Lota - szenbanya

A Huascar megtekintése után, ugyan továbbindultunk Lota városába, de ránk esteledett mire odaértünk. A sógornőm azonnal közölte, hogy semmi baj nincs, hiszen itt is lakik egy barátnője. (ez már meg sem lepett...akárhova utaztunk ebben az irdatlan országban, mindenhol akadt egy ismerős:) Már azt is kezdtem megszokni, hogy az összes család akinél megszállunk perfekt magyar(mint utóbb kiderült, mindannyian a Pinochet rezsim elől menekültek anno Magyaoroszágra és valamennyien 15-2o évet nálunk éltek. Így amikor megérkeztünk az ominózus barátnő házához, már meg sem lepett, hogy ezekkel a szavakkal nyitott ajtót: Kerüljetek beljebb és érezzétek otthon magatokat nálam...:)
 Greece nagyon lelkes volt mikor megtudta, hogy végre láthat egy igazi, élő magyart személyemben, azonnal megvendégelt minket, előszedte a magyar zenegyűjteményét is és vad csárdásba kezdett:)
  Igazi menedék volt a háza a megfáradt világjáró csapatunknak: isteni vacsorát kaptunk, forró zuhanyt és szinte valamennyien külön szobát is:)

  Greece Lota városának szó szerint a legtetején lakik, foglalkozását tekintve festőművész és nem is egy díjat nyert már Chilében. Számunkra  hihetetlen volt az óriási kert és a gyönyörű kilátás a házából, így azonnal vad fényképezésbe kezdtem. Ő minden nap élvezheti ezt a látványt, elég ha kilép a háza ajtaján és a pompában találja magát.

És Greece kertjének "kosztosai":)

   A másnapi programunk, Lota egykori szénbányájának meglátogatásából állt. Lota városát 1662-ben alapították a spanyolok, de a spanyolok által kitalált hosszú nevet az itt őslakos mapuche indiánok hamar megváltoztatták Lota-ra. Kis falut jelent kb lefordítva. Valóban sokáig az volt, egészen amíg a XIX. század közepén meg nem nyitották a szénbányát. Akkor rohamos fejlődésnek indult és hamar várossá nőtte ki magát. Az első munkások a helyi mezőgazdaságból élő emberek voltak, akik iszonyú körülmények között dolgoztak, csak sok évtized múlva alakult ki némi érdekképviselet, ami próbált megküzdeni a váltakozó tulajdonosokkal. A gyermekmunka itt mindennapos volt. Ez a bánya képezte anno egész Lota megélhetését, de a bányát 1996-ban végleg bezárták, miután megjelent az olcsó, kolumbiai szén a piacon és 1-2 év alatt több ezer ember(szinte a város teljes lakossága), került az utcára.Voltak persze próbálkozások(idő előtti nyugdíjazás, más munkák városba telepítése és a bányászok átképzése), de ezek nagyon kevés emberen - családon segítettek és Lota a mai napig a "Chile legszegényebb városa" nem éppen dicső megnevezést viseli.

  Az utóbbi pár évben szerencsére változott valamelyest a helyzet, mióta a város megcélozta a turizmust, mint nyitási lehetőséget. Egyre több a turista, szinte minden dél-Chilébe irányuló utazás programpontjává kezd válni a bányajárás Lotában, mivel a bánya valóban különlegesség, hisz a legnagyobb része az óceán alatt terül el, a legmélyebb pontjain kb 15oo méter mélyen. a város közelében elterülő "fehér strand" is kezdi vonzani az embereket:

  Nem gondoltam micsoda "élményekben" lesz majd részem a bányajáráskor, illetve valami olyasmire számítottam mint anno Magyarországon, ahol régen szintén meglátogattunk egy bezárt szénbányát. Vagyis sétálunk a föld alatt folyosókon aztán kijövünk:) Na itt nem egészen olyan volt:))

  Szépen besorjáztunk a bányába, kaptunk teljes menetfelszerelést:) Lámpát, sisakot, tápegységet stb:) Aztán útnak eredtünk. Én ugye lépten-nyomon megálltam fényképezni így hamarosan azt láttam, hogy csak mi négyen ácsorgunk az egyik átjáróban. Mondtam is a sógornőmnek, hogy milyen érdekes! Magyarországon is voltam lent bányában, de ott nem engedtek minket csak így szabadon, kísérő nélkül kószálni, és hogy ez mennyire klassz. Ő dőlt a röhögéstől és közölte: Ágikám! Nem mászkálhatunk szanaszét, csak lemaradtunk a csoporttól, mert egyfolytában fényképeztünk!:) Utol kell érnünk őket:) 
Nagyon klassz volt az egész, azt leszámítva, hogy én bányajárásra és nem túlélőtúrára számítottam:)

    Miután leeresztettek minket jó mélyre már nem élveztem annyira a dolgot:) Volt olyan akna, ahova csak négykézláb fértünk be, én enyhe klausztrofóbiával és pocsék gerinccel küszködve, közöltem, hogy oda én be nem megyek!:) Aztán meggyőztek, hogy csak pár méteres szakaszról van szó, amiből persze egy szó sem volt igaz. Amúgy egyszerre kb 15 embert kísért két szakképzett és sok évet ledolgozott bányász. Nagyon aranyosak voltak, sokat meséltek a régi életükről, mikor még működött a bánya: megtudtuk, hogy nagyon sokat dolgoztak, sokszor több mint 2 percig ereszkedett a bányalift, mire elérték a munkahelyüket, annyira mélyen volt. Azt is elmondták, hogy most boldogok, hogy nyugdíjasként idegenvezetők, mert így minden nap lemehetnek az imádott bányájukba. Hihetetlen, hogy valakinek egy bánya mélye örömet okoz.

 A legtöbb aknában semmiféle világítás nem volt, csak a lámpáink fényénél botorkáltunk előre:

 Amikor elérkeztünk a legmélyebb pontig ahova levittek(felhívták a figyelmünket, hogy 5oo méterrel vagyunk az óceán feneke alatt és képzeljük el micsoda víztömeg van a fejünk felett...nem örültem az információnak túlzottan:)), a két bányászkísérőnk összeölelkezett és elénekelte a bányászok himnuszát:) Imponáló hangerővel, sok fals felhanggal, de élveztük. Aztán megkértek mindenkit, hogy kapcsolja ki a lámpáját, a mobilokat, fényképezőgépeket és videókamerákat. Tökéletes vaksötét lett. Ott álltunk, kétrét görnyedve(hisz a tárna alacsony volt), a föld alatt, ki tudja hányszáz méter mélyen. És ekkor megpróbálták érzékeltetni a  régi idők tragédiáját...
Persze magnóról, de fájdalmasan valóságosnak tűnő hangon hallottuk egy kétségbeesett kisfiú sírását, akit (mint sorstársait a régi időkben), úgy próbáltak anno hozzászoktatni a bányához, hogy 24 órára egy lezárt tárnában, vaksötétben egyedül hagyták. Szörnyű és felkavaró élmény volt hallgatni egy kisfiú sírását....apu ne hagyj itt....apu félek...
  Ezeket a gyerekeket anno a saját családjuk hozta le a bányába dolgozni, hisz a megélhetésükhöz elengedhetetlen volt és gyakran a saját apjuk kötözte ki őket ahhoz a  tárnához ahol dolgoztak, hogy meg ne szökjenek...nemegyszer 10 éves korukban. Könyvben is megírták, filmen is feldolgozták a régi idők gyermekbányászainak életét, s azét a kisfiúét is, aki utolsóként halt meg a bánya egyik tárnájában egy sújtólégrobbanásban. Ki volt kötözve, ezért nem tudott időben kimenekülni...
  Megmutatták azt a kalitkát is, amiben egy madarat tartottak. Mindig figyelni kellett a kalitkát...ha a madár elaludt, menekülni kellett...ha a madár elpusztult, akkor pedig rohanni, mert a sújtólégrobbanás bármikor bekövetkezhetett...

A kikötőben a lábam előtt Lota "fekete aranya" a szén hever. A legszegényebb emberek a mai napig úgy próbálnak megélni, hogy búvarszemüvegben, pipával merülnek a tengerben és felhozzák a közel 15o évig itt rakodott hajókból kiszóródott szenet. Kétségbeesett próbálkozás ez a megélhetésre.