2016. március 29., kedd

Kirándulás San Antonioba, megnézzük milyen Chile egyik legfelkapottabb strandja és belopjuk magunkat Pablo Neruda házába is:)


  Közép-chilei utazásom során, anyósomék házát amolyan bázisnak használva minden másnap útnak eredtünk valamely egy nap alatt megjárható nevezetességet felfedezni. Ezúttal az úti-célunk San Antonio városa, Cartagena tengerpartja(Chile egyik legnevezetesebb strandja), valamint Isla Negra-n a Pablo Neruda ház meglátogatása volt. A szokásos útvonal állt előttünk: valamely arra járóval bevitettük magunkat Melipilla városába, ott megkerestük a San Antonioba induló buszokat és rövid várakozás után máris indulhattunk a bő egy órányira fekvő kikötővároshoz. Út közben:





   A napocska bújócskát játszott velünk, de azért néha kisütött:)
San Antonio városát - mivel kikötő és így a tsunamiknak is ki van téve - több földrengés is nagyon súlyosan érintette. Az 1985-ös 8-as erősségű földrengés után a városka gyakorlatilag 8o%-a megsemmisült. A teherkikötőt mintegy tíz évbe tellett újjáépíteni s bár a 2o1o-es santiagoi földrengés erősebb volt mint az 1985-ös, mégis összehasonlíthatatlanul kisebb károkat okozott. Már néhány nappal a rengés után - részlegesen ugyan - de újraindult a hajók rakodása a kikötőben. Mára mindebből semmi nem látszik, eltelt 6 év, mindent megjavítottak és újjáépítettek. Mindig csodálkozom, hogy emberek miért telepednek meg olyan helyeken, ahol tudva tudják, hogy jön majd az újabb és újabb földrengés és tsunami. Nem fogjátok elhinni, de San Antonio területén már 13000 évvel ezelőttről találtak lakott településre utaló nyomokat. Az inkák az  1400-as évek első felében értek ide, s mivel meggyűlt a bajuk már ekkor is az itteni nagyon kemény harcos indián népcsoportokkal, és a terület amolyan végvárnak számított a birodalomban, elengedhetetlen volt, hogy stabilizálják a területet. Ennek érdekében nem azt tették mint a spanyolok(megpróbáltak kiirtani mindenkit aki ellenállt, a többieket pedig rabszolgának hurcolták), hanem amit mindig: beházasodtak a helyi uralkodó osztály családjaiba és régi, stabil inka fennhatóság alatt álló területekről költöztették ide földművelő telepesek kolóniáit. A módszer kiválóan működött. Így ugyanis(békés úton), a nemesség és a köznép rétegeibe is "beszivárogtak" az inkák, s hamarosan mindennemű ellenállás megszűnt. Az inkák nem úgy hódítottak mint az európaiak. Soha nem a leigázás, szabadrablás, legkevésbé pedig a gyilkolás volt a céljuk. Az újonnan meghódított területek lakosai nem lettek rabszolgák, hanem teljes jogú állampolgáraivá váltak a birodalomnak. 




  A városka különösebben nem nyűgözött le, amolyan jellegtelen kisváros, de nem is meglepő hisz 1985-ben szinte a nulláról kellett talpraállnia.




  Imádom itt Chilében a szinte minden sarkon fellelhető parasztnéniket, akik zöldségen és gyümölcsön kívül mindig árulnak különböző összetételű megtisztított és konyhakészre felaprított, (sőt előre megfőzött!:) zöldségeket, kifejezetten lusta háziasszonyok számára:))) Utcai kínálat San Antonioban:)








  Ha San Antonioban egyáltalán valamit érdemes megnézni akkor az a kikötő. A Chilében szokásos banda várt ott minket: egy nagy rakás szemtelen oroszlánfóka és egy még nagyobb rakás és még szemtelenebb pelikán:)













  A következő utunk a halpiacra vezetett természetesen. Érdekes összevetni a kínálatot a mi városunk és e között a több mint 2oookm-re délebbre fekvő település között, mert bizony van különbség és nem is kevés. Több fajta kagylót árulnak és más fajta halakat mint amiket én Arica-ban hosszú évek fáradságos munkájával megtanultam megkülönböztetni:)) Rájákat én pl sose láttam a mi városunk halpiacán, itt viszont rengeteget árultak. Vagy nálunk mindig van a halpiacon kardhal, itt viszont nem árultak. Mindenesetre megállapítottam, hogy ha egyszer úgy döntenénk hogy leköltözünk anyósomékhoz, újra majdnem a nulláról kezdhetném hal-tanulmányaimat:)
















  Tudtam, hogy Chilében rengeteg a lazac, de Aricaban nem árulnak. Valamilyen szinten érthető, hisz a lazactelepek délen vannak. A szabad természetben a lazac Nyugat és Észak Európa, valamint az USA és Kanada észak-atlanti partjainál illetve folyórendszereiben található meg. Sajnos egyre kevesebb van belőlük. Ennek oka a szennyezett környezet, az ívás helyéül szolgáló folyókhoz vezető utat elzáró gátak és természetesen a túlhalászás. Mivel elterjedt, hogy az egyik legegészségesebb hal, ráadásul nagyon ízletes is - viszont a szabad természetben már szinte sikerült kiirtanunk, így megkezdődött a nagyüzemi tenyésztése. Ebben a vezető nagyhatalom a világban Norvégia de mögötte a szoros második helyezett Chile. Természetesen a "tápos" és a vadvízi lazac közötti különbség ég és föld. Pont ugyanúgy mint az Európában tenyésztett marhák és az Argentínában és Chilében a szabadban tartott állatok húsa között.
  A lazacokat táppal etetik és ugye a cél az(ahogy a marhák esetében is), hogy minél hamarabb felhizlalják. A fertőzések elkerülése végett antibiotikus kezelést kapnak, a húsuk sokkal zsírosabb lesz(de egyáltalán nem gazdagabb omega 3 zsírsavban), így a "nagyon egészséges" lazachús egy csapásra nem lesz annyira nagyon egészséges. Európában, s azon belül Magyarországon, szinte kizárólag tenyésztett lazacot árulnak, de mielőtt vállon veregetnénk magunkat, hogy oké védjük a lazacokat nem vadvízit hanem tenyésztettet eszünk, jusson eszükbe az is, hogy a tenyésztés is két élű fegyver. Ezekről a tenyésztelepekről sajnos túl sokszor megszöknek az állatok(kiszakítja a hálót egy hajópropeller pl) és szabadon kezdenek garázdálkodni a tengerekben. Szétdúlják a vadvízi egyedek lerakott ikráit, párosodnak velük és saját(nem éppen jó minőségű) génjeikkel keveredik a szabadban élő állomány. Chilében délen vannak óriási lazactelepek és az ország közepén már nagy mennyiségben árulják a húsát. Természetesen a hús minősége a tartási körülményektől függ. Ha egy fürdőkádnyi víz jut neki, vagy jóval tágasabb környezetben élhet, az a hús minőségén is meglátszik.





  Természetesen az árusok igyekeznek egyéb kilengésekre is rávenni a kedves vevőket, így nagy mennyiségben árultak nyers kagylót citrommal(nem mertem megkóstolni:) és több féle "ceviche-t". Azért van idézőjelben, mert amióta Peruban rendszeresen eszem ceviche-t, azóta a Chilében árultat nem eszem meg. Összehasonlíthatatlan a kettő ugyanis. A ceviche fehér húsú tengeri halfilé(de készítik egyéb tengeri herkentyűkből is), nyersen, több féle citrom levében pácolva és jól megfűszerezve. Optimális esetben apróra vágott lila hagymával és némi aji paprikával keverik össze. Nézzük a kínálatot San antonioban:)





  Nos a lenti képen látható randaság egy echte chilei valami, vagyis legjobb tudomásom szerint sehol a  földön máshol nem ismerik, pláne nem fogyasztják(max Peru déli részén még). A Cochayuyo egy barna tengeri alga, mely Új Zélandon, az Antarktisz környékén, valamint Chile déli partvidéke mentén honos. Elképesztő túlélőművész - a déli vidékeken természetes szélsőséges tengeri viszonyokat is könnyedén elviseli, szinte elszakíthatatlan, szivacsos sejtszerkezete, valamint rendkívül erős gyökerei miatt. Kecsua neve is erre utal: cochauasca - tengeri kötél. Az errefelé őslakos mapuche indiánok már réges rég felfedezték maguknak és húspótlóként használták ínséges időkben, de boldogan belepakolták egyéb ételekbe is: pörköltökbe, salátákba, levesekbe:)
  Hamar rájöttek arra is, hogy gyógyászati célra is felhasználható: tele van jóddal, aminosavakkal, vitaminokkal, proteinekkel, enzimekkel. Emésztőszervi betegségekre kiváló hatással van, vértisztító de csecsemőknél fogzási bajokra is tökéletes, sőt fogyasztószerként sem utolsó. Időseknek kiváló és könnyen felszívódó kalcium forrás. Erősíti a körmöket, csökkenti a hajhullást, újabban pedig kozmetikai készítmények alapanyagául is szolgál. Megszárítva alig van súlya, így Chilében északtól délig árulják gyakorlatilag mindenhol. Én ettem már levesben és salátaként...háát na...nem egy gasztroélmény az biztos:) Levesben és pörköltben még csak-csak de a cochayuyo saláta az szerintem már enyhe túlzás, amikor 1-2 zöldséggel összekeverve nyersen kell elcsócsálni...:)
Az első képen a szárított(konyhakész:), változatot láthatjátok, lent pedig eredeti formájában:)




  Addig-addig tekeregtünk a tengeri herkentyűk között, hogy a hasunk delet harangozott, holott még csak délelőtt 11 volt:) A parton egymást érik a tengeri herkentyűs éttermek, csábító illat árad mindegyikből, úgyhogy bevonultunk az egyik étterem második emeletére ebédelni, kilátással az óceánra:) Elsőként megkaptuk a Chilében szokásos "pebre"-t. ez egy tipikusan chilei előétel, azért kapod, hogy ne halj éhen amíg kihozzák az ebédet:) Kenyérre kenve kell fogyasztani picit csípős, nagyon finom:), valamint egy nagy adag citromot, mivel bármit is eszünk az tuti tengeri cucc lesz és ahhoz kell:)))




  Amikor kihozták az ebédemet, azonnal tudtam, hogy én ezzel nem fogok tudni megbirkózni. A hölgy aki felszolgált szerintem tisztában volt vele, hogy megehetetlenek az adagok, így mikor a számlát kértük, ő kérdezte meg, hogy becsomagolja-e az ételt. Isteni volt a hal, de mindennek csak kb a felét tudtam megenni. Az ebédem második fele este a vacsorám lett otthon:)




  Nem volt időnk "emészteni" egy kényelmes kávé segítségével, hiszen eltelt a fél nap és tovább kellett mennünk. A következő úti célunk Cartagena városkája volt. Cartagena Chile egyik legfelkapottabb üdülővárosa, kb 17ezer lakossal, de nem volt ez mindig így. Az 16oo-as években csupán egy mezőgazdasági központ volt: hatalmas mennyiségű búzát termeltek itt, melyet aztán Spanyolországba és Peruba szállítottak. Az 18oo-as évek közepétől fedezte fel magának a lassan megerősödő módosabb középréteg és kezdtek házakat építtetni illetve vásárolni itt. Ennek az oka egyszerű volt: a gyönyörű homokos strandok, a szép természeti környezet és a fővárostól való nem túl nagy távolság. Fénykorát a városka a XIX. század végén, XX. század elején élte, ekkorra a fővárosi arisztokráciának és a művészeknek, íróknak, költőknek lett afféle központja a település. Engem leginkább az itt-ott megbújó régi épületek, a hangulat nyűgözött le igazán. Őszintén szólva nem csodálom, hogy felfedezte magának a turizmus:)






  Azért persze ne gondoljátok, hogy ez maga a paradicsom. Chilében az óceán vize hideg, hisz a part mentén fut a Humboldt áramlat, mely az Antarktisz irányából hozza a fagyos víztömegeket. Az óceán vizének hőmérséklete még főszezonban is ritkán haladja meg a 18-19 fokot, így én ezt fürdőzésre leginkább harcedzett rozmároknak ajánlanám:)) Épp ma néztem rá a neten a vízhőmérsékletre(18 fokot ír) és még csak most lett vége a szezonnak. Szóval aki langymeleg tengervízre vágyik az ne Cartagenáról ábrándozzon:) A táj azonban lenyűgöző. Ahogy haladtunk végig az óceán mentén, de magasban, a dombok gerincén, festői kis falvak sorjáztak a domboldalakon. Gyönyörű ősfás környezet, csodálatos sziklás és homokos partok, a fák között megbúvó házak...igazi nyaralásra, üdülésre, pihenésre való vidék! 

  A buszunk Isla Negra település felé haladt, amit azért szerettünk volna felkeresni, mert itt találjuk az elhunyt Nobel díjas chilei költőóriás, Pablo Neruda egyik házát. Őt gondolom nem kell bemutatni senkinek, de azért egy pár sort érdemes az életének szentelni.
  Pablo Neruda nem az eredeti neve, mely Neftalí Ricardo Reyes Basoalto volt. Nagyon korán, még gyermekként megjelentek versei, melyekkel 15 éves korában már díjat is nyert. Az egyetemen francia nyelvet és irodalmat tanult és ekkoriban vette fel a Pablo Neruda nevet (feltételezhetően)Jan Neruda cseh író tiszteletére. Mivel a költészetből még a XX. század 
második felében sem volt egyszerű megélni, ezért sok országban vállalt konzuli szolgálatot, így például Spanyolországban, Mexikóban, Franciaországban, de még Rangoon-ban is.
Rengeteg országban megfordult, járt többek közt Magyarországon is.
  1965-ben gautemalai író-költő(szintén későbbi Nobel díjas), barátjával, Miguel Ángel Asturias-al és feleségeikkel jártak nálunk. Előítéletekkel érkeztek Budapestre, ugyanis azt hallották, hogy Magyarországon a vendéglőkben és barátoknál is ízetlenek és rosszak az ételek. Első este a várbeli Alabárdos étteremben ettek fenséges vacsorát, másnap a legegyszerűbb duna-parti matrózkocsmában kaptak hatalmas adag, jóízű élteleket cigányzenével kísérve s ez annyira lenyűgözte őket, hogy kitalálták: heteken át az országot járva a magyar ízeken át fogják megismertetni a világgal Magyarországot és a magyar konyhát.
  A két Nobel díjas író "Megkóstoltuk Magyarországot"(Comiendo En hungría) című könyvében állít emléket a tipikus magyar ételeknek-italoknak-fűszereknek és a hazai hangulatnak. 
E könyvet Neruda így jellemezte:
" Ezért hát e szokatlan, játékos könyvet(költők szórakozását, Szent Iván-éji valóságos álmot), magyar házak, cigányballadák, ellenállhatatlan mágnesességű tűzhelyek között ötlöttük ki és hoztuk létre. Az egész földkerekség minden fűszerszáma benne található e nagy lélekkel megáldott fazekakban, mert a magyarok tudják hogy együtt élni annyit tesz: együtt enni. Ha létezik boldog könyv, ez azok közül való. Nem csupán azért mert evés közben írtuk, azért is mert szavakkal akartuk megadni a kellő tiszteletet a bőkezű és ízletes barátságnak" 
" Magyarország jóízűnek látszott és mi megízleltük" :)
Nézzünk kicsit körül Isla Negra falucskában...miért éppen itt építette fel egyik lakóházát e rendkívüli költő:










  A helyválasztás érthető: ebben a fővároshoz közeli tengerparti régióban minden a nyugalomról, a csendről, a pihenésről szól. Az apró településnek nem Isla Negra(szó szerint: fekete sziget) volt az eredeti neve, Pablo Neruda nevezte el az itt épített házát(ház a fekete szigetnél), mert egy nagy sötét zátony volt a háza alatt, a parton, s így lett később ez a település neve. A költő amikor hazájában tartózkodott, ebben a házában töltötte a legtöbb időt  Ő tervezte az egész épületet. Az eredeti elképzelése az volt, hogy legyen rajta egy torony, a nappaliban egy kandalló és egy hatalmas ablak az óceánra. A házat egy hajóhoz hasonlatos belső térrel tervezte: faburkolatok, szűk folyosók jellemzik. Amikor megérkeztünk már elhajtották a népet a pénztártól mondván, hogy ma már nem tudnak több csoportot beengedni az épület belsejébe, de a kertet fotózhatjuk. Na engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladjam. Esélyem se volt még egyszer ide visszajönni max akkor ha valamelyik másik kirándulásomról lemondok. Ez nyilván eszembe sem jutott:) Míg mindenki eloldalgott kertet fotózni én megnéztem hol állnak sorban a házlátogató csoportok. 8 főből álltak és egy kötél mögött várakoztak csoportonként. Mi buzgón szóba elegyedtünk az egyik csoport két tagjával és oly elmélyülten beszélgettünk, hogy idővel azt fedeztük fel, hogy már nem a kötélen kívül hanem belül állunk :))) A vezetőknek, akik nagyüzemben vitték körbe a csoportokat nem tűnt fel, hogy az egyikben kéthülyeturistával több van a kelleténél, így megnéztük a házat is, ráadásul ingyen. Oké fizettünk volna mi szívesen ha "hivatalosan" bemehettünk volna, de úgy nem engedtek:) Úgyhogy nem hivatalosan beloptuk magunkat:) A ház belsejében persze szigorúan megtiltották a fotózást, így onnan csak 1-2, suttyomban ellőtt képet láthattok(így is majdnem kihajítottak miatta :)))). A költő amúgy lelkes "gyűjtögető" életmódot folytatott:) Gyűjtött például üvegeket, fa maszkokat, de a szívének legkedvesebb a  kagylóhéj gyűjteménye volt:)






  A házhoz tartozó kert gyönyörű volt, ilyen környezetben tán még én is versírásra adnám a fejem:)))

















  Pablo Neruda elkötelezett bal oldai ember, költő, gondolkodó volt, Allende elnök baráti köréhez tartozott. 1973. szeptember 11.-én, a Pinochet féle katonai puccs idején ő már nagyon beteg ember volt, előtte már a hivatalairól is lemondott(a prosztatarák végstádiumában szenvedett - többszörös áttéttel), mégis mivel a puccs után közvetlenül halt meg, szeptermber 23.-án (ahogy rajta kívül akkoriban rengetegen a kommunista párt tagjai közül), természetesen felmerült, hogy a klinikán ahol feküdt megmérgezték. Exhumáltatták(többször is), a holttestét, sok vizsgálatot végeztek, végül kívánságának megfelelően Isla Negrán temették el. Bárhogy is történt a költő ekkor már nagybeteg volt, kórházi ellátásra szorult. Ha végül valóban megrövidítették az életét, azzal már lehet, hogy csak a további szenvedéstől mentették meg. A felesége(Matilde), amúgy meg volt győződve róla, hogy a férje természetes úton halt meg, aki a mérgezésre gyanakodott az Neruda titkára volt. A költő ügyét végül 2011-ben felvették arra a listára, amely az emberi jogok megsértésének, máig ki nem vizsgált eseteit tartalmazza. A vita ma is folyik az országban, de szerencsére a költő most már békében nyugszik a felesége mellett, azon a helyen amelyet a legjobban szeretett: Isla Negra-n...
Mi mással érhet véget ez a bejegyzés ha nem az egyik gyönyörű versével:


Pablo Neruda - egy himnusz az élethez

Lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!


(Somlyó György fordítása)