El Tatio gejzírek(második túra)

  Amint betettük a lábunkat San Pedroba, az első dolgom volt, hogy felkeressem azt az utazási irodát, ahol sikerült komoly engedményt kapnunk az árból tavaly. Szerencsére az ott dolgozó hölgy rögtön felismert. Elmondtam, hogy ezúttal egy másik barátomat hoztam ide és hasonlóan kedvező áron szeretném befizetni az elérhető túrák többségére. Az árban hamar megegyeztünk, már csak azt kellett kitalálnunk, hogy mely kirándulás az, amelyre érdemes elkísérnem, a nem mindig megbízható nyelvtudású, angol nyelvű idegenvezető mellé. Így teljesen egyedül elküldtem a Hold völgye és Halottak völgye elnevezésű kirándulásra, ami csak 4 órás és túl sok idegenvezetés nem kell hozzá, hisz csak a tájat lehet csodálni. 
  Én tavaly készítettem sok képet ezekről a helyekről(fenn van a blogon), most csatolok párat, amit ő készített ezen a túrán. A táj holdbéli. Olyannyira, hogy még a Nasa is itt teszteli a marsjáró robotokat, mivel ez a minden organikus élettől steril táj emlékeztet a leginkább a Marsbéli körülményekre.

Úgy döntöttünk, hogy a San Pedrobol induló két leghosszabb túrára megyek a pesti barátommal, mert ezeknél a legtöbb a fordítanivaló. Ezek közül az első, az El Tatio gejzírekhez vitt el. Én persze már jártam itt tavaly, így tudtam mire számítsak: -16 fokos hidegre amíg föl nem kel a nap, de utána is csak kb -4 fokra. A gejzírmező ugyanis magasan az Andokban fekszik.

   Errefelé már 86 ºC-on forr a víz, mivel a terület 4200 méterrel van a tengerszint felett. Ez az egyik legmagasabban fekvő gejzírmező az egész világon és a legnagyobb kiterjedésű az egész féltekén. Földje tele van kristályos só alkotta kémény- és kúpszerű képződményekkel , víz viszont nincs a környéken, leszámítva a föld alól előtörő hévforrásokat. A 110 hévforrás közül 80 aktív gejzír, 20 pedig állandó forrás. A gejzírek általános magassága az 1 métert sem éri el.       

  Furcsa módon ezen a pokolbéli tájon valósággal nyüzsögnek az élőlények. A gejzírmező vizét elvezető sekély csatornákban hőtűrő baktériumok és algák telepei tenyésznek, vörösre, zöldre festve élőhelyüket. Alig pár méterre a gejzírektől, ahol a víz már nem forró, csak kellemes meleg, egy különleges békafaj él. A kifejlett egyedek hajlamosak a kannibalizmusra, s ha kell, felfalják szomszédjukat, ilyenkor aztán békacombbal a szájukban járnak-kelnek. Ezúttal Jocó barátom videót is hozott így tudtunk pár felvételt készíteni miféle tájon is jártunk - én immár másodszor:

  A látvány ezúttal is földöntúli volt, de valószínűleg az utazási iroda tanult a tavalyi hibájából és nem hajnali kettőre, hanem hajnali 4-re tűzte ki az indulás időpontját. Tavaly ugyanis, amikor az évnek ugyanebben a szakában fenn voltunk, már 5-kor felértünk a gejzírekhez, aholis vaksötétség és olyan megveszekedett  -16 fokos hideg fogadott, amire nem számítottunk. Amint fölkelt a nap, azonnal vagy 10 fokot ugrott a hőmérséklet és azon túl, hogy végre kezdett pirkadni, mi kezdtük látni a körülöttünk fekvő tájat és nem fagytunk meg. Most - valószínű sok turista panaszáradata miatt - nem hajnali 2-re jöttek értünk, hanem hajnali 4-re és mikor felértünk már pirkadt és korántsem volt annyira hideg, így senki nem fagyott meg:)

Néhány kép amit készítettem a sok közül:

  A fellátogató csoportokat az utazási irodák szendvicsekkel és literszám mért kokateával várják a gejzíreknél a nagy magasság miatt:

  A gejzírmező elhagyása után "lakatlan" területre kellett volna jutnunk, de persze nem így történt.  Előbb vicunakba(vikunyákba), botlottunk lépten-nyomon:

  Majd a legnagyobb elképedésünkre egy nandu mellett fékezett le hirtelen a sofőr. Természetesen tudtam, hogy élnek Chilében nanduk, de egyetlen chilei ismerősöm sem látott soha egyet sem. Még azok sem, akik az egész életüket itt élték le. Persze az átlag chilei sem mászkál nap mint nap 4200 méter nagasan az Andokban, de mindenesetre nagy valószínűséggel elég ritkán látható állattal futottunk össze.

  A következő állat, amit itt láthattam életemben először egy guanacó volt, a vikunyán kivüli, második vadon élő lámafaj. Vikunyát többszázat láttam már(elég fölmenni a chilei Andokban ugy 3000 méterre és annyit láthatsz, amennyit akarsz), de guanacót sosem. Nem tudom mi ennek az oka, hisz nagyon sok guanacó él itt, talán az, hogy ők sokkal magasabbra felmerészkednek a hegyekben a többi lámafajnál, akár 5000 méterre is. De ezúttal szerencsém volt. A sofőrünk ismét fékezett és megláthattam életem első guanacóját az Andokban:

  A túra következő megállója, a Putana folyó partján volt, amely tavalyi utunknál is tele volt madarakkal, most sem kellett csalódnunk:

 

  A chilei Andokban háborítatlanul élhetnek és szaporodhatnak az állatok, hisz több évtizede szigorúan védett terület. Meg is van az eredménye ennek a védelemnek: bárhol felmész az Andokba, úgy mászkálnak körülötted a védett állatok és madarak, hogy a fejedet csak kapkodni tudod az újabb és újabb csoda láttán. A chileiek még a turistáktól is féltik ezt az óriási kincset, amit az Andok rejt. Nagyon szigorú szabályokhoz kötik a nemzeti parkok látogatását, mindenütt természetvédelmi őrök dolgoznak, a  turisták pedig kizárólag a kijelölt utakon, ösvényeken mozoghatnak(még gyalog is!), nehogy megzavarják az állatokat. Nem egyszer káromkodtam, hogy nem engednek 1-1 laguna közelébe és csak messziről fotózhatunk a kijelölt kis ösvényekről, ahonnét lehetetlen jó képet készíteni a tengernyi madárról, de amikor látja az ember ezt a rengeteg állatot, akkor megérti az erőfeszítéseket és a szigorú intézkedéseket. A lagunáknál azért nem engedik a viz közelébe sem a turistákat, mert a parttól távol is költenek a madarak, így a teljes költőhely nyugalmát védik az intézkedések.

  A turánk a Putana folyó partján sem ért még véget: elvittek minket egy indián falucskába lámahúsos rablóhúst enni. Isteni finom volt, bár csak hagyma és hús volt a nyárson, de olyan olajjal kenegette sütés közben az indián bácsi, hogy az ize leirhatatlanul jó volt. Én egynek azonnal nekiestem, de Józsi barátom sorban egyiket tüntette el a másik után:)))

  A túravezetők javára legyen írva, hogy ismerik az Andokot mint a tenyerüket és "nyitott szemmel" vezetnek. Amint meglátnak 1-1 érdekes állatot, vagy növényt, azonnal fékeznek. Sokszor mikor megálltunk, mi még semmit sem láttunk, de a  turavezető rögtön szólt, hogy merre nézzünk, hogy lássunk is valamit:) Az ő gyakorlott szeme hamar felfedezett mindent. Hazafele menet megállította a kisbuszt és kiszállított mindenkit kaktuszokat fotózni, a kaktuszok völgyében:

  Meg kell mondjam elég szkeptikusan indultam el erre az útra, hisz egyszer már voltam, úgy gondoltam, hogy láttam már mindent. Úgy tűnik az Andokban sosem lehet látni "mindent", mert annyira gazdag az élővilága, hogy még az ugyanazon útvonalon megtett út során is újabb és újabb, eddig sosem látott állatokkal vagy növényekkel találkozhatsz. Mindez bőven kárpótol a korán kelésért és a hidegért is:)