Újra San Pedroban

  Ismét San Pedro de Atacama környékén utazgattam. Kérdezhetnétek: minek? Egyszer már voltam ott. Valóban, tavaly nagyjából mindent megnéztünk amit lehetett, de nemrég érkezett egy pesti barátom, aki nem tud spanyolul és mint tolmács elkísértem ide. Engem egyetlen dolog vonzott csak: San Pedrobol elindulva lehet eljutni Boliviában a Zöld lagunához, oda pedig vagy 3 éve vágyom, mióta tudomást szereztem a létezéséről.

  Igy egyrészt tolmács voltam ezen az úton, másrészt egy elvetemült turista, aki két laguna látványáért képes átmenni Boliviába, ami nem veszélytelen vállakozás, lássuk be:) Majd ha elolvassátok azt a bejegyzést, amit  a boliviai turánkról fogok irni, rögtön megértitek mire gondolok:)

De maradjunk San Pedronal.

  Amint elertuk Arica kozigazgatasi határát, lerángattak engem a buszrol.

Erre az incidensre számitottam, ugyanis most van folyamatban az állandó letelepedési engedélyem, de Santiagoban lassan őrölnek az idegenrendészet malmai, igy jelenleg van ugyan egy érvényes magyar utlevelem, de benne van a rég lejárt chilei vizumom, és nincs állandó tartózkodásim, vagyis effektiv papirok nélkül tartózkodom Chileben. Persze elvittem magammal a  külügy papírjat, de szóltak a vámosok, hogy amint Calamába ér a busz, azonnal menjek az idegenrendészetre, mert ezekkel a papirokkal nem léphetek ki az országból. Igy aztán mikor megérkezett a busz Calamába, elkezdtük keresni az Idegenrendészetet, fel óra múlva meg is leltük.

  Persze nem 8-kor nyitott, mint  a vámosok mondták, hanem 9-kor, igy halál álmosan támaszkodtunk a  sorban egy csomó perui meg bolíviai között egy órát. Mikor sorra kerültem, közölték, hogy nem ide kell mennem, hanem egy másik irodaba, ami nincs messze. Tényleg nem volt, viszont a sor ami előtte állt bevandorlókból, legalább 100 méter hosszú volt.

Besorjáztunk és felkészültünk a legrosszabbra.

   Szerencsére elment az áram. Az irodából előjött egy ügyintéző és közölte, menjen mindenki haza, mert a délutáni műszak előtt már valószínű nem fognak tudni kinyitni. Előlünk sokan hazamentek es kicsámpáztak a sorból, én pedig előretolakodtam az ablakig és szinte ráültem az üvegre, sőt a holmijainkkal is körbebástyáztuk, nehogy valakinek esélye legyen elénkfurakodni:)

  Aztán egy idő után úgy éreztem, hogy eléggé nem bolíviai vagy perui a külsőm és megpróbálkozom betörni az ügyintézők szentélyébe hátha szobaállnak velem:)

Előttem ott ölték egymást a perui es bolíviai indiánok, az ügyintézők csak ablakon keresztül álltak velük szóba, esélyem sem volt megközelíteni egy ügyintézőt, így átsüvöltöttem a sok papírjait lengető bolíviain, hogy SEÑORITA!!!! Európai vagyok!!! Csak egy pecsétre van szükségem!!!!

   A nő azonnal szólt: mondjam, miben segithet...elnyöszörögtem a kínomat, elvette a papiromat és 2 percen belül előkerült a kilépési engedéllyel:) A chileiek amúgy megkülönböztetett figyelemben és tiszteletben részesítik az európaiakat, szerintem érdemtelenül:)))) Igy vagy 30 bolíviai feje fölött nekem elintézték a papíromat és roboghattunk tovább San Pedróba.

  Mikor megérkeztünk, ismét abba az elvarázsolt kis faluba kerültem, ahol szinte megállt az idő...

San Pedro de Atacama, az Atacama sivatag szívében, a Licancabur vulkán lábánál terül el:

   A falucska tulajdonképpen egy oázis a sivatag szívében. A lakosainak száma alig 1-2ezer, de a folyamatosan jelenlévő turisták a többszörösére duzzasztják ezt a számot.  A legkülönbözőbb nemzetiségekkel összeakadhatsz itt: csak a mostani tartózkodásunk alatt sok franciát, németet, dánt, hollandot, svédet, amerikait, meg persze sok chileit is láttunk. Vonzereje persze nem abban rejlik, hogy egy falucska  a nagy semmi közepén, hanem abban, hogy innen érhető el, Chile rengeteg természeti látványossága - kincse.

  A faluban csend, béke és nyugalom van. Az utcák többsége aszfaltozatlan, a házak többsége vályogház, az utazási irodák terjedelme(melyek a falu minden második kapualját elfoglalják), szobányi:).

Legfőbb látványossága az 500 éves san pedrói templom:

  Amint leszálltunk a buszról San Pedróban, azonnal megrohamoztak a különböző szállásadók, hogy extra kedvezményekkel tudnak szobát ajánlani, a legkedvezőbb áron,  25-35e.pesoert(kb 11-18.000Ft), :). Gyorsan továbbmentünk és a tavalyi jól bevált szállásomat kerestük föl a falu kevés aszfaltozott utcáinak egyikében, aholis éjszakánként 7500 pesot fizettünk fejenként(kb 3-3200Ft) és a szállásadó néni azonnal felismert. Megkaptam  a tavalyi szobámat es lecuccoltunk.

  Rövid felfedező sétára indultunk és rögtön a szemembe ötlött, hogy valami egészen biztosan nem változott tavaly óta San Pedróban....a kutyák:)))))

  Chilében nincsenek sintérek, nincsenek sintértelepek, a kutyák szabadon kószálnak amerre akarnak(mint pl Görögországban), sokszor falkákban jarnak és köszönik szépen jól megvannak az emberekkel. Ennek egyetlen oka van: a chileiek többségének egyszerűen eszébe sem jut bántani egy kutyát. Éppolyan élőlénynek tekintik őket, mint önmagukat: ugyanolyan természetesnek tekintik a létezésüket, mint az óceánban a halakét. A veszettség elkerülése érdekében, évente egyszer, a közutakra kihelyezett vakcinás csalikkal védik őket és az embereket(mint nálunk a rókákat),a  betegségtől.

  A következő képeken San Pedro kutyáit örökítettem meg. Szerintem tökéletes békességben éldegélnek(ilyen sokan is), az emberek mellett és meglehet, nem tökéletes a sorsuk(pl ha megbetegszenek nem biztos, hogy állatorvoshoz kerülnek), de azért összességében elég jól érzik magukat. Gyakorlatilag: egy bejárat, egy kutya:

Persze van ahol több:)))))

  Szerencsére ezúttal olyan barátom látogatott meg, aki éppúgy képes élvezni az élet apró csodáit mint én, s így nem volt nehéz rávenni azután, hogy végigmászott vagy 7 turát San Pedróban( a többségükre hajnalban, 2-3 körül kelve), hogy mikor mondtam: kisétálnál velem a falu határába? Nem azt kérdezte: minek? Hanem rávágta: persze, hogy jön!:) Mindenre rácsodálkoztunk...még egy indián lány, hajviseletére is....

 

 Érdekesek voltak a szokatlan fák, a terméseik, a sok egyotikus madár: 

  A falu határába érve, felkapaszkodtunk az Atacama egyik dombjára és a következő panoráma tárult a szemünk elé...a Licancabur vulkán teljes pompájában...de akad San Pedro környékén, a sivatagban egy-két érdekes sziklaképződmény is...

  Ezúttal pont akkor voltunk San Pedroban, mikor épp egy helyi ünnep volt, a falucska főterén az indián zenészek egymást érték és helyi viseletbe öltözött gyerekekbe lehetett lépten-nyomon botlani a turisták nagy örömére:

  Mi azonban nem ezért jöttünk ide, hanem megnézni San Pedro nevezetességeit. Sok útra

én már nem mentem el, hisz mindenütt jártam már, csak a barátomnak szerveztem le a kirándulásait egy utazási irodában. Ahol biztosan tudtam, hogy korrekt angol nyelvű idegenvezetés lesz és nem "veszhet el", oda nem kisértem el, csak azokra a túrákra mentem vele, ahol sok helyen járkálunk, többször szélnek eresztik a csoportot és nyelvtudás hijján nem biztos, hogy boldogul. Az első ezek közül az El Tatio gejzirmezőre vezető túra volt. Nem lelkesített a gondolat, hogy újra fölkeljek hajnali 2-kor és újra kitegyem magam a -16 fokos veszekedett hidegnek, ami tavaly odafenn fogadott, de hiába ódzkodtam, megérte a fáradtságot. Olyan állatokat láthattam, amiket még soha Chilében. Például nandut és guanacót.

Ennek a túrának a története a következő bejegyzés témája lesz.