2013. január 24., csütörtök

A titicaca-tavi ősi indiántemető rejtélyei...kit öltek meg és miért ha elhunyt egy főméltóság?


Már kétszer jártam Puno városában és töltöttem el itt több-kevesebb időt, így úgy érzem illik erről a városról is írnom, főként, hogy az úszó nádszigeteken élő uro indián-turizmus alfája és omegája.
  Amikor tavaly voltam itt, menekülve hagytam el a várost szó szerint, mert pár turistatársammal együtt egy falka ajmara indián üldözött végig a városon(erről itt olvashattok). Egy tüntetés volt éppen és blokád alá vonták az indiánok a várost: SEMMI nem közlekedett. Sem buszok, sem autók, semmi. Elvágták a várost az élelmiszer-utánpótlástól, se ki se be nem juthatott senki. Hogy miért pont Puno volt a tüntetés központja? Nem csupán mert ez az egyetlen valamirevaló város itt, hanem mert tele van turistákkal. A kormányt a turistákkal tudják a leginkább zsarolni, hisz természetesen a perui kormánynak az a célja, hogy ne érhesse bántódás a turistákat Peruban és minél többen jöjjenek ide. Azzal, hogy bezártak a városba egy halom turistát, remek tárgyalási alapot képeztek maguknak. Más kérdés volt, hogy a turistákat mindez hogyan érintette: ott ültek egy blokád alá vont városban, pedig pl a repülőjük másnap indult volna Limából Európába. Ott állt egy csomó elkeseredett turista a világ minden tájáról, sokan tíz évet spóroltak, hogy eljuthassanak Peruba...mit tehettek? Próbáltak kijutni valahogy a városból. Ennek szárazföldi útja nem volt, mivel az összes utat fegyveres tüntetők állták el. Vagyis vagy hajóval megyünk, vagy semmivel. A peruiak(persze pénzért), elkezdték a turisták mentését. Végigjárták a szállásokat és összegyűjtötték a szökni akaró turistákat. Persze hajók sem jártak és a kikötők le voltak zárva, de a víz ugye nagy...és egy kis hajó akárhol kiköthet...:) De még így is majdnem lelőttek minket. Később tudtuk meg, hogy a tüntetés Punóban két hétig tartott, 6 embert megöltek és vagy százat megsebesítettek. Épületeket gyújtottak fel, házakba törtek be és romboltak le stb. Mi az utolsók közt hagytuk el a várost. 
  Ennek okán azt hiszem teljesen érthető, hogy nem kitörő lelkesedéssel indultam újra Punoba:) Természetesen érthető okokból az első út során nem tudtam felfedezni a várost, hisz kb az orrunkat sem mertük kidugni a szállásról, mert mindenütt felvonuló, marcona és rendkívül agresszív indiánokkal találtuk magunkat szembe. Szerencsére idén semmiféle tüntetés nem volt, békében teltek a hétköznapok és az állandó esőket leszámítva kellemes napokat töltöttünk itt. Végre arra is volt időnk, hogy kicsit felfedezzük a várost.
  Puno nem túl szép azt be kell látnunk:) Amolyan igazi perui város: az összes ház szinte vakolatlan, mindegyik tetejéből vasak állnak ki, a belvárost kivéve rettenetesen szemetes és hát nem egy élmény a szemnek, kivéve ha magasból látod, mert akkor bizony lenyűgöző a lábainál elterülő Titicaca tóval az előterében. Punoi életképek:



  Amit a városról tudni kell: Puno Peru délkeleti részén található, a Titicaca tó partján. Fontos mezőgazdasági és állattenyésztési központja az országnak. Főként a dél-amerikai tevefélék tenyésztésében áll az élen, hisz az Andok fűvel borított magasfennsíkja ideális ezeknek az állatoknak a tartására. Ezen kívül úgy is ismert, mint a "perui folklór fővárosa". Sok népzenei rendezvény van, itt tartják az őshonos táncok regionális versenyét is.
   A város életében nagyon komoly megélhetési forrást jelent az olcsó bolíviai csempészáruk cserekereskedelme.
  Mivel a város a Titicaca tó partján fekszik, ráadásul hegyoldalon, terjeszkedni értelemszerűen csak felfele tud. Ugyanúgy ahogyan pl a bolíviai fővárosban, La Paz-ban is megfigyelhető, a módosabb réteg a városközpontban lakik, minél szegényebb valaki, annál magasabban él. Vagyis aki szegény annak nem elég hogy szegény, de a gyakran 44oo méteres magasságban még oxigénje sincs túl sok:) A fenti utcák legtöbbször burkolatlanok, járművel meg sem közelíthetőek, sok helyen semmiféle közmű, még áram sincs. A táj fentről varázslatosan szép, de mégsem javasolt senkinek a hegyekben és a városszélen egyedül kirándulgatni(csak szervezett turistacsoporttal), mert sajnos évről évre rengeteg turista válik fegyveres rablás áldozatává. Nekünk a hostalban szólt is a recepciós, hogy csak a városközpontban mászkáljunk és tour-al menjünk mindenhova. Mondjuk engem nem kellett figyelmeztetnie, hisz a tavalyi tapasztalataim alapján én látogathatónak kizárólag a főteret és a sétálóutcát ítéltem:))) 
  Miután előző nap az úszó nádszigeteken élő urokkal ismerkedtünk és kiderült, hogy busz csak késő este indul Cuscoba, ahonnét majd a Machu picchut akartuk meglátogatni, úgy döntöttünk, hogy a délelőttöt Puno felfedezésének szenteljük, délután pedig elmegyünk egy tourra. Ezt sem volt egyszerű mulatság megszervezni, mert az utazási iroda amit láttunk zárva volt, a hostalunkban a hölgy(az összes hostal recepciósa egyben utazásszervező is Punoban és Cuscoban is), semmiféle információval nem tudott szolgálni semmiről, így egy másik hostalban érdeklődtünk az innen megközelíthető látványosságok felől. Mondtam a lánynak, hogy egy szabad fél napunk van, arra ajánljon valamit. Kedvesen mondta, hogy Tiauhuanaco romjai nagyon szépek. Ezt én is tudtam, de azt is, hogy ezek a tó bolíviai oldalán vannak és oda több óra csak áthajózni is. Végül Sillustani romjai mellett döntöttünk, mert az egy fél nap alatt megjárható túra volt, délután 2 órai indulással.
  Mivel délután kettőig tengernyi időnk volt, úgy döntöttünk bemegyünk a főtérre és megnézzük a városközpontot. Puno főtere, a Plaza de Armas nagyon szép:


  Természetesen a tér szíve, Puno katedrálisa, mely egészen különleges stílusban épült. A barokk kupolával és a földszinti résszel ellentétben a templom homlokzatán, emberi alakokat, őshonos virágokat, kőből faragott indián alakokat figyelhetünk meg. A templom kőművese, Simon de Asto volt, akinek a nevéhez fűződnek a homlokzat eredeti díszítményei. A templom szép példája a klasszikus stílus és a  "helyi" elemek érdekes keveredésének.


  Végigsétáltunk a szinte méterenként rendőrökkel tűzdelt sétálóutcán és eljutottunk a Parque Pino-ig. Ennek is érdemes megcsodálni a több mint 2oo éves templomát:

 

   Itt sebtiben kiosztottunk magunknak 1-1 frissen ledarált gyümölcsökből készült maracuja és mango gyümölcslevet:)


  Én persze végig "nyitott szemmel" mentem, hisz azt beszéltük meg, hogy este végre valami igazán finom perui kaját eszünk majd. Így vadul fürkésztem az utcára kitett étlapokat, de elkeserítő volt az eredmény.
  Azt mondják a kínálatot a kereslet határozza meg. Ez esetben lehangoló véleménnyel kell legyek a punoi turistákról, ugyanis az életkedvem elment az éttermek kínálatától: a görög salátától kezdve a curryn át, a sushi-ig minden szerepelt rajtuk, de egyetlen perui étel sem:( Elképesztő a számomra, hogy valaki ellátogat Peruba(az esetek többségében a világ túlsó feléről), és ebben az országban, melynek a konyháját az UNESCO a VILÁGÖRÖKSÉG részének nyilvánította, sushit, sztéket vagy épp görög salátát akar enni:). Engem ez rendkívül lehangolt...sehol egy Chupe de camarones(garnélarák leves, itt), sehol egy Ceviche(nyers tengeri herkentyűk különféle citrusfélékben pácolva: itt)..sehol semmi perui kaja. Végül, a sétálóutca légvégében, egy eldugott emeleti teraszon megláttam egy szerény hirdetőtáblát és tudtam, hogy jó helyen járok, ugyanis az volt kiírva, hogy cevicheria:) Megmutattam a Lenkééknek és mondtam, hogy jól jegyezzük meg hol van, mert este ide jövünk enni:)

  Következő uticélnak én a városi piacot neveztem meg. Tudtam, hogy érdemes felkeresni a perui piacokat minden városban és azt is tudtam, hogy bármely magyar turistának szintén nagyon fog tetszeni, úgyhogy taxiba szálltunk és odavitettük magunkat. 

 

Peruban a piacok részlegekre vannak bontva. Minden árus egy helyen van, aki egyféle dolgokat árul. Így van zöldség szektor, gyümölcs szektor, hús szektor, halas részleg, sajt részleg stb. Mi a zöldség részlegnél kezdtünk, ahol mindjárt betekintést nyerhettünk a közel 4ooo fajta perui burgonya világába:)


  A burgonya őshazája Peru és Chile. Több mint 5ooo éve termesztik az indiánok ezt a zöldségfélét a két ország hegyvidéki területein. Nálunk, Chilében is rengeteg féle burgonya van, de amit a perui piacokon látni az tényleg minden képzeletet felülmúl:) Őszintén megmondom, nem szeretnék perui háziasszony lenni, ugyanis ezeket a burgonyákat mind-mind különféle ételekhez használják és különböző módokon készítik el:) No és képzeljük el hogy van több mint 4ooo fajta:))))


  Hogy miképpen tartósítható a burgonya azt is az inkák fedezték fel. Fagyos éjszakán szétterítették a burgonyagumókat, melyeket nappal a nap sugarai elől szalmával takarták le. Ettől a kezeléstől a burgonya pár nap alatt kifehéredik. Ezután a nők és a gyerekek alaposan megtaposták a gumókat, hogy kipréseljék belőlük a nedvességet, majd vízzel lemosták, hogy a kezelés során keletkezett kesernyés anyagokat eltávolítsák róla. Ezután bő két hétig szárították a gumókat. Az így kezelt burgonya évekig eláll és tárolható. Ma is használják Peruban és Chilében is.


  Barangoljunk még kicsit a zöldségek közt:

 

  A piacon a standok alatt a gyerekek is jól elvannak:)) Baangolásunkat a gyümölcsrészlegben folytattuk. Na ez nem sok kommentárt kíván: elképesztő a választék:


  Volt itt még sok mindenféle. Például szárított gombák, házi vaj(fehér és sárga), szárított paprikák, tészták stb:


  A húsos és halas részleg következett:)

 

   A legnagyobb közönségsikert a hatalmas sajt részleg aratta:) Peruban a piacokon külön részlege van a sajtárusoknak is, akkora a választék. A házi sajtok elképesztő palettáját találhatjuk itt, gömbölyű, kocka, sárga, fehér, különféle színű ízű és formájú sajtok hihetetlen kavalkádjával találkozhatunk ha kilátogatunk bármely perui piacra. Persze a vége mindig az, hogy összevásárol az ember egy halom sajtot:) Most nem tehettük meg, hisz utaztunk tovább, de azért kóstolásra vettünk néhány félét és ott helyben a piacon magunkba tömtük:) Aki szereti a sajtokat, annak egy perui piac maga a földi paradicsom:)

 

  Ezt az épülő házat a piaccal szemben fotóztuk: vasak, vasládák, rudak és még kit tudja mi minden lógott az épületen kívül magára hagyatva és mindez a járókelők feje felett. A Laci szerint bármely magyar munkafelügyelő menten szívszélhűdést kapna ha ezt meglátná:)))


  Korántsem volt azonban még vége a napunknak. 3/4 2-re estünk be a hostalba és kettőre értünk is jött az utazási iroda kisbusza, hogy elvigyen minket egy lenyűgöző régészeti lelőhelyre, 34 km-re Punotól, a Sillustani pre inka temetőbe. Az ősi temetkezési hely, az Umayo tó partján fekszik, csodaszép tájon. Hasonló temetkezési helyeket találhatunk még az Altiplanon(az Andok magas-fennsíkján), de ez a legépebben megmaradt. 
  Már az odavezető út sem volt mindennapi. Madártávlatból láttunk rá a városra és a Titicaca tóra...
Az alábbi térképen nyomon követhető, hogy merre haladtunk. A Titicaca tó partján látható PUNO városa, a kiindulási pontunk, észak fele halad egy pirossal jelölt út, amelyről lekanyarodtunk balra, hogy az UMAYO tó partján fekvő Sillustani romokhoz jussunk.


Előbb pár kép Puno városáról madártávlatból:


  A következő képeket úgy rakom be, abban a sorrndben ahogy készitettem őket, így mintegy együtt utazhattok velem, legalábbis képekben:))) A képeken láthatjátok az időjárás fokozatos átalakulását is...sajnos nem épp a legjobb irányba:((


  Az egyre gyülekező felhők elképesztő látványt nyújtottak, de a lelkünkre ólomsúlyként nehezedtek. Tudtuk, hogy ki fog törni a vihar és azt is, hogy valószínűleg a romokból semmit nem fogunk látni. Viszont az út során olyan varázslatos kis falvakat láttunk, hogy arról mindenképp írnom kell....nézzétek meg magatok:

  
   Volt ahova be volt vezetve a villany, volt ahova nem. Igazából az épületek döbbentettek meg engem. Ilyen házakat ugyanis, az Azapa völgyben, Chilében, a  San Miguel Archeológiai múzeumban láttam:) Az is eszembe jutott, hogy egy perui barátnőmmel jártam ott legutóbb és ő csodálkozva felkiáltott amikor a múzeumban nézelődtünk, hogy Ági!!! De hát nálunk Peruban, fenn a hegyekben, ilyen házakban élnek ma is az emberek! Ezeket az eszközöket ma is használják! Itt pedig múzeumban mutogatják őket! Akkor nevettem és érdeklődve hallgattam amit mesélt, mert a kiállított tárgyakról(terelőeszközökről, állatok befogására használt kötelekről, az épületek belsejéről stb), jóval többet tudott mesélni mint ami a múzeumi tárlaton ki volt írva. Gyorsan meg is beszéltük, hogy egy nap elvisz engem Cusco mellé, a hegyi falvakban élő rokonaihoz és kipróbálhatom milyen az élet a mai Peruban, fenn a hegyekben.
  De igazából most értettem meg, mikor láttam, hogy a múzeumban bemutatott makettek, melyekben a feliratok szerint i.sz.1ooo-12oo körül éltek az emberek, azok bizony ma sem makettek csupán...
  Nézzétek a fotókat, amelyeket a múzeumban készítettem és hasonlítsátok össze a fenti képekkel:


  Valamikor egy Dél-Amerikával foglalkozó blogban azt olvastam Peruról, hogy a Miraflores(Lima luxusnegyede) és egy andoki falu mintha nem ugyanabban az országban, sőt nem is ugyanabban az évezredben lenne. Teljesen igaz...vessünk egy pillantást a Milaflores-re is...


  Peruban, odafenn az Andokban sok helyen ma is úgy élnek az emberek, olyan körülmények közt mint ezer esztendővel ezelőtt. Engem persze lenyűgöztek az elszórt magányos parányi falvak, melyek mellett elmentünk, de nem hinném, hogy az ott élő emberek is lenyűgözőnek találják...

   De térjünk vissza az úticélunkhoz. Már messziről megláttuk. A sillustani romokat nem lehet nem észrevenni, hisz egy hegytetőn vannak. Lenyűgözve figyeltük és csak azt tudtuk, hogy valami földöntúli, misztikus helyre érkeztünk...


   Azt előre elmondom, hogy a hegytetőre már nem tudtunk feljutni, mert akkora vihar tört ki, hogy mindenkinek csak egyetlen dolog jutott eszébe: a menekülés. Ekkor már tudtuk, hogy Punoban ezek az esti viharok órákig tartanak és semmi értelme várni hátha majd hirtelen eláll az eső és kisüt a nap. Mire visszatértünk a kocsiba, ronggyá áztunk, mellé pedig szétfagytunk, mert volt vagy tíz fok. Vagyis a következő képeket nem én készítettem, de szemléltetésnek jók lesznek, hogy tudjátok hol is jártunk:)

  Sillustani tulajdonképpen egy ősi temető. Az uralkodó elit tagjait helyzeték itt örök nyugalomra. Hogy mennyire ősi, azt jórészt csak találgatják. Valószínűleg már i.e. 5oo-3oo körül használhatták, vagy még régebben, de a TIWANAKU (TIAHUANACU) kultúrához köthető mindenképpen a temető használatának kezdete. Ez pedig a mai hivatalos álláspont szerint i.e 5oo - i.sz 1ooo-ig virágzott körülbelül.
  Ez a kultúra pedig a föld egyik nagy rejtélye, mely feladja a labdát nemcsak a régészeknek, hanem a humán tudományoknak is. Tiahuanacu városának(a kultúra fővárosának), romjai szintén a Titicaca tó partján állnak mint Sillustani, csak épp a bolíviai oldalon. Érdemes megnézni a város maradványait...akkor fogunk majd igazán meglepődni ha megtudjuk mennyire régiek lehetnek... 


   Kizárólag a kövek korából nem lehetséges a kortörténeti meghatározás. Artur Poznanski volt az első, akit később Graham Hancock és Robert Bauval követ, akik asztronómiai kontextusban sokkal reálisabb korhoz jutottak, mint az enyhén hihetetlen i.e. 500-as kor, amit a hivatalos régészet e fantasztikus építménynek tulajdonít. Poznanskiék minimum ie. 10.500-ra teszik Tiahuanacu és a tőle pár kilométerre található Puma Punku romvárosok korát. Miért is? Az egyéb leletek (írások, rajzok, szobrok, vésetek, tárgyak), és a helyi mítoszok alapján tudható, hogy az építmény egy bizonyos része asztronómiai megfigyelőhely volt. A Napkapu és a komplexum jelzőoszlopai tájolásából pontosan meghatározható az a korszak, amikor bizonyos konstellációk és napfordulók illetve napéjegyenlőségek együttesen megtörténhettek az adott helyen.

Tiahanacu városának legfontosabb ismérvei:

1. Legalább két ismeretlen ősi kultúra jól elkülöníthető nyomait figyelhetjük meg ma is.
2. Az egyik egyfajta megalit kultúrakörhöz tartozik, erre a diorit kőből készült városrész maradványai utalnak (diorit a környéken nincs, és mint az egyik legkeményebb kőfajta)
3. Egy-egy kőtömb - építő elem - kb 400 tonna! (Ma kb 150 tonnát tudunk gond nélkül elektromosságot használva megemelni)
4. A másik kultúra a miénkhez igen hasonló építési technológiával építkezett. Itt előregyártott betonelemes szerkezeteket találunk, melyek évezredek óta állnak a helyszínen - erről legendák illetve hiteles írásos krónikák számolnak be. A leghitelesebb források a spanyol kolonizálók krónikásai, ők már a 15. században is így találták.)
5. Az elemek sorozatgyártással készültek, s mivel az építőanyag igen kemény, csak gyémánttal lehet megfúrni, tehát valamiféle gyémántfúróra volt szükségük...gyémántfúró? Ezekben az időkben?:)

  Na de ezek csak találgatások. Mindenesetre a tény-tény marad. Létezett egy kultúra ezen a  földön, mely i.e.5oo - i.sz.1ooo-ig virágzott(a mai elfogadott hivatalos álláspont szerint), és ilyen csodákat hozott létre, mint ez a város is. De nem csupán ezt hozta létre. 

  Ez a sok csodát létrehozó civilizáció egyik legelképesztőbb teljesítménye egy hihetetlen öntözőrendszer megteremtése volt: A teraszos földművelési rendszert 6 méter széles, 200 m hosszú és 1 méter magas földsávokból álló töltésföldek alkották, amelyeket 3 méter széles csatornák választottak el egymástól. A csatornák nem csupán a teraszok öntözéséhez szükséges vizet, valamint a termőföld feltöltését és feljavítását szolgáló tápanyagban gazdag iszapot biztosítottak a megmunkált területnek, hanem sajátos hőraktárként is funkcionáltak. A nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták, ezzel kiegyenlítették a hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a kultúrnövények fölé.
Csak összehasonlításképpen:
- A hagyományos földművelési módszerekkel hektáronként 2,4 tonna
- minden modern technológiát bevetve hektáronként 1
4,5 tonna
- A Tiahuanacóiak módszerével 21 tonna/hektár(!!!) terméshozamot lehet elérni.


  Nos mi az ő temetkezési helyükre látogattunk el...
Azokat a tornyokat amelyeket a képeken majd látni fogtok, Chullpas-nak nevezik, ami lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy a "halottak háza". Ezeket építették vert falazással és kőből is. A ma is látható chullpas-okat feltételezhetően (a hivatalos álláspont szerint), i. sz. 5oo és 1ooo -12oo körül építhették. Sok régész szerint a temetkezési hely minimum 3ooo éves, vagyis i.e 1ooo körül kezdték el temetni ide a régi aymara indiánok az elitjük tagjait. Később, a Tiahuanacu kultúra bukása után, az inkák is ide temették fontos halottaikat, mivel a helyet ők is szentként tisztelték.
  Ezek a tornyok igen érdekes technológiával épültek, ugyanis felfele szélesedtek. Voltak szögletes és kör alapú tornyok is. Nem kell mérnöknek lennünk, hogy mégértsük: egy olyan földön, ahol mindennaposak a földrengések, ilyen pici alapú tornyokat, amelyek nagyon magasak(sok közülük 12 méter magas - mint egy 6 emeletes lakóház!!), és fölfele szélesednek, hihetetlen mérnöki és építészeti teljesítménnyel lehet csak megépíteni úgy, hogy több száz(ezer), éven át állva maradjanak.


   Érdekességek a temetkezési módszerekről: 
- A chullpas-okon belül halotti kamrákat alakítottak ki, kisebb kövekből kirakva őket
- 1-1 chullpas-nak egyetlen "bejárata" volt, mely kelet felé nézett, a nap kelésének irányába, hisz a napisten hívei voltak...a nap minden élet forrása. Ezek a bejáratok sokkal kisebbek voltak mint amelyen át beléphetett volna egy ember, ezért a chullpas-okat fentről "töltötték meg".
- az elhunytakat magzati pózban mumifikálták és helyezték nyughelyükre, legtöbbször ékszereikkel, használati tárgyaikkal, élelemmel, sőt szolgálóikkal együtt.
- Mivel sok helyen egész családok nyugszanak, feltételezhető, hogy 1-1 méltóság elhunyta, magára vonta a közvetlen környezete, akár családja kivégzését is, hiszen úgy gondolták, hogy amikor felébred a túlvilágon, szüksége lesz a használati tárgyaira, szolgálóira és a családjára is.
- amikor faragták a köveket, sokszor faragványokkal diszítették(pl gyík, kígyó)

 
 - a magas, sima kőtömbökből faragott chullpas-ok valószínűleg az inkák művei: az ő építészeti tökéletességükre és stílusukra utalnak a sima falú, tökéletesen illeszkedő kőtömbökből épített tornyok.
  
Nos az idegenvezetőnk javára írhatjuk, hogy amikor kitört az óriásvihar és mindannyian visszarohantunk a buszba(sokan a házak közt kerestek menedéket), akkor beszállt a buszba és részletesen elmondott mindent a temetkezési helyről amit tudni lehet. Tényleg értékeltük, bár fogvacogva ültünk a vizes gönceinkben a kocsiban:)
  2 órával később sikeresen visszaértünk Punoba, a hostalunkba, ahol azonnal száraz ruhát vettünk és már bőröndöstül indultunk vacsorázni a délelőtt kiszemelt cevicheriánkba. Persze zárva volt. Mi viszont nagyon fáradtak voltunk, teljesen át voltunk fagyva, így beestünk az első étterembe, amit megláttunk. Amikor kihozták az étlapot, elkeseredtem. A kínálat a szokásos volt: sushi, szték, görög saláta, frankfurti leves stb:)
  A Lenkéék kérték nézzem át, hátha van valami tipikus perui. Na egyet találtam. Az a lehető legtipikusabb perui volt amit el lehet képzelni, a peruiak ünnepi eledele, a TENGERIMALAC!!!!:)
Laci azonnal szólt, hogy ő simán bevállalja, még akkor is, ha a nagyfiuk kivégzi, mert ő otthon házikedvencként tartja::))) A Lenke azt mondta ő nem vállalja be, na én meg pláne, ezért úgy döntöttünk, hogy a nemzetközi konyha tengerében legalább valami Puno-sat válasszunk, így "tavi pizzát" kértünk:) Jó is volt ám kemencében sütötték, csak azt nem bírtuk fölfedezni benne mitől is tavi:))) NA  mindegy:)
   Itt Látható a Laci amint küzd a szerencsétlen tengerimanyival...nomeg atngerimanyi mielőtt betetteék volna a sübe:)


  Én szegény tengerimalacnak csak az egyik combját kóstoltam meg kísérletképpen(abszolut nem ízlett), a Laci szó nélkül magába tömte az egészet és nem panaszkodott csupán arra, hogy kissé túl van fűszerezve valamivel aminek nem tudja a nevét és aminek annyira nem kellemes az aromája:) De ezen túl megkérdezte, hogy vajon az agyvelője ehető-e és azt is szó nélkül benyomta, mikor közölték vele, hogy igen:)


 Ezzel ért véget Titicaca tavi tartózkodásunk, indultunk tovább Cusco városába és megtámadtuk a Machu picchut:)