drága a város, de mivel bányavárosról van szó, az itt megforduló, chilei viszonylatban is kiemelkedően kereső több ezer bányai dolgozó és kiszolgálószemélyzet felveri és fent is tartja az árakat).  Délelőtt tíz körül útnak indultam és a nem messze levő turisztikai információs központba mentem, mivel a könnyebbik végét kívántam megfogni a dolgoknak és azt gondoltam naívan, hogy majd befizetek egy városnéző tour-ra már ha van ilyen. Persze nem volt:) Az irodában dolgozó hölgy úgy nézett rám mint valami földönkívülire és olyan érzésem támadt, hogy rajtam kívül élő ember nincs olyan eszement, hogy pont itt akarjon várost nézni:)))) Végül hosszas gondolkodás után megadott két telefonszámot(utazási irodákét), hogy ők talán tudnak segíteni. Az ő reakciójuk is hasonló volt:))) Amikor mondtam hogy városnézés mint olyan létezik-e, azonnal mondták, hogy visznek csoportokat San Pedro de Atacama-ba. Mondtam hogy NEM San Pedro de Atacama-t kérdeztem, hanem Calama városát:) Erre a hölgy közölte, hogy hát izé....azt eddig senki nem akarta megnézni, ilyesmire nincs igény:)))
  Mit volt mit tenni egyedül kellett a nyakamba venni a várost és magamnak városnézést rendezni:) (az első képen a városháza, a másodikon a sétálóutca egy részlete látható)


 

  Persze mielőtt útnak indultam volna Arica-ból utánanéztem mi az amit érdemes itt egyáltalán megnézni, úgyhogy a Parque el Loa felé indultam. Tudtam ugyanis, hogy ott található Calama egyetlen múzeuma. Mivel nem óhajtottam tovább gazdagítani az amúgy is aranyárban dolgozó calamai taxisokat, megkérdeztem pár embert, merre találok colectivot(iránytaxit), ami el tud vinni oda. Így 4ooopeso(2oooFt), helyett 7oo pesoért(35oFt), tettem meg az utat. A park bejárata és környéke:

 
 

   Ne valami nagyszabású dolgot képzeljetek el park címszó alatt:) Egy sétány, egy tér, egy kis pataknyi vízfolyás és a sivatag homokjában néhány tűzrakó hely:) A patakon egy kis híd ível át amit akár "asszonyvallatónak" is nevezhetünk mert úgy inog és billeg ha rálépsz, hogy tengeribeteg leszel tőle:)))

 


  Nos én nem is annyira a parkot szándékoztam megtekinteni, hanem a múzeumot, melynek gyűjteményéről nem túl sok mindent találtam a neten. Már a megtalálása sem volt egyszerű. A parkban szállingózó 1-2 embertől megkérdeztem merre van a múzeum, de egyikük sem tudta, mi több, soha nem is hallott a létezéséről. Végül megláttam a park egyik alkalmazottját(gondoltam itt a felmentő sereg:), és letámadtam azzal a találós kérdéssel, hogy hol található a parkban a múzeum:) Az úriember csak nézett és közölte: nem tudta hogy van itt múzeum:) Kezdett a dolog lehangolóvá válni és amikor a bácsi közölte, hogy menjek át a hídon és a túloldalon, a mellékhelyiségben dolgozó wc-s nénit kérdezzem meg a múzeum hollétéről, végképp feladtam a reményt:)) Viszont amúgy is szükségem volt a mellékhelyiségre így odamentem és inkább csak időtöltésül tőle is megkérdeztem hol a múzeum és mit ad Isten?! A wc-s néni tudta:))))
  Egy dolog világossá vált a számomra: Calama múzeuma nem az a hely ahol csúcsforgalom van:) Íme a sokat keresett intézmény:


  A körülményes kezdet után maga a múzeum kellemes meglepetés volt a számomra, mert amolyan igazi vegyesfelvágott volt a gyűjtemény. Bányászváros révén betekintést nyerhettem az itt fellelhető ásványi kincsekbe:

 
 

 


  Egy kisebb tárlat bemutatta a régmúltban itt élt őshüllőket és a manapság is fellelhető állatokat:
 
 


Egykor a sivatag helyén óceán hullámzott, az itt talált fosszíliákból is találtam párat a múzeum gyűjteményében(ősi cápák, köztük az óriáscápa - megalodon - fogacskái):

 

Láthattam használati tárgyakat a rég és közelmúltból egyaránt:

 
 
 

Egy hatalmas makettet a Csendes óceáni háború során megvívott calamai csatáról:


  Sőt egy egészen komoly gyűjteményt, főleg a Chile középső-déli részén fellelhető ízeltlábúakból is. Őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy ennyi randa dög él az ország többi részén:)) Mázli, hogy én a sivatagban lakom:))))

 
 

  A városnézésből Calama székesegyháza sem maradhatott ki. A város szívében található katedrálist 1906-ban építették és 2000-ben hajtottak végre egy teljes födémcserét rajta, mely során város bányájából bányászott és megmunkált rézlemezeket használták fel.

 


  Még pár fotó a városról. Egy bányászvárosban a sétálóutcában ugyan miről legyen szobor?:) Természetesen egy bányászról:))))

 

 

 


 Túl sok időm nem maradt. Bekaptam egy gyors ebédet. Cilében is létezik a "menű" fogalma. Ez rendszerint egy levest egy főételt és valami kis édességet takar. Általában 5-6 féle választási lehetőség van a főételek közül és 3-4 féle leves illetve saláta szokott lenni. Ezűttal húslevest és sült halat kértem salátával, de előtte ahogy Chilében mindenütt, kaptam pebre-t. Ez egy speciálisan chilei fűszerkeverék hagymából, fokhagymából, picit csípős paprikából, paradicsomból, friss korianderből és olíva olajból áll, kenyérre szoktuk kenni, nagyon finom:) A drágának számító Calama városában sem fizettem ezért többet kb 1000Ft-nál.

 

  Némi pihenés után kiszáguldottam a reptérre. Calama repterén nem voltam még és meglepett a város lepukkant összképéhez képest modern és új létesítmény.

 
 
 
 
  Természetesen mielőtt megérkeztek volna a fiatalok és mivel ennyire szűkre szabott volt az idejük én már több napot szervezéssel és telefonálással töltöttem. Lefoglaltam még Aricából az Uyuni sómezőre tartó tourra 3 helyet, szállást is foglaltam, bár teljes elképedésemre a sok éve bejáratott olcsó szállásomban egy év alatt óriási változások történtek. A szállásadó hölgy kedvesen közölte, hogy a tavaly még 15.000 pesos két személyes szoba immár 28.000 pesoba kerül. Először azt hittem valami nagyszabású felújítás történt de közölte a hölgy hogy ők ugyan egy fűszálat nem tettek keresztbe de megemelkedtek az árak. Mivel Chilében az infláció nemigen haladja meg a 2-4%-ot évente én ezt elég érdekes magyarázatnak találtam..
  Utánanéztem annak is, hogy mikor tudunk továbbindulni Calama-ból San Pedroba, lévén nem volt vesztegetni való időnk. A repülő papír szerint 16.3o-kor érkezett és a reptér kicsiny volta miatt is, no meg mert a buszállomás csupán 15 percre van a reptértől úgy gondoltam akármennyire is tötymörgünk, a 6-kor induló utolsó buszt akkor is elérjük ha gyalog megyünk.
Tévedtem. Késett a gép, de persze mindenki szemérmesen hallgatott és az információnál sem kaptunk semmiféle felvilágosítást arról, hogy a fél 5-kor esedékes repülő utasait vajon a sivatag szelleme rabolta-e el. Az ember egy transzatlanti járatnál számíthat több-kevesebb  késésre de egy belföldi járatnál másfél óra enyhe túlzásnak tűnt. Amikor 6 óra után végre elkezdtek előszállingózni az utasok mondhatni nem örültem. 6 óra után is indultak ugyan buszok San Pedroba, de azokon rendszerint ha van is hely csak 1-2. Tolmács nélkül pedig nem akartam útnak indítani senkit egyedül egy sivatagi faluba. Aztán tárgyalásokba bocsátkoztam a reptéren San Pedro táblákkal várakozó hiénákkal(én úgy gondoltam hogy azok:) és kiderült - bár persze drágábban mint a buszok, de bármikor lefuvaroznak minket San Pedroba. Hosszas alkudozás után végül egy egészen korrekt árban egyeztünk meg és mint később kiderült, színvonalas és rugalmas szolgáltatást is nyújtottak. Nagyon fontos volt, hogy lejussunk aznap a faluba, hisz másnap hajnalban indultunk volna Bolíviába. Ha aznap este nem jutunk le, fújtak a túrának. Így végül megérkeztünk, befizettük a másnapi túrát, némi rohangálás után egy kissé olcsóbb szállást is találtunk(nagy nehézségek árán - ugyanis a falu tűrőképessége határáig tömve volt turistákkal) és pénzt is váltottunk a másnapi bolíviába induló kiránduláshoz. Már a chilei határon meglepődtem. Sorban álltak a buszok és mindannyian Bolíviába akartak átjutni. Eddig minden évben kb mi voltunk az egyetlen turisták a határon most meg ez az egész tömeg oda akart menni. Úgy tűnt az én egykor csendes, sivatagi falucskámat végképp felfedezte magának a tömegturizmus:(
  A következő képek a határ bolíviai oldalán készültek(a határátkelő 4500 méteres magasságban van), ahol máskor maximum egy dzsip szokott várakozni vagy még annyi sem:





A határátkelő irodát megtestesítő bódé előtt hosszú sor kígyózott:



  Az alábbi esetet csak a félősek kedvéért mesélem el: sokan még ma is tartanak Bolíviától, mint valami sötét elmaradott országtól(oké, az is:))), amióta volt a bizonyos Rózsa Flores terrorista ügy. A Magyar Külügyminisztérium azóta is a magyar állampolgárok számára "nem ajánlott" és "veszélyes" úticélként jegyzi az országot. Hogy ez mekkora marhaság azt az alábbi határincidens jól példázza: Amikor kitöltöttem a migrációs jegyzéket és átadtam az útlevelemmel együtt a határőrnek, az rámnézett és közölte: fizessen 375 bolivianot(nagyon sok pénz). Nem értettem miről beszél. Előbb azt hittem, hogy a pár száz méterre levő nemzeti park belépti dijait szedik mostantól itt, de még ahhoz is túl borsosnak tűnt, úgyhogy megkérdeztem: miért kell fizessek? A határőr közölte: a vízumért!!! Én még mindig nem értettem: de milyen vízumért?? Erre ő: a magyaroknak fizetniük kel a vízumért! Idővel leesett a  tantusz mindannyiunknál: fogalma sem volt róla, hogy az általa buzgón nézett Európai Úniós listán szereplő Magyarország és az általunk beírt magyar nemzetiség az egy és ugyanaz!(húngara és Hungría). Végül szépen elmagyaráztuk, hogy mi magyarok vagyunk és Magyarországon élünk, ami az EU tagja, igy nem kell vizumot fizetni. Ennyire SEMMIT sem tud senki Bolíviában Magyarországról és a magyarokról...még a határőrök sem:) Egyszóval nyugodtan lehet Bolíviába utazni, persze a perfekt spanyolnyelv-tudás alapfeltétel, különben már a határon bajba kerülsz:))) A határőr akkurátusan áthúzatta velünk a beírt "magyar" szót a nemzetiség rovatban és kijavíttatta "magyarország"-ra hogy minden stimmeljen:))) 
 Amint felértünk, az utazási iroda alkalmazottja valóságos terülj-terülj asztalkámat varázsolt reggeli címszó alatt a számunkra :) A forró kávé mellett az ezen a magasságon szinte kötelezőnek számító coca tea is szerepelt a kínálatban. Hozzáteszem mindez még a chilei félnek köszönhető, mivel a határig az ő mercedes buszaikkal fuvaroztak és csak a határon(onnantól kezdve nem létezett út), szálltunk és pakoltunk át a bolíviai fél terepjáróiba. Megbíztam bennük, lévén a legtöbb a tavalyi DAKAR kiszolgálódzsipjeiből állt:)


  Több órás várakozás után végre megszabadultunk a túlburjánzott bürokráciától, de szinte rögtön a határ után meg kellett állnunk befizetni a Nemzeti Park bejáratánál az egészen pofátlanra szabott belépti díjat. Ezután wc-re akartunk menni. A bolíviai fél, miután egy egészen pofátlan, csillagászati belépti dijat kifizettetett velünk, még további kb 3ooFt-nak megfelelő bolivianot bevasalt tőlünk wc használati dijként(a wc-ben sem folyó viz, sem papir, sem szappan, sem semmi nem volt). 
  Amikor végre továbbgurultunk az általam már sokszor látott fehér lagúna felé, meglepődtem. Eddig már négyszer jártam itt és ennek a lagúnának a színe sosem volt ennyire fehér...



  Ezen is meglepődtem: mit keresnek itt vikunyák?? A vikunya az Andok egyik vadon élő tevefaja és ugyan a hegyek tele vannak velük, de ilyen helyen ahol sem víz, sem egyetlen árva darab növényke nem él meg, nem igazán értettem mit keresnek. Ezeknek a lagúnáknak a víze sós, sőt sokszor mérgező a bennük felhalmozódott ásványi anyagok miatt, növény pedig csak a vulkánkoszorú túloldalán van, chilei területen. Bolíviában több napi járóföldre egyetlen fűszál sem. Vikunyát sokszor látni érthetetlenül száraz, sivatagos területen, de ott legalább valami sárgás, száraz fűcsomó-szerű növények vannak. Itt a homokon, sziklákon és ihatatlan vizen kívül semmi.




 
  Ezt a fotot ugyanerről a lagunáról tavaly lőttem - bár akkor is gyönyörű volt, de korántsem annyira fehér mint most:



  Felmerült bennem a remény, hogy lehet, hogy a zöld lagúna ezúttal valóban zöld színű lesz??? Ugyanis a bolíviai zöld lagúnáról először fotókat láttam a neten és csak később jutottam el személyesen is ide. A fotókon egy világos türkiz színű csodát lehet látni. Nos én vagy ötször voltam fent és a zöld laguna víze a legnagyobb jóindulattal sem volt türkiz színű mint a fotókon, csak sötét barnászöld. Amikor vagy negyedszerre voltam odafenn és mindig ugyanilyen volt a színe, elkönyveltem magamban, hogy a fotók egy turisracsalogató csalás részei és fotoshop-al készültek. Ime az egyik fotóm a zöld lagunáról:

  Gyönyörű szép, csak épp nem világos türkiz színű:)
Nos mivel ezen az úton a fehér lagúna is valóban fehér volt, megkérdeztem a túravezetőt, hogy vajon a zöld lagúna is zöld lesz-e? Rávágta hogy persze! Naná hogy nem hittem neki, de reménykedtem:) Amikor felértünk, nem hittem a szememnek...a látvány túltett a neten talált fotókon...a lagúna ezúttal valóban a türkiz csodálatos árnyalatában ragyogott:







   Mint a túravezetőtől megtudtam, a lagúna a legtöbbször olyan színű amilyennek én is mindig láttam. Akkor ragyog csak ilyen gyönyörű színben, ha megfelelő(nem túl magas), a vízállás, ragyogóan süt a nap és erős szél fúj. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, akkor csak egy sima, sötét vízű tó...és az egyszeri turisták előtt, akiknek épp nincs szerencséjük, féltve őrzi a titkát:))
  Az én turistáimnak óriási mákjuk volt, hogy így láthatták:) 
  Miközben gyönyörködtem a sokszor látott, meseszép tájban sem feledkeztem meg róluk. Még az idejövetelük előtt sokszor szóba hoztam a magashegyi betegséget mint olyat, de nem vettek komolyan(tapasztalatom szerint senki nem veszi komolyan addig amíg egyszer föl nem megy 4500 méterre és rosszul nem lesz:))). Amikor többedszerre is felhoztam a témát, akkor is mindig csak azt mondták: ne aggódjak, nem lesz semmi gond, hisz mindketten fiatalok és edzettek. Mikor mondtam, hogy a két dolog abszolút nem függ össze, akkor sem hittek nekem. Éppen a korábbi rossz tapasztalataim miatt most vércseszemmel figyeltem őket és naponta többször rákérdeztem hogy vannak. Hála Istennek minden rendben volt, lelkesen fotóztak és kiabáltak az újabb és újabb csodák láttán: 



  Megnyugodtam és többet nem kérdezősködtem:). Tapasztalatom szerint aki nem birja a magasságot annál ez nagyon hamar előjön, mi pedig ekkor már vagy három órája voltunk 4500 méteres magasságban. 
  Mikor elhagytuk a lagúnákat, hamarosan megérkeztünk a Dali sivatagba. A szürrealista művész képeire emlékeztető sziklaformációkat láthattunk a csodálatos tájon, melyek mintha a művész keze munkáit tükröznék:




A környező táj sem volt mindennapi:




  
  A következő megállót mindenki nagy lelkesedéssel várta. Ez egy termálfürdő volt magasan az Andok mélyén. Természetesen ne egy Dagályt képzeljetek el fürdőként:) A világ egy igen elmaradott felén jártunk...egy kis medencét alakítottak itt ki, folyamatosan cserélődő folyó vízzel, több száz km-re minden lakott településtől, de az élmény pont ezért fantasztikus volt:)




  Az előző évekhez képest itt valóban történt némi előrelépés, ugyanis a medencénél eddig csak egy rom volt. Ha többen voltunk fent, akkor az átöltözés nehézkesen ment, elbújva a dzsipben. Ezúttal hála az épületnek már nem volt ilyen gond. A medencével szemben pedig egy pihenőépületet is kialakítottak ebédlővel. Ide ugyanis a csoportok úgy dél körül érkeznek, a fürdés után pedig úgyis mindenki megéhezik. Nem mindenki fürdött(én sem), s mint kiderült nagyon jól tettük. A meleg termálvíz ugyanis annyira kiszívta az emberek erejét, hogy továbbindulás után sorban kezdett rosszul lenni mindenki...



  Miután mindenki kilubickolta és fotózta magát, bevonultunk ebédelni. Az ebéd számomra nagyon kellemes meglepetés volt...sok salátával és még több avokádóval:))) De kaptunk sült virslit és egy irdatlan adag krumplipürét is. Nem panaszkodott senki:)





  Ebéd után továbbindultunk és ekkor kezdődtek a bajok is. Előbb a velünk utazó santiagoi lány lett rosszul, meg kellett állni többször is, mert hányt. Az arca nem szimplán sápadt volt, hanem egyenesen zöld. Rettenetes fejfájás kínozta és a továbbiakban szinte egyáltalán nem érdekelték a látványosságok amelyek mellett megálltunk. Meg tudtam érteni: a magashegyi betegség valamennyi heveny tünetét produkálta és szörnyen érezhette magát. Amikor megérkeztünk a gejzírekhez(pöfögőkhöz), már a házaspár akiket kísértem lány tagja is mondta hogy nem érzi túl jól magát, de ekkor még nem volt nagy baj.





  Mikor megérkeztünk az aznapi utolsó megállóhoz, már én is fáradt voltam és nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy lemásszam a fantasztikus Laguna Colorada partjához. Csak ahol álltam, onnan lőttem pár fotót. A látvány egészen fantasztikus volt. Régi vágyam volt eljutni ide és végre teljesült:



  A kb 43oo méter magasan fekvő lagúna víze sós, sok bóraxot tartalmaz, színét egyrészt a tó fenekén levő üledéknek, másrészt a vizében tenyésző piros algáknak köszönheti. A terület nemzetközi jelentőségű ún "ramsari vizes élőhelynek" minősül. A lagúnában a legtöbb a James flamingókból él, de megtaláljuk itt a chilei és andoki flamingókat is.
Itt is költenek ezek a csodálatos madarak, nagyon okosan, olyan helyeken építve fel fészkeiket a tóban, melyeket sem ember sem puma nem tud megközelíteni, mert a lagúna alacsony vize alatt több méter mély, folyékony iszap rejtőzik.

  Ekkor már a nap végén jártunk, mindennki fáradt volt és többen rosszul voltak. Kérdeztem a sofőrünket(ő volt egyben a túravezető is), hogy a szállás ahol az éjszakát fogjuk tölteni alacsonyabban lesz-e? Megvigasztalt hogy szó sincs róla...magasabban, kb 48oo méteren. Amikor megérkeztünk a lány akit kísértem, akkorra lett igazán rosszul. Szinte mindentől hányt, egyetlen korty vizet nem tudott leerőltetni a torkán, mert azonnal viszontlátta. Mivel ezt az óriási magasságot akkor tudja elviselni könnyebben a szervezet ha sok folyadékot kap, ő pedig még azt a keveset is elvesztette az állandó hányással ami benne volt, ekkor már határozottan aggódtam érte. Az Andok mélyén voltunk, éjszaka, óriási magasságban és egy napi autóútra a civilizációtól, vagyis a chilei határtól. Odahívtuk a túravezetőt és tolmácsoltam a fiatalok kérését, miszerint vigyék vissza őket Chilébe mert ilyen állapotban nem tudják folytatni az utat(mindkettejüknek erős migrénjük, hányingerük volt, a lány pedig szinte fél óránként hányt). 
  A túravezető mondta, hogy a holnapi nap már lejjebb megyünk erről a magasságról, kb 38oo méterre és ott már jobban lesznek, de a fiatalok hallani sem akartak róla. Féltek és teljes joggal attól, hogy még mélyebbre megyünk Bolíviába, még nagyobb távolságra kerülünk a civilizációtól. Akkor a túravezető azt javasolta, hogy továbbvisz minket még most éjszaka Bolíviába, egy sok órányira fekvő kórházhoz ahol majd ellátják őket. Ekkor kezdett mindannyiunkat elhagyni a béketűrés és közöltük: NEM KÓRHÁZRA van szükségünk hanem arra, hogy levigyenek a hegyekből alacsonyabb magasságra:) A túravezető kötötte az ebet a karóhoz hogy most este nem tud visszavinni a chilei határra - magyarázatot csak annyit adott, hogy ő csak a határig tud vinni de ott a chilei fél nem tud fogadni. Nem értettem mit takar az, hogy "nem tudnak minket fogadni", másnap tudtam meg, hogy éjféltől ezt a határt is lezárják és csak reggel 7-kor nyitják ki újra. S mivel a határ 45oo méteres magasságban van, nem sokra mentünk volna azzal ha ott töltjük az éjszakát. Végül úgy egyeztünk meg, hogy ad mate teát(esküszött rá, hogy attól mindenki jobban lesz) és ha reggel is ennyire rosszul vannak, visszavisz minket a chilei határra. A teával kapcsolatban igaza volt: mindannyian elaludtunk mint akit agyonvertek és bár nekem egész este nem volt bajom, éjjelre már nekem is megfájdult a fejem(hajlamos vagyok azt hinni, hogy pszichoszomatikus alapon, mivel körülöttem mindenki rosszul volt:)). Reggel mikor felébredtünk, a páros lány tagja azzal indított, hogy felkelt wc-re és azonnal hányt. Gyakorlatilag akkor volt elviselhető állapotban csak ha viszszintesen volt, inni pedig továbbra sem tudott semmit. Mit volt mit tenni, felráztuk a túravezetőt és mondtam, hogy akkor mi itt visszafordulunk mert eszemben sincs őket ilyen állapotban beljebb vinni az Andokba. 
  Hoztak nekünk reggelit, de a szegény lány, aki enni nem is próbált, csak meginni pár korty coca teát, még ott az asztalnál menten viszontlátta:(
Reggeli a bolíviai szálláson:





  Nem tudom mi volt a neve ennek a palacsinta-szerű, de kelt tésztából készült bolíviai izének, amit reggelire kaptunk lekvárral de nagyon finom volt:))) Ha valaki tudja írja meg a nevét:)

  A túravezető javára legyen írva, hogy mikor szóltam, azonnal felkelt, magára kapkodta a ruháit és máris indultunk vissza a chilei határra. Meglepően gyorsan(néhány óra alatt), visszaértünk ahol azonnal bepakoltak minket a chilei buszokba és levittek 45 perc alatt a hegyekből San Pedro barátságos, 24oo méteres magasságába. A fiatalok azonnal jobban lettek, minden bajuk és tünetük elmúlt. Kerestünk egy relativ olcsó szállást és a lány azzal indított hogy megivott végre vagy másfél liter vizet:))) Mivel hallani sem akartak arról, hogy bármelyik San Pedroi túrán részt vegyenek(mindegyik sajnos nagy magasságba vitt), úgy egyeztünk meg, hogy leszervezem nekik a visszafuvart Calama városába, ott intézek nekik egy napi szállást és transzfert a repülőtérig.
  Sajnálom, hogy így alakult az útjuk, de ha nincs idő a néhány napos fokozatos akklimatizálódásra és hozzászokásra a nagy magassághoz és oxigénhiányhoz ez sajnos egy lutri. Aki bírja annak kutya baja nem lesz, aki nem az így jár mint ők:( Azért az egy nap alatt csodálatos dolgokat láttunk, három álomszép lagúnát, rengeteg flamingót, fantasztikus tájakat, remélem nem könyvelik el szimpla veszteségnek az ittlétüket.















.