2010. július 12., hétfő

El Tatio gejzirek

   A következő kirándulás melyre San Pedróból indultunk az El Tatio gejzirekhez vitt el minket.
Az El Tatio gejzirmező a 3. legnagyobb a világon és a föld déli féltekéjének legnagyobb gejzirmezeje.
  A 4200 méteres magasságban elterülő gejzirmező 80 aktiv gejzirrel rendelkezik és tényleg nem evilági a táj.



  Nagyon korán indultunk erre a kirándulásra, mert az út java része aszfaltozatlan, hisz nagyon nagy magasságban vezet.
Mondták, hogy az El Tatio gejzirekhez majd korán megyünk mikor befizettük a turákat, de nem néztem meg a tájékoztatót csak előtte levő nap és felszökött a szemöldökünk, mikor olvastam, hogy az indulási időpont: hajnali 2 óra...:)
Mindegy: hajnali kettőre készen álltunk és meg is érkezett csaknem pontosan a dzsip. Amugy az összes kirándulásra értünk jött a kisbusz vagy a dzsip. Nem kellett sehova sem mennünk, csak amikor befizettük az utat meg kellett adni a szállásunk nevét és a megadott időre értünk is jöttek(többé-kevésbé....de ezt mondták is, hisz mindenkit össze kellett szedni a szálláshelyekről). A túravezetőnkön meglepődtünk kissé, mivel orosz usankára emlékeztető, a fülekre lehajtható vastag sapkában, szőrmecsizmában, bundakesztyűben  és irhakabátban érkezett...mondták, hogy hideg lesz, készültünk is rá, de a felszerelésétől azért megijedtünk:) Még beszélgettünk is, hogy: MILYEN hideg lehet odafenn?!?!

  Szóval hulla álmosan beültünk a dzsipbe és elindultunk. Amikor elértük a gejzirmezőt, földöntúli látvány fogadott minket....vaksötét volt de a fehéren égbeszökő gejzireket láttuk....a dzsipben jó meleg volt és alig vártuk, hogy kiszállhassunk és útnak eredjünk. Na amint kiszálltunk a dzsipből a lelkesedésünk azonnal alábbhagyott...-16 fok volt!!!
Annyira váratlanul ért a vad hideg, hogy lélegezni is alig birtunk, de azért elindultunk, hogy földeritsük a terepet és vacogtunk mintha maláriások lennénk...
Felhivták a figyelmünket, hogy itt is csak a kövekből kirakott ösvényeken közlekedjünk. Itt nem azért mert ez a fortyogó tenger bárminemű élőlénynek adna otthont, hanem ha lemegyünk kirakott ösvényekről, könnyen beszakadhat alattunk az aljzat és a lábunk több mint 100 fokos fortyogó iszapban landolhat. Úgyhogy itt kiváltképp igaz a mondás: járt utat járatlanra ne add fel:)




   
  15 perc elteltével kezdett világosodni mi meg kezdtünk jégtömbbé fagyni. Visszamentünk a dzsiphez, ahol már várt a dzsip előtti asztalkán a forró tea. De már ez is gond volt: úgy reszkettem, hogy a termoszt nem birtam megfogni, a tetejét meg lecsavarni pláne. A férfiak segitettek és mondták tartsam a poharat, majd töltenek nekem. De a poharat sem tudtam tartani, mert úgy remegett a kezem mint valami maláriásé:) Ekkor a turavezető sürgősen beszuszakolt a dzsipbe, beburkolt az erre a célra hozott takarókba és hozta a forró teát az autóba. Rövid idő elteltével már hárman voltak hasonló állapotban mint én és már hármunknak hordta a teát. Szerintem teljes eszetlenség volt ekkora fagyban felvinni minket, egyrészt a vaksötétben alig láttunk valamit, másrészt amint felkelt a nap azonnal 10 fokot ugrott a hőmérséklet és amikor összeszedtük magunkat a meleg autóban, több liter lobogó tea elfogyasztása után és ismét előmerészkedtünk a dzsipből, teljes meglepetésünkre bár nem vert minket a viz, de nem is fagytunk meg. Hideg volt, de abszolut elviselhető.(később megtudtuk, hogy ekkor már csak - 4 fok volt). Állitólag gyönyörű itt a hajnal....tényleg az volt, de semmilyen tekintetben nem érte meg azt a veszekedett hideget ami hajnalban odafenn fogadott.
Az is muris volt, hogy mikor vegre valamennyien folengedtunk es ujra elomereszkedtunk a dzsipbol a kirakott reggeli a kb negyed ora alatt jegge fagyott:) A felvagottakbol nem lehetett venni, mert jegtombbe valtak, a sajt detto:)

  Amugy reggel, mikor felkelt a nap, akkor nyújtotta a gejzirmező is a leggyönyörűbb látványt.
Gyakorlatilag egy óriási kiterjedésű vulkán közepén voltunk...alattunk pedig fortyogott a föld.



  Kialakitottak egy termálvizes medencét is, hogy a bátrabbak megfürödjenek. Ezek a bátrak a vagy 30 dzsipből ami fenn volt a gejzireknél vagy 2 ember volt. Elnéztem ahogy üldögéltek a gőzölgő vagy 40 fokos vizben és arra gondoltam milyen jó lehet nekik, ők most nem fáznak. Aztán megláttam a lépcső tetején a törölközőiket meg papucsaikat, valamint a dzsiphez vezető kb 50 méteres utat(plusz elképzeltem az átvedlést vizes ruhákból + törölközés a fagyban...öltözködés)...nem...nem irigyeltem őket:)



  Kb 3 órát töltöttünk a gejzireknél és elindultunk a hazafele vezető úton(hazafele más útvonalon vittek, mert még volt pár programpont.


  Ahogy haladtunk lefelé persze lépten-nyomon vikunyákba botlottunk, ott legeltek az útszélen és a megszokott félelemmentességgel vették tudomásul, hogy megállunk mellettük a dzsippel és fényképezzük őket. A legtöbb mégcsak a fejét sem emelte föl.



  Az utunk lefele egy kisebb folyó mentén vitt végig. Elképesztő volt az azúrkék vizű folyó, ami tökéletesen be volt fagyva az aljáig, de az volt a legérdekesebb, hogy a vizesések és zugók is tökéletesen meg voltak fagyva, igy láthattunk vizeséseket, sőt lépcsőket, vizből(illetve jelen esetben jégből)...olyan volt mintha valaki egy pillanatképet készitett volna a folyóról és kimerevitette volna a felvételt. Ez kis folyócska beleágazott egy nagyobb folyóba, amely a következő programpontunkat képezte. Mi nem tudtuk, hogy itt állunk meg, de amint megláttuk a jéggé fagyott kék folyót, a tetején a rengeteg óriási madárral, önkéntelenül felkiáltottunk: ÁLLJUNK MEG! ÁLLJUNK MEG! A túravezető ránknevetett: de hisz ide jöttünk:) Madarakat és vizchacha-kat fotózni:)
A folyó jéggé fagyott tükre olyan volt mint valami madárfarm...


   A legtöbb a Miscanti lagúnánál is leirt Tagua Cornuda nevű idétlen nagy madár volt, de láttunk egy másikat, ami még nagyobb volt, fehér szinű és a szárnyvégei feketék voltak. Mondták a spanyol nevét, de sajnos nem jegyeztem meg. A madarakat itt sem zavarta a jelenlétünk...mintha ott sem lett volna vagy 20 bolond turista a folyóparton aki vadul fotózta és filmezte őket:)



  Aztán megláttuk a vizchacha-kat. A vizchacha vagy más néven pampaszi nyúl nagyon elterjedt Chilében, nagy magasságban az Andokban mindenütt előfordul, de én sajnos meg egyetlen egyszer sem találkoztam velük. Ez annyira nem furcsa, mert sokszor csak éjszaka mozognak és mindig együtt. Föld alatti telepeken élnek es mindig mindent egyutt csinálnak: vagyis ha egyet látsz, akkor sokat látsz:)
No most tényleg láttam életemben először vizchachakat és elég közelről, de az volt a baj, hogy iszonyú gyorsan mozogtak. Vagyis mi vadul fényképeztünk, de mire ellőttünk egy kockát, addigra már rég eltűntek a keresőből:) Igy konstatáltam, hogy az üres hegyoldalról sikerült jópár remekbeszabott felvételt készitenem, de egy árva vizchacha nem sok, annyi sem volt rajta:) Egyetlen képen látható csak az állat, de az is elég homályosra sikerült. Jó kepeket róluk a Machu-picchun készitettünk, ezekből csatolok egyet, hogy lássátok milyen érdekes kinézetű és aranyos kis állat...azért nem is olyan kicsi...fültől farokig vagy 50 centi:).



  Még egy pici falucskában álltunk meg hazafelé, kis lámákat fotózni és lámahúsos empanadast enni. Itt frissiben sutik a turistáknak az empanadast is és a lámahúsból készült rablóhúst is grillen. Én empanadast ettem. Ez amúgy egy tésztában sült chilei étel mindenféle töltelékkel készitik - csirke, láma, disznó, marhahúsos, zöldséges, tengeri herkentyűs sajtos stb stb - isteni finom. A húsos töltelék minden esetben tartalmaz a húsdarabokon kivül, darált hagymát és zöldségeket, valamint egy fél főttojást és jópár olivabogyót is. Megnéztük a falucskát és a templomát, fotóztunk kislámákat és hazaindultunk.



Az út azért összességében még a fagyási sérüléseket is megérte:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése