2010. március 31., szerda

Lota - szenbanya

A Huascar megtekintése után, ugyan továbbindultunk Lota városába, de ránk esteledett mire odaértünk. A sógornőm azonnal közölte, hogy semmi baj nincs, hiszen itt is lakik egy barátnője. (ez már meg sem lepett...akárhova utaztunk ebben az irdatlan országban, mindenhol akadt egy ismerős:) Már azt is kezdtem megszokni, hogy az összes család akinél megszállunk perfekt magyar(mint utóbb kiderült, mindannyian a Pinochet rezsim elől menekültek anno Magyaoroszágra és valamennyien 15-2o évet nálunk éltek. Így amikor megérkeztünk az ominózus barátnő házához, már meg sem lepett, hogy ezekkel a szavakkal nyitott ajtót: Kerüljetek beljebb és érezzétek otthon magatokat nálam...:)
 Greece nagyon lelkes volt mikor megtudta, hogy végre láthat egy igazi, élő magyart személyemben, azonnal megvendégelt minket, előszedte a magyar zenegyűjteményét is és vad csárdásba kezdett:)
  Igazi menedék volt a háza a megfáradt világjáró csapatunknak: isteni vacsorát kaptunk, forró zuhanyt és szinte valamennyien külön szobát is:)


  Greece Lota városának szó szerint a legtetején lakik, foglalkozását tekintve festőművész és nem is egy díjat nyert már Chilében. Számunkra  hihetetlen volt az óriási kert és a gyönyörű kilátás a házából, így azonnal vad fényképezésbe kezdtem. Ő minden nap élvezheti ezt a látványt, elég ha kilép a háza ajtaján és a pompában találja magát.




És Greece kertjének "kosztosai":)


   A másnapi programunk, Lota egykori szénbányájának meglátogatásából állt. Lota városát 1662-ben alapították a spanyolok, de a spanyolok által kitalált hosszú nevet az itt őslakos mapuche indiánok hamar megváltoztatták Lota-ra. Kis falut jelent kb lefordítva. Valóban sokáig az volt, egészen amíg a XIX. század közepén meg nem nyitották a szénbányát. Akkor rohamos fejlődésnek indult és hamar várossá nőtte ki magát. Az első munkások a helyi mezőgazdaságból élő emberek voltak, akik iszonyú körülmények között dolgoztak, csak sok évtized múlva alakult ki némi érdekképviselet, ami próbált megküzdeni a váltakozó tulajdonosokkal. A gyermekmunka itt mindennapos volt. Ez a bánya képezte anno egész Lota megélhetését, de a bányát 1996-ban végleg bezárták, miután megjelent az olcsó, kolumbiai szén a piacon és 1-2 év alatt több ezer ember(szinte a város teljes lakossága), került az utcára.Voltak persze próbálkozások(idő előtti nyugdíjazás, más munkák városba telepítése és a bányászok átképzése), de ezek nagyon kevés emberen - családon segítettek és Lota a mai napig a "Chile legszegényebb városa" nem éppen dicső megnevezést viseli.



  Az utóbbi pár évben szerencsére változott valamelyest a helyzet, mióta a város megcélozta a turizmust, mint nyitási lehetőséget. Egyre több a turista, szinte minden dél-Chilébe irányuló utazás programpontjává kezd válni a bányajárás Lotában, mivel a bánya valóban különlegesség, hisz a legnagyobb része az óceán alatt terül el, a legmélyebb pontjain kb 15oo méter mélyen. a város közelében elterülő "fehér strand" is kezdi vonzani az embereket:




  Nem gondoltam micsoda "élményekben" lesz majd részem a bányajáráskor, illetve valami olyasmire számítottam mint anno Magyarországon, ahol régen szintén meglátogattunk egy bezárt szénbányát. Vagyis sétálunk a föld alatt folyosókon aztán kijövünk:) Na itt nem egészen olyan volt:))




  Szépen besorjáztunk a bányába, kaptunk teljes menetfelszerelést:) Lámpát, sisakot, tápegységet stb:) Aztán útnak eredtünk. Én ugye lépten-nyomon megálltam fényképezni így hamarosan azt láttam, hogy csak mi négyen ácsorgunk az egyik átjáróban. Mondtam is a sógornőmnek, hogy milyen érdekes! Magyarországon is voltam lent bányában, de ott nem engedtek minket csak így szabadon, kísérő nélkül kószálni, és hogy ez mennyire klassz. Ő dőlt a röhögéstől és közölte: Ágikám! Nem mászkálhatunk szanaszét, csak lemaradtunk a csoporttól, mert egyfolytában fényképeztünk!:) Utol kell érnünk őket:) 
Nagyon klassz volt az egész, azt leszámítva, hogy én bányajárásra és nem túlélőtúrára számítottam:)



    Miután leeresztettek minket jó mélyre már nem élveztem annyira a dolgot:) Volt olyan akna, ahova csak négykézláb fértünk be, én enyhe klausztrofóbiával és pocsék gerinccel küszködve, közöltem, hogy oda én be nem megyek!:) Aztán meggyőztek, hogy csak pár méteres szakaszról van szó, amiből persze egy szó sem volt igaz. Amúgy egyszerre kb 15 embert kísért két szakképzett és sok évet ledolgozott bányász. Nagyon aranyosak voltak, sokat meséltek a régi életükről, mikor még működött a bánya: megtudtuk, hogy nagyon sokat dolgoztak, sokszor több mint 2 percig ereszkedett a bányalift, mire elérték a munkahelyüket, annyira mélyen volt. Azt is elmondták, hogy most boldogok, hogy nyugdíjasként idegenvezetők, mert így minden nap lemehetnek az imádott bányájukba. Hihetetlen, hogy valakinek egy bánya mélye örömet okoz.


 A legtöbb aknában semmiféle világítás nem volt, csak a lámpáink fényénél botorkáltunk előre:


 Amikor elérkeztünk a legmélyebb pontig ahova levittek(felhívták a figyelmünket, hogy 5oo méterrel vagyunk az óceán feneke alatt és képzeljük el micsoda víztömeg van a fejünk felett...nem örültem az információnak túlzottan:)), a két bányászkísérőnk összeölelkezett és elénekelte a bányászok himnuszát:) Imponáló hangerővel, sok fals felhanggal, de élveztük. Aztán megkértek mindenkit, hogy kapcsolja ki a lámpáját, a mobilokat, fényképezőgépeket és videókamerákat. Tökéletes vaksötét lett. Ott álltunk, kétrét görnyedve(hisz a tárna alacsony volt), a föld alatt, ki tudja hányszáz méter mélyen. És ekkor megpróbálták érzékeltetni a  régi idők tragédiáját...
Persze magnóról, de fájdalmasan valóságosnak tűnő hangon hallottuk egy kétségbeesett kisfiú sírását, akit (mint sorstársait a régi időkben), úgy próbáltak anno hozzászoktatni a bányához, hogy 24 órára egy lezárt tárnában, vaksötétben egyedül hagyták. Szörnyű és felkavaró élmény volt hallgatni egy kisfiú sírását....apu ne hagyj itt....apu félek...
  Ezeket a gyerekeket anno a saját családjuk hozta le a bányába dolgozni, hisz a megélhetésükhöz elengedhetetlen volt és gyakran a saját apjuk kötözte ki őket ahhoz a  tárnához ahol dolgoztak, hogy meg ne szökjenek...nemegyszer 10 éves korukban. Könyvben is megírták, filmen is feldolgozták a régi idők gyermekbányászainak életét, s azét a kisfiúét is, aki utolsóként halt meg a bánya egyik tárnájában egy sújtólégrobbanásban. Ki volt kötözve, ezért nem tudott időben kimenekülni...
  Megmutatták azt a kalitkát is, amiben egy madarat tartottak. Mindig figyelni kellett a kalitkát...ha a madár elaludt, menekülni kellett...ha a madár elpusztult, akkor pedig rohanni, mert a sújtólégrobbanás bármikor bekövetkezhetett...

A kikötőben a lábam előtt Lota "fekete aranya" a szén hever. A legszegényebb emberek a mai napig úgy próbálnak megélni, hogy búvarszemüvegben, pipával merülnek a tengerben és felhozzák a közel 15o évig itt rakodott hajókból kiszóródott szenet. Kétségbeesett próbálkozás ez a megélhetésre.





2010. március 30., kedd

Concepcion - Talcahuano - Huascar

  A következő kirándulásunkat, ismét a Sandráék házából indulva tettük meg. Uticélunk ezuttal Concepcion és Talcahuano volt, ahol megnéztük a Huascar gőzöst. Ez egy nagyon nevezetes hajó, mert a csendes óceáni háború során (a háború az Atacama sivatag nitráttartalmú salétrommezőiért folyt 1879 és 1883 között), kulcsszerepet játszott. A puskaporgyártáshoz - és sok minden máshoz - szükséges stratégiai ásványkincs nagy mennyiségben fordul elő az Atacama sivatagban, Antofagasta tartományban, mely abban az időben Bolíviához tartozott. Bolívia és Peru szövetségben harcolt Chile ellen. Peru tengeri flottájával tudott Bolívia segítségére lenni, de a perui flotta első számú hajója - a Huascar, amely amúgy fémépítésű gőzhajó volt, az egyetlen abban az időben, mikor csak fából készült vitorlások voltak - azaz a perui flotta büszkesége és erőssége - egy ádáz ütközet során chilei kézbe került, így Chile a tenger korlátlan ura lett. A győztes csata nyomán Arturo Pratt fregattkapitány nemzeti hőssé vált, és Chile végleg bekebelezhette az Antofagasta és Arica közötti nyersanyagokban rendkívül gazdag területeket. A háború, mint szinte mindig, gazdasági okok miatt tört ki. A tét nagy volt: ki fogja kézben tartani az abban az időben rendkívül értékes nyersanyaglelőhelynek számító chilei salétrom bányászatát és piacát. 
  A háború következtében Bolívia elvesztette 400km-es tengerpartját és az amúgy is szegény latin-amerikai ország sosem heverte ki ezt a  veszteséget. Peru is elveszített délen néhány tartományt.
Amúgy a bolíviai alkotmány továbbra is "elidegeníthetetlen jognak" és "állandó célnak" nevezi az önálló tengeri kijáratot és folyamatosan tárgyalások folynak a két kormány közt arról, hogy milyen feltételekkel adna bérbe Bolíviának Chile egy tengerparti kikötőt. Szegény embert még az ág is húzza alapon, Bolívia később a Paraguay ellen vívott háborúban(1932-1935), elveszítette a Gran Chaco területeit, így összességében, a mai területe alig a fele annak, ami a függetlenség kikiáltásakor volt.
  Számomra a Huascar gőzös megtekintése több szempontból is nagy élmény volt. Sohasem láttam ilyen tökéletes állapotban fennmaradt és ennyire régi hajót(1866-ban épült), de ezen túl, gyakorlatilag minden részébe be lehetett menni, a parancsnoki hídtól kezdve, a kapitány szobáján keresztül a legénységi szállásokig, mindenhova.




  Akkoriban még hiányos spanyol tudásom következtében a "No tocar" - ne nyúlj hozzá! - feliratokat akkoriban még nem nagyon vettem komolyan:)

2010. március 25., csütörtök

Thermas de Chillan

A Sandráéknál eltöltött időt arra használtuk fel, hogy az onnan megközelithető látványosságokat végigjárjuk. Igy a náluk eltöltött 3. napon, kora reggel utnak indultunk következő uticélunk Chillan városa felé egy rövid városnézésre és fagyizásra, majd onnan tovább Thermas de Chillan-ba. Ez egy termálfürdő az Andokban. Már maga az ut is egy élmény volt. Murvaúton autóztunk egyre magasabbra föl az Andokba, amig meg nem láttuk az első hófödte csúcsokat:)


  Nekem ilyesmiben még sose volt részem, hogy 30 fokban, havas hegycsúcsokat lássak, igy a Pétert állandóan megállitottam fényképezni:) az első szavak egyike volt, amit spanyolul megtanultam, hogy Pare!! Állj!:) 
Párszor eltévedtünk, de aztán megtaláltuk magát a fürdőt is. Szebb helyet nemigen lehet kitalálni szerintem egy szabadtéri fürdőnek, mint az Andok...


  Persze azonnal nekivetkőztünk és kipróbáltuk az első medencét, de nekem egyrészt túl meleg volt a viz, másrészt viszont leirhatatlanul gyönyörű volt a táj, igy pár perc után kimásztam a vizből és megrohamoztam a fényképezőgépemet:) Jártam körbe a fürdő területét(3 medence volt, egyre magasabban a hegyoldalon), és fényképeztem a hihetetlen tájat. A Sandráék voltak itt már télen is és azt mondják akkor ha lehet még klasszabb a vastagon hóval boritott tájon üldögélni a forró vizben:)