Annak, hogy miért mentem el ismét San Pedroba(na persze azon túl, hogy a pesti barátomnak tolmácsoljak), egyetlen oka volt: San Pedro de Atacama-ból megközelíthető Chile és Bolívia második határátkelője, amit pár éve nyitottak csak. A két ország kevéssé felhőtlen viszonya miatt ugyanis egészen addig, csak egyetlen határátkelő működött, az amelyik nálunk van, a Chungara tó mögött. Bolívia azóta utálja Chilét, hogy az 1880-as évek elején elveszítette Chilével szemben az ún "csendes óceáni háborút"(1879-1883).
A XIX. század végén az úgynevezett "Chilei salétrom" bányászata olyan nagy üzlet volt, hogy a leggazdagabb salétromtartalmú területek felett Chile és Bolívia között kitört a háború. A föld legnagyobb salétromkészlete a chilei Atacama-sivatagban található, és jelentős bányászat folyt itt egészen az 1940-es évekig, mikor a salétrom értéke hatalmasat zuhant.
Bolívia Peruval egyetemben(aki csatlakozott a háborúhoz Bolívia oldalán), óriási területeket veszített el, többek közt egyetlen tengeri kijáratát is, s ezzel az amúgy is szegény ország, az ellehetetlenülés útjára süllyedt. Bolívia a mai napig képtelen megbékélni a gondolattal, hogy a vesztes háborúk területvesztésekkel járnak és az alkotmányába is belefoglalta, hogy "elidegeníthetetlen jog"-a van az országnak a tengeri kijárathoz. Viszont Dél-Amerika egyik legszegényebb országa nem sokat tehet a földrész vezető gazdaságával szemben, amely ráadásul(pontosan az állandó fenyegetettség miatt), a kontinensen messze a legerősebb és rendkívül jól felszerelt hadsereggel is rendelkezik.
Azóta némiképp változott a helyzet: Bolívia évek óta tárgyalásokat folytat Chilével, hogy Arica környékén(természetesen bérbe), kapjanak egy kikötőt és elindíthassák az ország kereskedelmét, mely tenger hijján ellehetetlenült. Chile persze ódzkodik, hisz az andokon egyedül átvezető hágó az Andok nemzeti parkján halad keresztül, amelyben többek közt a Chungara tó is található. Chile pedig az utóbbi időkben rájött mennyire megéri megóvni a természeti környezetét, mely a legérintetlenebb Dél-Amerikában és a maga nemében páratlan a világon. Szóval a helyzet nem egyszerű, de a viszony határozott javulást mutat.
Ennek a határátkelőnek(mely San Pedro de Atacamától mindössze pár km-re van), a megnyitásával vált lehetővé Bolívia számos természeti kincsének kiaknázása és San Pedro de Atacama óriási számú turistája(aki elég bátor hozzá, hogy betegye a lábát Bolíviába:), végre átmehet a határon és megnézheti többek közt az Uyuni sósivatagot és Bolívia három csodálatos lagunáját: a Zöld, a Fehér és a Színeváltó lagunát. Én is pont erre készültem.
Nem egyszerű jelentkezni sem ezekre a turákra San Pedróban, lévén, hogy egyetlen chilei sem vállakozik arra, hogy Bolíviába szervezzen túrákat, így San Pedroban bolíviai utazási irodák működnek és ők szerevezik a lagunalátogatásokat. Ennek az oka jórészt a bolíviai körülményekben keresendő: a chileiek egész egyszerűen nem merik vállani a felelősséget a kinti körülményekért, biztonságért.
Ennek megfelően tudtam, hogy zűrös lesz a kijutás, így amint betettük a lábunkat San Pedroba, azonnal elrohantam az egyik bolíviai utazási irodába és mondtam, hogy szeretnénk menni lagunalátogatásra. A dolog úgy működik, hogy 1-1 túrához minimum 4 ember kell, ahhoz hogy nekik költséghatékony legyen, de mivel mi ketten voltunk, vagy dupla árat fizetünk(vagyis kifizetjük plusz két turista helyét), vagy keres az iroda nekünk utitársat. Így feliratkoztunk és nap mint nap reménykedtünk, hogy hátha felhivnak: vannak utitársak! No nem hívtak, így én rohantam el ottartózkodásunk utolsó előtti napján, hogy "csináljanak már valamííít":)
A pasi mondta, hogy sajnos útitársakat nem talált, de el tud vinni minket kettőnket is plusz dij nélkül, igaz nem mindenhova, de a Fehér és a Zöld lagunát megnézhetjük. Úgy éreztem két laguna több mint egy sem, így gondolkodás nélkül befizettem az utat, a pesti barátomat csak a befizetés után szembesítettem a döntésemmel, de nem ellenkezett:)
Könnyelmű döntésemmel először akkor szembesültünk, mikor reggel megjelentünk az utazási iroda bejárata előtt, ahol is egy teljesen lepukkant mikrobusz várt, amelyet az előző nap még irodavezetőként működő, de azóta sofőrré avanzsált pasi vezetett. Józsi barátom kritikusan körbejárta az autót, aztán közölte, hogy a chilei turákra nem ilyen ócskavassal mentünk, hanem terepjárókkal:))) Egyetértettem, de mi mást tehettünk, beültünk. Rajtunk kívül csak egy fiatal bolíviai fiú ült be a mikróba, így szembesültünk a tudattal, hogy két sötét kinézetű bolíviaival tesszük meg az utat, több turista(vagyis civilizált ember:)), nem lesz. Elértünk San Pedro határába, ahol kiszállítottak minket és közölték, hogy chilei útlevélellenőrzés következik. Meglepődtem, mert nem San Pedro határában van a határátkelő, de Chile nem szórakozott. Eszébe sem volt felmászni az andokba 4500 méter magasan határátkelőt nyitni, hanem egyszerűen leállomásoztak az oda vezető egyetlen járható út mellett és ott intézték a papírmunkát. Ezt egész nyugodtan megtehetik, mert a terepviszonyok miatt az egész környék könnyedén szemmeltartható: csak sárga fűcsomók boritják az egész tájat a valódi határátkelőig, mely a Licancabur és a mellette levő vulkán közti hágóban van:
Második meglepetésünk akkor ért, mikor miután a Chileiek átengedtek és ismét visszaültünk a mikrobuszba, az utasaink száma hirtelen a többszörösére nőtt egy csomó bolíviaival, akik a sofőrré változott utazási irodavezetőnek zsebbe fizettek, hogy vigye át őket a határon. Józsi barátom egyre kevéssé érezte komfortosan magát a csomó sötétbőrű és eléggé előemberi kinéztű útitársunk között és rámszólt: szorítsd magadhoz a cuccodat, nehogy beledugjanak valamit!!! A félelme nem volt alaptalan....a Bolíviai-chilei határon bonyolódik a két ország kábítószerkereskedelmének jó része.
Én egészen jól éreztem magam, hisz Chile területén, gyönyörű, frissen kiépített országúton haladtunk, bár nem egyszer 4500 méteres magasságban. A Licancabur vulkánt persze többször lefényképeztük út közben is:
Aztán megérkeztünk a határátkelőhöz. Ez abból derült ki, hogy a vadonatúj kétsávos autóút eltünt a mikrobusz kerekei alól és földúton zötykölődtünk tovább: átléptünk Dél-Amerika leggazdagabb országából, az egyik legszegényebbe, Bolíviába. A határátkelőt pár koszos autó és két bódé testesítette meg:
A határátkelőt használó emberek szellemi képességeit jelzi, hogy amikor ott voltunk az egyik pecsételgető határőr épp oktatta a másikat:
- "ha olyan ember jön, aki nem tud irni, attól ujjlenyomatot veszel..."
Feltettem azt a teljesen fölösleges kérdést, hogy van-e itt wc. A határőr rámnézett és annyit mondott: a mögé a busz mögé elmehet...mindenki oda jár. Az emlitett busz a következő volt:
Visszariadtam a gondolattól, hogy belegyalogoljak a busz roncsa mögötti homokba, amit "mindenki használ" és úgy döntöttem inkább majd a természet lágy ölét használom ha sikerül, bár ezt ezen a kopár tájon nem egyszerű megvalósítani. Viszont a határon a kellemetlen bolíviai utitársaktól megszabadultunk.
Szerencsére pénzt kérni a bolíviaiak nagyon tudnak, így amint megközelítettük az első lagunát, feltünt egy épületegyüttes és be kellett fizetni a belépti dijat a lagunák megtekintéséért. Ez fejenként 150 bolíviai peso volt, kb 6000 Ft-nak megfelelő összeg fejenként, ami simán nyíltszíni rablásnak minősül egy olyan országban, ahol kb 10 ft egy kiló kenyér. Ha kiszámoljuk az ár-érték arányt, akkor a 10 ft-os kenyérárnak éppen a 600x-osát kérik el a belépőért. Ez pontosan olyan, mintha Magyarországon, ahol kb 300 Ft egy kiló kenyér, annak a 600x-osát, vagyis 180.000Ft-ot kérnének el két tó megtekintéséért. Nem tudom ki nézné meg azt a két tavat Magyarországon.
Dehát kit vágjanak meg ha nem a turistákat, befizettük a pénzt én pedig elkéredzkedtem wc-re. Na itt volt - de bár ne lett volna.
Az üres bejárat felé indultam, de a semmiből előttem termett egy bolíviai asszonyság és elállta az utamat, közölve, hogy a wc használat 2 boliviai peso(kb 200Ft). Az újabb pofátlan áron már meg sem lepődtem, csak reméltem, hogy ezért a pénzért már nyújtanak valamiféle szolgáltatást is. Kár hogy nem fényképezőgéppel mentem wc-re mert azt a rettenetes igénytelenséget meg kellett volna örökíteni: minden ragadt a mocsoktól, semmiben nem volt viz: sem a wc-ben, sem a csapban. Volt pár vödör kirakva vizzel. Szerencsére többkilónyi wc papírral mentem(a perui közállapotokból ítélve úgy gondoltam itt még hatványozottabban jelentkeznek majd a civilizálatlanság jelei, ez sajnos be is jött:)
De eljutottunk a Fehér lagunához:
Sofőrünk(az utazási iroda tulajdonos:))), idegenvezetése abból állt, hogy közölte: ez a Fehér laguna! Józsi, aki a chilei turák részletes turavezetéséhez flóra és faunaismertetéshez szokott, mondta, hogy szóljak már neki, hogy mondjon valamit a lagunáról, de a pasi süketnek tettette magát és visszaült az autóba. A laguna a nevét amúgy egyértelműen fehéres színéről kapta, mely közelről látszik a legjobban és a vizében található ásványi sók adják. A Zöld lagunától csak egy keskeny földcsík választja el:
Mégcsak épp elkezdtük csodálni a laguna szépségét, amikor mögöttünk a sofőrünk hirtelen gázt adott és az ablakon kiszólva annyit mondott: gyalogoljanak csak...majd odébb megvárom magukat! Ezzel eltépett az Isten tudja hova. Mondhatni meglepődtünk. Józsi mondta ki, amire mindketten gondoltunk: ugye nem hagy itt minket, a semmi közepén?!?! Arról nem beszélve, hogy 4400 méter magasan nem annyira egyszerű gyalogolni sem. De mit tehettünk elindultunk a megadott irányba és reméltük, hogy megtaláljuk.
Közben a fényképezőgépünk persze nem pihent:)
Józsi megkönnyebbült sóhaj keretében meglátta a sofőrt a kisbusszal:)
És még két kép a páratlan szépségű lagunáról:
Megkönnyebbülten visszamásztunk a mikrobuszba és robogtunk tovább a közelben levő zöld lagunához. A zöld laguna éppúgy a Licancabur vulkán lábánál terül el mint San Pedro, csak épp a másik oldalán. Amúgy a Licancabur vulkán Chiléhez tartozik, csak az alatta levő laguna Bolívia területe. A két laguna közti vizátfolyásokkal tarkított terület így néz ki:
Ezek után elindultunk a Zöld Lagunához. A következő képen látszik milyen hágón keresztül jutottunk el oda:
Bár fényképeken nekem sokkal zöldebbnek tűnt, de azért tény, hogy zöldes szine volt, köszönhetően a réztartalmú ásványoknak ami a fenekét borítják:
Amint elértünk a lagunához és kiszálltunk, profi idegenvezetőnk megtartotta bemutatóját:
- "Ez a Zöld laguna!"
Ezt mellesleg magunk is láttuk, de láthatóan még ez a teljesítmény is túl megerőltető volt a számára, mert ismét szó nélkül faképnél hagyott minket és eltűzött ezerrel a hegynek fölfelé. Kezdtük megszokni, de egyáltalán nem örültünk neki, mert ekkor már a gyaloglástól rendesen kapkodtuk a levegőt és egy újabb ki tudja hány méteres hegymászás állt előttünk. Megnéztük azt a fölfele vezető utat, amin a sofőr elhajtott - marha hosszú volt. Aztán körülnéztünk hogyan mehetnénk még utána valami rövidebb úton. Találtunk is egy ösvényt hegynek fel, merészen arra indultunk. Szegény Józsira akasztottam mindenemet(fényképező, objektivek stb), ő egyrészt fiatalabb, másrészt férfi - gondoltam én:))) Nekem bőven elég volt saját magamat fölcipelnem a hegyre. Így is 5 percenként megálltam, hogy ne fulladjak meg. Egyik ilyen pihenőnél örökített meg a Józsi(direkt háttal fordultam, mert nem akartam az ismerőseimre a frászt hozni a rendesen elzöldült arcommal:)))) Összességében 4400 méteres magasságban hegyet mászni egy olyan sport, amit senkinek sem tudnék nyugodt szívvel javasolni:)
A sofőrünk közölte, hogy a túra következő pontja a termálfürdő lesz. Nehezen tudtam elképzelni 4400 méter magasan az Andokban egy termálfürdőt, de volt rá pár tippem milyen lehet. Mikor kérdezte meg akarunk-e fürödni, azonnal és gondolkodás nélkül rávágtuk, hogy nem, mivel olyan fagy volt odafenn, hogy frászt kaptunk a gondolatától is annak, hogy bármely ruhadarabunkból kibújjunk:) Viszont fényképezni akartunk, így elvitt oda is. Ime Bolíviában a magashegyi termálfürdő:
Pont valami ilyesmire számítottam, így elragadtatva kattintgattam a fényképezőgépemet:)
A termálvizet körülvevő táj is leírhatatlan volt. Ezen az ösvényen jutottunk el a fürdőig pl:
Hazafele, a határátkelés unalmas óráit azzal ütöttük agyon, hogy a határállomást ellepő teljesen szelíd, andoki rókákat fényképeztük. Isteni fotóalanyok voltak, hisz egyáltalán nem féltek az embertől, sőt némelyiket úgy kellett elrugdosni a lábamtól, mert úgy gondolta, hogy a nadrágomban valami egzotikus csemege rejtőzik:
A kirándulás mindenképpen óriási élmény volt, még a gyakori kellemetlen közjátékokat is elfelejti az ember, mire hazaér. Viszont kaphattunk némi betekintést a bolíviai közállapotokba, melyek semmiképp nem nevezhetők rózsásaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése