Machu-Picchu

  Nos a Machu-picchu meghóditását mindenképpen erős idegzetűeknek ajánlom:)
A baj onnan indul, hogy nem Chilében, hanem Peruban van:) Már ez rányomja bélyegét a kirándulásra:) Peru ugyanis a Dél-Amerikai kontinens egy elmaradottabb szeglete:) Van Persze Perunál is elmaradottabb, pl Bolivia, de ez sovány vigasz:)
  Az elindulásunk nem volt túl kalandos. 10.30-kor útra keltünk és taxival átmentünk a Perui határon Tacnába. Onnan Arequipába indultunk egy rövid kávé és reggeliszünet után. Az út jó hosszú volt, vagy 8 órás. Az esti órákban értünk a városba, ahonnan a csatlakozás Cuzcoba hamarosan indult. Hajnali ötre értünk Cuzcoba iszonyú álmosan és fáradtan. Mindenki mondta, hogy a buszokat azonnal megrohamozzák a helyi utazási irodák "szervezői", bár én nem biztam abban, hogy ennyire korán kelők, de ott voltak és buzgón ajánlgatták a kétnapos utakat a Machu-picchura.
  Az egyik ajánlatot kiválasztottuk, befizettük a meglehetősen borsos dijat és menten taxibavágtak minket. Ezzel vittek a mikrobuszig amivel elindultunk a Machu-picchura. Tudtam, hogy 110 km a távolság Cuzco és a romváros között, igy én naivan ugy gondoltam, max 2 óra alatt odaérünk, akármennyire totyorgunk is. Nos a 2 óra nem kettő lett, hanem 9:) Mindez a 24 órás buszozás után mondhatni nem esett jól, de a legszörnyűbb nem ez volt, hanem az ut. Az ugyanis nem volt:) Eltekintve az első pár kilométertől. 



  Eleinte meggyőződésem volt, hogy valami kerülőuton visznek föl minket a hegyre, de később megtudtam, hogy minden turistabusz ezt az "utat" használja. Nem elég, hogy nincs, de ami van, az is életveszélyes. A mikrobuszban a sofőr melletti ülésre ültem és ez rossz választás volt. Akik a mikro belsejében ültek, azok biztosan sokkal kevésbé féltek mint én, mert ők nem látták amint a mikrobusz kerekei centikre vannak a szerpentineken a szakadék szélétől.
  Az első képeket még a rövid betonuton készitettem...
  A táj persze leirhatatlan volt végig a 9 órás uton. Sokszor úgy éreztem, hogy még az állandó életveszélyt is megérte:)

Aztán megálltunk az első "pihenőnél", ahol lehetett reggelizni és "ügyes-bajos" dolgokat intézni. A wc-t azért megörökitettem. Amolyan igazi perui volt:))))

  Én persze tisztában voltam azzal, hogy Peruban mire számithatok, mert már nem egyszer jártunk ott, tudtam mekkora a szegénység. De amit ezen az uton láttam, az tényleg minden képzeletet felülmúl. Nem európai szemnek való, de erre majd még később kitérek.

  Amint elhagytuk a reggelizőhelyet, megszünt az ut a mikrobuszunk kerekei alatt. És kezdődött a horror:) Végig szerpentineken haladtunk, igy rengeteg patakon és vizátfolyáson hajtottunk keresztül. A sofőr gondolkodás és lassitás nélkül belehajtott ezekbe, és a lezuduló viz nem egyszer egész egyszerűen megdobta a mikrobusz hátulját és centinken mult, hogy le nem zuhantunk a szakadékokba. Egy kis izelitő ezekből:

  Miután olyan szerpentineken haladtunk, amelyeken épphogy egy autó elfért. Sokszor a hajtűkanyarok után beláthatatlan útszakasz következett. A sofőr ha épp eszébejutott, akkor dudált a kanyar előtt, hogy az esetlegesen szembejövőt figyelmeztesse, ha nem jutott eszébe nem dudált. Olyankor imádkoztunk, hogy ne jöjjön senki szemben...:)

  A következő képeket igen egyszerű módszerrel készitettem: kidugtam a fényképezőgépet az ablakon, lefeleforditottam, merőlegesen a kocsiajtóra és fényképeztem. Közben néha imádkoztam:)

  A hegyek közt egy kis faluban volt a következő megálló, itt kaptunk ebédet. Az ebéd igen érdekes volt. Üditő nem járt hozzá...még viz sem:) Miután annyira kevés volt, hogy nem mentünk tőle a falnak, kértünk kenyeret. Közölték, hogy az sincs:) De legalább fényképezhettünk egy kis perui falusi csendéletet, nomeg sok gyereket:) Amikor odafele megálltunk megrohamoztak minket és én szétosztogattam 1-2 soult nekik. Amikor két nappal később visszafele ugyanitt megálltunk, már lelkesen üdvözöltek, mint régi cimborákat és mindegyikükről fényképet kellett készitenem, amit aztán persze azonnal látni akartak:) Amikor a kis haverommal(piros pólós kisfiu, aki az idegenvezető szerepét vállalta föl és mindent megmutatott a faluban),  le akartam fényképezkedni, azonnal odarohant az összes, hogy ők is rajta legyenek a képen:) Hihetetlen aranyosak voltak:))) Persze a mikrobuszunkat is megörökitettem.

  Miután a  sofőr melletti ülésen ültem, nekem volt egyedül lehetőségem fényképezni út közben. Akik hátrébb ültek, azoknál nem lehetett kinyitni az ablakot. Persze egy mozgó autóból nem sok kép sikerül, de még igy is azt hiszem sikerül majd egy kis áttekintést adni arról, milyen meseszép tájakon haladtunk keresztül...

  Aztán persze bekövetkezett az elkerülhetetlen:) A mikrobuszunk elakadt a homokban és valamennyiünket kiszállitott a sofőr, hogy igy( a súlyunk nélkül), valahogy átverekedje magát a süppedős útszakaszon. Mit mondjak? Alkalmasabb helyet nem is találhatott volna a lerobbanásra...hitetlenkedve bámultunk egy a hegy gyomrából előtörő vizesésre...

  Később megérkeztünk a  mikrobusszal megtett utunk végéhez, innen indult ujra a civilizáció:  vasúttal mehettünk tovább a Machu-picchu lábainál elterülő városkához, ahonnan a túrák indultak. Természetesen regisztrálnunk kellett magunkat és befizetnünk a belépti dijat a park területére(a Machu-picchuért külön pénzt szednek, ezt csak a nemzeti parkba való belépésért kellett befizetni).

  A vonatközlekedést eredeti módon oldották meg: miután folyamatos emelkedőn kell átküzdenie magát a vonatnak és egy mozdony csak bizonyos dőlésszögön tudja felcipelni a vagonokat, úgy oldották meg a szintkülönbség leküzdését, hogy a vonat ferde szögben egyenesen felhalad a hegy oldalán, aztán megáll. Sint vált és az ellenkező irányban ismét felkapaszkodik egy szintig. Mindez igy megy (Z vonalban), mig el nem éri a megfelelő magasságot. Akkor már egyenesen halad tovább a céljáig: Machu-picchu puebloig.

  Persze a vonatút sem volt mindennapi, ezek a fotók a vonatablakból készültek:

  A vonat Machu picchu városka központjában tett le minket ahonnan azonnal a szállásunkra sétáltunk. Már este volt, igy másra sem vágytunk mint egy zuhanyra és alvásra.

  A városka perui viszonylatban gyönyörű volt, gondozott, tiszta és kulturált. Vagyis nem olyan mint a perui városok általában:) A szállásunk is meglepett:szép volt, tiszta és volt melegviz!!!! Ez ugyanis nem általános Peruban. Ott úgy kell szállást keresni: tessék mondani és melegviz van?!?:)  Ráadásul nem is fáztunk éjjel, mert az is általános, hogy kevés takarót adnak:)
a következő képek a szállásunk épületét és a városkát örökitették meg:

 

  Másnap hajnali ötkor  rohamoztuk meg a Machu picchut. A városkából kb 10 perc alatt felvisznek busszal. A buszra való várakozás(és fagyoskodás), alatt az élelmes falusi asszonyok forró teát, kávét és avokadós szendvicseket árusitottak.

 

 

  Amint felértünk a romváros bejáratához mindannyiunknak kiüritették a zsebeit(no nem a szó szoros értelmében:), de felhivták a figyelmet arra, hogy minden szemetet ami nálunk van a bejárat előtt dobjunk ki, mert a park területén kukák ugye nincsenek, valamint elzavartak wc-re is mindenkit, mert bent ugye az sincs. Ez utóbbiért hálásak voltunk később, ugyanis több mint 5 órát voltunk a hegyen. 

  A Machu picchutól sokkal kevesebbet vártam mint amennyit kaptam. Persze láttam róla képeket a neten és valami homályos elképzelésem volt a képeket elnézve, hogy a tetején valahol kieresztenek minket, picit sétálgathatunk és aztán kijövünk. Szerencsére nem igy történt. Az idegenvezetőnk, aki amúgy hihetetlen jó volt, egy 2,5 órás út alatt körbevezetett a városban a bejárattól egészen a Huayana picchu lábához(a Huayana picchu - ejtsd: Vájná pikcsu  - fiatal csúcsot jelent kecsua nyelven), és az a köponti kúpszerű hegy amely a város közepén terül el. A Machu picchu amúgy "öreg csúcs"-ot jelent.

   Hajnalban, mikor felértünk még nem sütött a nap és felhőkbe burkolózott a táj. Leirhatatlan volt a látvány:

  És akkor egy kis Machu picchu történet: ez az egykori Inka Birodalom romvárosa, melyet 1450 körül, Pacsakutek Yupanki inka király parancsára épitettek. A város kb fél évszázadig virágzott, majd 400 évet "pihent", mignem 1911-ben ujra felfedezték. A mai napig viták folynak arról, hogy milyen céllal épitették. A legutóbbi feltételezések szerint a király nyári pihenőhelyeként és vallási szentélyként működött. A város klasszikus inka stilusban épült, vörös gránittömbökből, melyeket kötőanyag nélkül, tökéletes csiszolással illesztettek egymáshoz.A város tulajdonképpen az inka társadalom uralkodó osztályai számára épitett palotákból, templomokból és obszervatóriumokból álló komplexum, melyben a "Naptemplom"  központi helyet foglal el.

  A Machu picchut 1981-ben "perui történelmi szentély" cimmel ruházták fel, 1983-ban az UNESCO az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségévé nyilvánitotta, 2007-ben a Világ Hét Új Csodájának az egyike lett. A Machu picchu az Urubamba(Napfolyó), völgyében, az Andok 2450 méteres magasságában terül el. a területe 13 nkm és gyakorlatilag bevehetetlen. Egy napút(kövekből kirakott, fallal határolt), vezet a szentélyhez, melyek behálózták az egész inka Birodalmat, de a Machu picchunál szándékosan nagyon nehéz utvonalat alakitottak ki, melyeken csak egy ember fér el egyszerre és a legtöbb helyen félelmetes szakadék tárul a szemünk elé. A gránittömböket, melyekből épült a város, a közelben levő bányából bányászták és ott is munkálták meg. 1-1 tömb akár egy tonnát is nyomhatott és olyan tökéletesen csiszolták őket, hogy a falazás során semmilyen kötőanyagot nem kellett használni. Egy kis izelitő az inka épitészek hihetetlen tudásából:

   Egy óriási földrengésben, még a spanyolok idején Cuzco gyakorlatilag elpusztult az összes spanyol épitménnyel egyetemben. De a városban levő, többszáz éves inka templomok és kegyhelyek sértetlenek maradtak.

  Még a bejárat előtt megkérdezte az idegenvezetőnk, hogy ki akarja megmászni a Huayana picchut . Én megtekintettem a középső óriási hegykúpot, melyre nem egy helyen kötelekbe kapaszkodva lehet csak felhuzódzkodni és hamarjában letettem a meghóditásáról:) A bátrak(jórészt férfiak), kisebb csoportja elindult hegyet mászni, mi pedig elindultunk az idegenvezetővel körbejárni a területet. 

  2,5 órába telt mire körbevezettek minket és megmutattak mindent a városban: a Naptemplomot, a Kondor templomát, a "hangok szobáját" és az összes fontos látnivalót. Az idegenvezetőnk nagyon profi volt és a leglehetetlenebb kérdéseinket is megválaszolta. Eszembe jutott, hogy nem láttam wc-t és megkérdeztem, hogy vajon hova jártak wc-re az inkák?:) Kitört a nevetés, de az idegenvezetőnk azonnal mondta, hogy nagyon jó a kérdés, mert a mai napig tisztázatlan. Sehol nem találták a területen emberi üritkezés nyomait igy egyetlen lehetőségként azt feltételezik, hogy a város csatornarendszerébe végezték a dolgukat az emberek, de még ez az elképzelés is erősen sántit, ugyanis elnézve a csatornarendszert, amely sok helyen alig ujjnyi széles, nehezen elképzelhető a dolog:)

  Ami biztos, hogy ezek az inkák igen jó erőben lehettek. Ugyanis a területet behálózó lépcsők nagyon magasak voltak, többre alig lehetett fellépni és sok nőt(köztük engem is), úgy húzkodtak föl a  férfiak egy-egy magasabb lépcsőfokra. Sokan érkeztek bottal(ők már tudtak valamit:) és az egyik férfitársunk nekem ajándékozta a sajátját, igy annak a segitségével már egyedül is boldogultam:) A 2,5 óra lépcsőnjárás után, mig az idegenvezetés tartott, már minden porcikánk fájt és hüledeztünk mikor az ujabb és ujabb lépcsősorokhoz értünk:)

  Amit láttunk, viszont minden pénzt megért. Amint az idegenvezető szélnek eresztett minket a terület középpontjában, 3 útvonalon jöhettünk ki a területről: egy rövid(könnyű) útvonalon, egy közepesen és egy hosszú(nehéz) úton. A 2,5 óra lépcsőzés után én már csak a közepeset mertem választani:)

  Sok minden nagyon tetszett(persze a hihetetlen tájon túl). Például nem volt időbeli korlát, hogy meddig tartózkodhatunk a területen. Az idegenvezetés kimeritő volt és élvezetes, de legfőképpen nagyon részletes. Az idegenvezetőnk rendkivül felkészült volt. Nem azzal találkoztam, amivel Európában nem egyszer: emlithetném Olaszországban a Pompei romvárost: a túravezetőt szinte csak futólépésben tudtuk követni, egyáltalán nem volt idő fényképezni, kb egy óra alatt végigrohantak velünk a városon és menten kizavartak minket a területről amint véget ért az idegenvezetés. Olyan volt mint egy húsdaráló. Itt semmi ilyesmi nem volt: mindenkit bevárt a túravezető, részletesen elmondott mindent és minden alkalommal megkérdezte: van-e kérdésünk, kiváncsiak vagyunk-e még valamire és a leglehetetlenebb feltett kérdésekre is kimeritően válaszolt, nem sajnálva az időt. 
  Az is okos megoldás volt, hogy bevitt minket a terület szivébe, majd ott engedett el minket, hisz a tura alatt láttunk egy csomó helyet ahova szerettünk volna felmenni, megnézni, fotózni. Mindenre maradt bőven idő. Egyedül a vonatinduláshoz kellett alkalmazkodnunk, hisz a vonatunk visszafele 13.45-kor indult. De miután hajnali 5-re vittek föl minket, és a visszaút a városba busszal 10 perc volt, tényleg volt idő mindenre: elüldögélni 1-1 szép helyen, élvezni a látványt, fotózni. Semmiféle időkorlát nem volt. Aki már egyszer eljut ide, a világ végére, legalább hadd élvezze ki az itt eltöltött időt:)
 A következő képek ömlesztve jönnek és amolyan mozaikjai a városnak:

 

 

 

  

  

  Sajnos a hazautunk amolyan "perui módra" sikeredett:) Amint leértünk a megbeszélt találkozási ponthoz, a túravezető közölte, hogy a nagy esőzések miatt nem mehetünk vissza az utazási iroda szervezésében, mert sziklák vannak az úton, de ha fejenként kifizetünk 50 dollárt, mégis hazavisznek minket. Miután én már ismertem a perui mentalitást és az ott verjük át a turisták agyát ahol csak birjuk elméletüket: megkérdeztem: talán helikopterrel visznek minket vissza Cuzcóba? Mert akkor még ki is fizetem az 50 dolcsit, de a pasi mondta, hogy nem, csak másik busszal. Közöltem vele azonnal, hogy én ugyan egy fillért sem vagyok hajlandó pluszban fizetni. Erre meglehetősen arrogánsan közölte, hogy akkor elmehetek a vonattal ameddig megy és könnyen meglehet, hogy ott 3 vagy 4. vagy még több napot kell várni a mikrobuszra. Mondtam, hogy én ezt a kockázatot vállalom. Az 50 dolláros tarifa fél óra alatt 20 dollárra csökkent, de én hajthatatlan maradtam.
  Végül, csaknem lekéstük a vonatot, de az egész csoport felszállt. Ugyanis mint kiderült, senki nem volt hajlandó kifizetni plusz 50 dollárt a semmiért. Szinte sirtam az idegeskedéstől, hisz mennem kellett dolgozni, nem tudtam elképzelni, hogyha igaz amit mondtak(vagyis a vonat végállomásán több napig várakoznunk kell - ott pedig nincs szállás), hogy fogjuk azt az időt eltölteni azt az időt és főleg hol?? A hegyekben, a  dzsungelben?A magyarországi barátom, akivel megtettem ezt az utat, azonnal mondta: hát fizessük ki az 50 dollárt ha csak igy visznek haza. Mondtam, hogy eszedbe ne jusson!!!:)
  Végül felültünk a vonatra és amint megérkeztünk a végállomásra azonnal láttuk, hogy semmi nem volt igaz abból amit mondtak: ott várakoztak ránk szép sorjában a mikrobuszok és vittek vissza Cuzcóba. 
  Azt gondoltam, hogy a visszaút pont olyan horrorisztikus lesz mint az odaút, mert az szinte turbózhatatlan volt:) Tévedtem, mert sikerült túlszárnyalni:) Ugyanis a hazaút második felét vaksötétben tettük meg ugyanazokon a  szerpentineken mint odafele. SEMMIT nem láttunk a koromfekete sötétségen kivül(még a csillagok sem világitottak, mert felhős volt az ég), csak azt a pár métert, amit a mikrobusz lámpája bevilágitott és igy kanyarogtunk a vizátfolyásokon és szerpentineken...
  11 óra alatt értünk Cuzcoba, mert az utolsó pár km-en, a betonuton valóban sziklák voltak az úton és ez annyiban akadályt képezett, hogy rendszerint csak az ut fél sávján lehetett közlekedni és sokszor várakozásra kényszerültünk.
  Csaknem éjfél volt mire Cuzcóba értünk ahonnét taxival a jó előre kifizetett szállásunkra mentünk és eldőltünk mint a hullák. Meleg vizet kb egy óra alatt sikerült varázsolnunk a szálláson, ugyanis a peruiak takarékosan nem gyujtják be a kazánt(hátha megleszünk melegviz nélkül is:), csak amikor már harmadszor mentem ki reklamálni, akkor méltóztatott bekapcsolni a recepciós hölgy a kazánt. Eleinte próbált meggyőzni arról, hogy a hideg viz, tulajdonképpen meleg:) Nem hittem neki:)

 

A végére pedig egy kis perui kitérő:

Amin nagyon megdöbbentünk, az a rettenetes szegénység. Természetesen jártam már Peruban, tudtam, hogy szörnyű körölmények közt élnek emberek, de teljes mélységeiben most fogtam fel. Amikor mentünk Cuzcótól a Machu-picchuig a szerpentineken, több kis falun hajtottunk keresztül, amelyek többségében még elektromos áram sem volt! A házak(ha egyáltalán lehet annak nevezni őket), egyetlen helyiségből álltak, ott élt együtt az egész család. A padló a házak többségében maga a föld volt és ott kusztak-másztak a koszban, porban a kisgyerekek. A fűtés és világitás a házon belül tüzgyújtással történik. Sokat hallottam róla, hogy Peruban szinte minden második kisgyereket megerőszakolnak az élete folyamán. Ahogy láttam, hogy hogyan élnek kezdtem megérteni, hogy miért történhet meg. A házakon gyakran ajtó sincs, a gyerekeket sokszor egyedül hagyják a szülők...csak az nem megy be aki nem akar. A bűnösöket nem is keresik, a szülők gyakran feljelentést sem tesznek,

   Hihetetlen, hogy a XXI. században még élnek ilyen körülmények közt emberek...
 Az úton nem tudtunk fényképezni a buszból, illetve amit fotóztam, azok a képek sajnos nem sikerültek, viszont készitettünk egy pár képet Cuzcóban, ahonnét minden MAchu-picchu túra indul. Amig nem teszed ki a lábadat a város főteréről, addig nincs baj:) Szép és kulturált:)

   Azt egyszer már irtam, hogy ami autót látsz Peruban az utakon, az mind taxi. Kötve hiszem, hogy az egész városnak van taxivezetői engedélye. Elég egy matricát kitenni az ablakba, hogy taxi és máris működik a dolog:) A viteldijhoz ennek megfelelően nem használnak taxiórát sem. Úgy üzemel a dolog, hogy leintesz egyet, megmondod hova akarsz menni és megkérded mennyiért visz el. Az átlag tarifa közepes távolságra 3-4 soul(kb 250Ft).

És akkor pár kép a taxik tömegéről:)  

Amint kiteszed a lábadat a városka főteréről már ez az átlag városkép:

Egy pár kép a cuzcoi buszterminálról kivülről és belülről:

 

  Mi is ide érkeztünk és innen indultunk haza. Előbb Tacnába mentünk(szerencsére találtunk közvetlen Cuzcó-Tacna járatot, igy nem kellett átszállnunk) és úgy döntöttünk, hogyha nem lesz nagyon elegünk a 23 órás buszút után, akkor beugrunk a központba vásárolni egy kicsit és csak utána térünk vissza Chilébe.

  Tacna a perui oldalon levő határváros, szinte Arica tstvérvárosa. Fél Tacna Aricában dolgozik és fél Arica Tacnába jár át bevásárolni, mivel sokkal olcsóbb mint Chile. Irtam azt is még régebben, hogy Tacna nem egy tipikus perui város. Tiszta, gondozott, szép, nem találkozol azokkal az ijesztő állapotokkal mint amúgy Peru egészében. Ennek több oka is van: egyrészt vámszabadterület, mint Arica. Másrészt szinte mindenki dolgozik(a többség nálunk, Aricában), és a fizetését otthon költi el. Ráadásul szinte egész Arica átjár bevásárolni Tacnába. Vagyis ebben a városban van pénz: meg is látszik rajta. Egy pár kép, amit a hazauton készitettünk:

  Reggel 7  körül érkeztünk kissé törődötten Tacnába. A buszok persze nem chileiek Peruban. Illetve ez igy nem is igaz. Vannak normális buszok Peruban, de kiszámithatatlan milyet fogsz ki. Ráadásul az ártól sem függ. Ha megnézitek a buszterminál belsejében készült képeket, mindenféle világitó táblákat láttok: azok mind-mind szállitócégek. Amikor bemész a terminálra, körbekérdezed a vagy 40 céget, hogy ki mennyiért visz, milyen átszállásokkal és hánykor. Mi egyetlen szempont alapján döntöttünk: nem akartunk átszállni sehol, közvetlen Cuzco-Tacna járatot pedig csak egy cég kinált. A jegy olcsó volt( kb 3000Ft).

  Az ülések kicsik, kényelmetlenek voltak, de a legrosszabb a hideg volt. Ugye Peruban is tél van és nappal hiába van meleg, éjjel nagyon leesik a hőmérséklet. Én az ablak mellett ültem és annyira hideg volt az ablak, hogy a kabátomat a fejem alá gyürtem és úgy próbáltam aludni, hogy közben két takaróba burkolóztam. Reggel mikor felébredtem és össze akartam pakolni, megpróbáltam felemelni a kabátomat az ablaktól. Nem tudtam: odafagyott!:) Úgy kellett letépnem az ablakról:) A wc a buszon olyan volt mint nálunk a régi vasuti wc-k:) Amikor rálépsz a pedálra, kinyilik egy csapóajtó és a betonra engedi az anyagot:)
   Papir meg ilyesmi szóba sem került(de mi készültünk egy tekercs wc papirral, amit egyuttal arra is használtunk, hogy letakarjuk az ülőkét mielőtt ráülünk, mert gusztustalan volt), viz persze nem volt a wc-ben, igy ásványvizzel mostunk kezet.
  Mit mondjak? A hazaúton már úgy rendesen elegünk volt egész Peruból:) Rájöttem, hogyha Peruban kivánunk utazgatni, maximum 5 naposra szabad tervezni az utat, mert többet az ember nemigen tud elviselni:) Eleged lesz a kényelmetlenségből, eleged lesz a nyomorból, eleged lesz a középkori viszonyokból.
  Amikor hazaértünk, Debora barátnőm kérdezte: na milyen volt? Annyit válaszoltam neki: A Machu-picchu álomszép, de Peru egy horror!!:)
Kitört belőle a nevetés és annyit mondott: ugyan már! Boliviát még nem is láttad!!!:) Peru ahhoz képest egy álom!:)
Hát nem tudom, hogy Boliviába kivánkozom-e:) Bár ott is vannak szép helyek:)

Egyelőre maradok Aricában és pár hónapot nem teszem ki a lábamat Chiléből:)