Chungara tó - másodszor

   Ismét felmentünk a világ tetejére:) 

  

  A Chungara tónál voltunk az Andokban ismét, 4500 méteres - illetve, miután az Andok magassága szinte minden földmozgás által változik - talán  a 4520 és 4530 méter közötti magasságban.

  Tavaly már egyszer fölmentünk oda és rengeteg képet készitettem - félelmetesen gyönyörű hely.

  A dolog úgy indult, hogy felhivott a Debora barátnőm, hogy megérkezett az unokahúga Santiagóból egy kis utóvakációra(itt március 1-től vége a nyári szünetnek - ez elég vicces itt az örök nyár birodalmában - amúgy ez a kis utóvakáció hosszúra nyúlt, a Santiagói földrengés miatt...egész egyszerűen nem közlekedtek a légijáratok, hiába szólt a visszaútra a repjegye március 2.-ára, nem vállalta a Lan Chile a szállitást, igy módositani kellett a dátumon..).

  Naszóval mondta a Debora, hogy szeretne neki egy picit megmutatni Észak-Chiléből és fölvinné a Chungara tóhoz. Lenne-e kedvem nekem is jönni?! Azonnal rávágtam, hogy NANÁ!!!:)

  Mondta, hogy ok, keres egy utazási irodát és visszahiv. Én rögtön mondtam, hogy nehogy keressen bármit is, felhivom a Cancinot(a fogadott nagybátyám) és megkérdezem fölvinne-e minket. A válaszára lett volna egy százasom:) Épp annyit mondott amit vártam: HÁT HOGYNE!:)

  Neki a szünnapja a hétfő, igy azt beszéltük meg.

  Az itteniek azt mondják: ahányszor felmész a Chungarához, annyiszor újat kapsz tőle...mindig más arcát mutatja a tó és a hozzá vezető út az Andokon keresztül. Én mégcsak másodszor mentem föl, de néha olyan érzésem volt, hogy ismeretlen tájon haladok, olyan dolgokat láttam, amiket a multkor nem. Pl láttam egy vulkánt teljes pompájában-holott a multkor a létezéséről sem tudtam, mert annyira eltakarták a felhők, hogy semmit nem láttam belőle. A multkor nem láttunk kondorkeselyüt, most a fejünk fölött huzott el egy:)

  Naszóval a dolog ugy indult, hogy reggel 8-kor találkoztunk a házunk előtt, bepattantunk az auótba és útra keltünk. A Chungarához a Lluta folyó völgyén át vezető úton keresztül jutunk el. Az eleje "semmi különöset" nem hozott "csak" az Atacama sivatag leirhatatlan szépségét,valamint a "sivatagi földművelés" hihetetlenül érdekes villanásait...

   Aztán elértünk a Candelária óriáskaktuszok vidékére. Ez már az Andok, kb 2500-3.000 méteres magassága, de a táj pont olyan mintha még az Atacama hegyei között járnánk. Onnan tudjuk, hogy ez már az Andok, hogy megjelennek a Candeláriák. Az egyetlen elszórtan megjelenő életforma a sivatagi tájon.

  Szerintem egészen egyedülálló látvány a kősivatagban elszórtan, magányosan álló kaktuszok. Amugy rendkivül ritkák, csak itt, az Andoknak ebben a magasságában találhatók meg. A törzsük átmérője elérheti az egy métert, a magasságuk 3 méternél is nagyobb lehet.

 

 .

  Amikor felértünk a 3e méteren levő fogadóhoz és megálltunk egy kávéra és reggelire, már mindannyiunkon jelentkeztek a "kissé furán érzem magam" különböző tünetei:))))))))

 A Cancino nyomásra panaszkodott a fejében, a Debora és az unokahuga(Fernanda-egy nagyon aranyos tinilány), képtelen volt nyitvatartani a szemét, én szédültem. Tudtuk mi ez(magashegyi betegség), de meglepődtünk, hisz valamennyien kitűnően birjuk a magasságot. Voltunk már a Chungarán(sőt jóval magasabban is) és semmi bajunk nem volt. A Cancino világositott föl minket: ha mindannyian rosszul vagyunk az egyet jelent: a tónál meglepetésekre számithatunk, mert SOKKAL ritkább a levegő most és nagyon nagy a nyomáskülönbség. A Cancino 25 éves koráig itt élt, ismeri az Andokot mint a tenyerét...hittünk neki és megittunk mindannyian vagy fél liter kokateát, ami rendbe is tett bennünket 20 percen belül. Legalábbis minket kettőnket a Cancinoval:) A Debora és az unokahuga szó szerint eszméletlen és ébreszthetetlen állapotban aludtak a hátsó ülésen. Lefényképeztem őket, mert hihetetlen mennyire más a magassági betegség következtében beálló mély álom, mint amikor az ember csak pihenésképpen alszik:) Szó szerint félig eszméletlenek voltak:)

  Ezután megpillantottunk egy vulkánt, aminek a létezéséről az előző utamon fogalmam sem volt. Akkor eltakarták a felhők, de ezuttal megmutatta magát. Nem volt mindennapi látvány:)

Aztán elértünk a Putre városka fölötti kilátóhelyhez. Itt indián asszonyok árulják kézi szőttes, gyönyörű portékáikat, melyek láma vagy alpaka szőrből kélszülnek. De a panoráma is egyedülálló:)

  Hamarosan elértük az Andoknak azt a magasságát, ahol már kizöldül az egész táj és lépten-nyomon apró patakokba, csermelyekbe botlunk, amelyek összegyüjtik az Andok vulkánjainak olvadékvizét. Hamar fel is töltöttük ivóvizkészleteinket, a létező legtisztább vizzel, amivel csak lehet:)

  Ebben a magasságban már gyakorlatilag lépten-nyomon vikunyákba botlunk. A Vikunya a láma vad, háziasitatlan rokona és a chilei Andok tele van velük. Miután az egész Andok területe már vagy 20 éve szigorúan védett, egyáltalán nem félnek az embertől. Békésen legelésznek az Andokon átvezető egyetlen út mentén is, amely felvezet a Chungara tóhoz és az sem zavarja őket ha megállunk, kiszállunk az autóból és közelebb megyünk fényképezni. Nyugodtan legelnek tovább, maximum egy pillantásra méltatják az embert:)

Ahogy tovább kapaszkodtunk fölfele, hamarosan elértük az Altiplanot, az Andok magasfennsikját. Ez körülbelül 4.000 méteres magasságban fekszik, egy óriási kiterjedésű, lényegében sik terület, melyet hófödte vulkánok koszorúznak.

  Miután egészen eddig ragyogó napsütésben haladtunk, ami igy nyáron normális is, ahogy megközelitettük a Chungara tavat, a Cancino jóslata kezdett beigazolódni: már messziről láttuk, hogy a tó fölött az ég, szinte sötétlila-fekete felhőkbe burkolózik. De persze minket az ilyesmi nem ijeszt el, továbbmentünk és hamarosan elértük a Chungara tó külső részét. Itt ugyan nem esett még, de fényes nappal, fekete felhők borultak ránk és olyan sötétség, mintha szinte éjszaka lenne.A tónál már igazi jégeső fogadott minket, a fényképezést gyakorlatilag lehetetlenné téve, egyetlen percre ugrottam ki az autóból, egy fénykép erejéig. Előtte a legkisebb gátlás nélkül lerángattam a hátsó ülésen alvó Deboráról és az unokahugáról a plédet és beleburkolóztam, hisz nem készültünk ilyen időjárásra nyáron:)

Ezek után azonnal egy gyors hátraarcot csináltunk és száguldottunk vissza az Altiplanóra, ahol ismét a ragyogó napsütés várt ránk, valamint egy lámákból álló fogadóbizottsággal is összehozott a jósorsunk. Az út mentén álldogálltak és meredten bámultak ránk, igy természetesen azonnal megálltunk. Hamar rájöttünk, hogy ők kifejezetten turistákra szakosodtak:) Ahogy lefékezett az autónk, azonnal körüldöngték és böködték a kilincseket, olyan vehemenciával, hogy alig birtunk tőlük kiszállni:) Lelket ráztunk a még mindig eszméletlen Deborába és Fernandába, akik, amint meglátták az autó ablakain bekandikáló lámafejeket, rögvest felébredtek és csatlakoztak hozzánk:)

A sós süteményeket élvezettel elrágcsálták(amugy teljesen szelidek voltak), de amikor a Debora megpróbálta az egyiket citromos nápolyiva megkinálni, fintorogva elforditotta a fejét. Amikor ennek ellenére másodszor is odadugta az orra alá, akkor pedig a véleményét összefoglalva a dologról egész egyszerűen arconköpte, sajnálatosan kiválóan célozva:))) Az utolsó képen ezt sikerült megörökitenem:)))

A hazafele utunkon is megcsodálhattuk az Altiplano szépségét és azzal töltöttük az időnket, hogy lépten-nyomon megálltunk vikunyákat fényképezni.

  Az egyik ilyen megállónál az Andok királyával, a Kondorkeselyűvel is összehozott a jósorsunk. Szinte csak pár méterre repült el tőlünk, de olyan váratlanul bukkant föl és annyira gyorsan el is tűnt a tekintetünk elől, hogy mire bekapcsoltuk és beállitottuk a gépeket, már messze járt. Egyetlen nagyon távoli felvételt sikerült csak készitenem.

Megbeszéltük, hogy a hazautunkon bemegyünk Putre városába több okból is: először is, még nem jártam ott(a multkori kirándulás során kimaradt), másrészt lámavacsorát szerettünk volna enni és ott több finomabbnál-finomabb étterem is van.

Amikor visszaértünk a Lluta folyó völgyébe, megláttuk, hogy ezuttal nyitva van az az 1500-as években épült kis tepmlom, ahol egyszer anyósomékkal voltam már, de akkor zárva volt, igy belülről nem tudtuk megnézni. Az évszázadok folyamán persze többször restaurálták, legutóbb 2005-ben. A templom mögött egy indiántemetőt találunk, telis-tele régi sirokkal, még az 1500-as évekből is.