Élet 3811 méter felett - A Titicaca tó

  Következő kirándulásunk uticéljául régi álmomat, az Andok 3811 méteres magasságában fekvő, Titicaca tavat jelöltük meg(amúgy az elnevezés kőpumát jelent és azért nevezték el így, mert a tó alakja egy pumáéra emlékeztet...már az indiánok szerint...nekem mikor elmagyarázták melyik a feje stb, még úgy is nehezen tudtam a tavat puma formájúnak nézni:))
  Az inkák szent tava, melynek az átlagos mélysége 107 méter és 41 sziget tarkítja. sokáig a föld legmagasabban fekvő hajózható tavának kiáltották ki, de azóta találtak egy másikat, ami állítólag magasabban van, de a lényeg, hogy egy rendkívül egzotikus és óriási magasságban fekvő tó, melyet a rajta található egyedi indián civilizációk tesznek még vonzóbbá. Nomeg a mérete...8372 nm a vizfelülete...a Balatonnál 13x nagyobb pl.

   Sajnos ez a gyönyörű tó is Peruban van. Illetve a fele Bolíviában, de a két rossz közül Peru még mindig a kisebb rossz, így ebből az irányból rohamoztuk meg. Sosem jártam ott, sőt a családból sem senki, így nekem kellett megálmodnom hogyan jutunk el oda. Azt tudtam, hogy Puno városa a legtöbb Titicaca tavi kirándulás kiindulópontja, elsőnek tehát azt céloztuk meg. Átmentünk reggel a határon Peruba, Tacna városába és a buszterminálon nekiálltunk érdeklődni. Azonnal mindenki mondta, hogy direktben, abba az irányba a San Martin busztársaság buszai mennek, nekik pedig külön termináljuk van a város túlsó felén. Így aztán leintettünk egy taxit és megkérdeztük elvinne-e oda. A taxis buzgón bólogatott és kikapta a kezemből a bőröndöt. Hangosan megkérdeztem, hogy mennyiért visz el. Alkalmi süketnek tettette magát. Amikor határozottabban ismét rákérdeztem 10 soult mondott(több mint a dupláját a rendes árnak, ami 4 soul). Abszolut "hülye turistáknak" nézett minket, nem tudta, hogy én immár 2. éve utazgatok Peruban és pontosan ismerem a pofátlan és bunkó természetüket, így - meghallva az árat - ugyanazzal  a lendülettel kikaptam a bőröndömet a kocsiból és rángattam el magammal a pesti barátomat, aki a közjátékból semmit sem értett:) A taxis rögtön észbekapott, hogy ezek tán mégse hülye gringók és sikerült elkapnia a böröndömet, miközben hangosan rávágta: 5 soul!!! Nem akarván többet huzakodni vele, beleegyeztem.

  Amint megérkeztünk a San Martin termináljára, azonnal rá kellett volna jönnöm, hogy ez ugyanaz a társaság, amellyel tavaly jöttünk hazafele Cuzcóból, mely utat emlékezetessé tette a busz rendkívül lerobbant, figyelemreméltóan ócska és primitív minősége. Az az út azonban régen volt, nem emlékeztem rá, csak később ébredtem rá, már a buszon:)

  A jegy is olcsó volt, ez is szemet kellett volna, hogy szúrjon, de nem szúrt:) Akkor lepődtünk meg először, mikor fel akartunk szállni a buszra. Sajnos nem készitettünk róla fotókat, ugyanis maga a látvány annyira lenyűgözött minket, hogy eszünkbe sem jutott:) Már fellépni sem volt egyszerű az első lépcsőre, mert vagy egy méter magasan volt, de ami azután következett, az valami egészen különleges volt :)).         

  Csak felső szint volt a buszon, melyet egy S alakban elhelyzett lépcsősoron lehetett megközeliteni. A lépcsőfokok éppen akkorák voltak, hogy egy ember egy lába ráfért és kb fél méter magasak voltak. Korlát sehol, amibe tudtál volna kapaszkodni. Én konkrétan négykézláb másztam fel az emeletre és sokan tettek hozzám hasonlóan. Amikor sikerült elvackolódnunk a kényelmetlen üléseken, felkészültünk a kb 8 órás útra Puno-ig. Az sokáig meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg nincs wc a buszon, hisz egy ilyen hosszú úton ez egyszerűen szükséglet. Szerencsére ismerve a perui buszok wc-inek minőségét én automatikusan nem iszom semmi folyadékot ha utazunk, de azért 4 óra elteltével már szivesen tettem volna egy látogatást a wc-n.   

  Megkérdeztem a szomszéd ülésen utazó hölgyet, hogy hol a wc. Kissé meglepődve közölte, hogy az itt nincs....:) De mi sokkal jobban meglepődtünk. Ugyanis eltelt 4 óra és sehol nem álltunk meg 1-2 percnél tovább és ott se volt sehol wc. Így aztán szívtuk a fogunkat és kitartottunk még közel két órát. Ekkor én konkrétan úgy éreztem, hogy bent fogok kimnenni ha nem állunk meg. A sofőrnek is felderengett, hogy az utasok zöme konkrétan bepisil, így úgy érezte, hogy az Andok kb 4200 méteres magasságában, az országúton, alkalmas terep nyílik az utasok ügyes - bajos dolgait elintézni. Megállt egy szerpentinen, így a busz egyik oldalát egy merőleges sziklafal foglalta el, a másik oldalát az út túlsó fele, valamint egy korlát, mely mögött némi bokáig érő fű volt, 5 lépéssel odébb pedig egy többszáz méter mély szakadék. 

  Töksötét volt, így nem sok hijja volt, hogy lezúgtam a szakadékba, amit az utolsó pillanatban vettem észre miközben alkalmas tereptárgyat kerestem, ahol levetkőzhetem. Valószínű a sofőr sokáig keresgélt mig talált egy olyan helyet ahol gyakorlatilag csak 1-2 térdig érő cserje volt, így a nők komoly bajba kerültek. Guggolva próbáltam levetkőzni az egyik bokorka mögött és épp sikerült leguggolni, amikoris a szemből érkező busz reflektorai a pucér seggemet világították meg premier plánban, az utasok duhaj örömére. Hisz azon igyekeztem, hogy a buszról ne lássanak meg, az fel sem merült, hogy az ellenkező irányból is jöhet valaki. Még éppen vadul káromkodva guggoltam, mikor a sofőr úgy döntött, hogy kb 2 perc mindenkinek elegendő volt és felbőgette a motort. Nem sok kedvem volt 4200 méter magasan az Andok szerpentinjén éjszakázni ezért kapkodva próbáltam magamra rángatni a ruhámat és rohanni a buszhoz, miközben kapkodtam a levegő után, ekkora magasságban még menni sem könnyű, annyira ritka a levegő, nemhogy futni. Egy fejessel elértem a buszt és amint felhúztam a lábamat kisuhant az út a lábaim alól. A sofőrt konkrétan nagy kedvem lett volna megnyúzni, esetleg kerékbetörni vagy felnégyelni. De nem lett volna sok értelme. Pont olyan bunkó volt, mint a peruiak sajnálatos többsége.

  Este tiz körül értünk Punoba. Itt reméltem, hogy pont úgy mint Cuzcóban, majd jól megrohamoznak az utazási irodák szervezői és vadul ajánlgatják Titicaca tavi kirándulásokat, de nem így történt. Nekem kellett improvizálnom.     
  Kimentem a terminál elé és körbekérdeztem pár taxisofőrt: tudnak-e olcsó hostalt, max 35 soul-ig, ahol van melegvíz? Az egyik rávágta, hogy tud olcsóbban is. El is vitt egy korrekt hostalba, szép volt a szoba, a fürdőszoba abszolut európai szinvonalú, az ára pedig 20 soul(1400Ft) éjszakánként. Ráadásul a főtértől (Plaza de Armas), 2 percre volt. Megelégedetten birtokba vettük, de előtte kértünk plusz két takarót, mert tudtuk, hogy szukségünk lesz rá(kb 15 fok volt a szobában). 
  Amikor a fiú felhozta a takarókat, megkérdezte, hogy a tavat jöttünk-e megnézni és ha igen, akkor tudna segíteni a szevezésben. Megkérdeztem mit ajánl, a profik sajátjával előadta, hogy egy két napos hajókirándulást a tavon, három sziget meglátogatásával. Én konkrétan erről a kirándulásról hallottam és olvastam és épp erre szerettem volna elmenni, így azonnal megkérdeztük az árat, ami annyira kedvező volt, hogy szó nélkül befizettük az összeget. Ráadásul másnap reggel 8-ra már értünk is jött az utazási iroda kisbusza és kivitt a kikötőbe, ahol hamar hajóra pakoltak minket. A hajón egy fiú gitárral és pán sippal remekül elszórakoztatott minket:

  Tényleg szépen énekelt és nekünk meggyőződésünk volt, hogy ő is a program része, egészen addig, amig körbe nem kalapozta a társaságot és amikor a hajó beinditotta a motorokat, le nem ugrott a hajóról:)
  Amikor megláttuk a tavat, az első volt a döbbenet. Annyira azúrkék színe van, hogy én ilyet még nem láttam. Néztünk ki a  fejünkből és kattogott a fényképezőgép a kezünkben:

   Nem tudom mennyi megy át fényképeken az elképesztő színekből(mindenesetre már jobb gépem van, így talán több). A másik ami miatt hol le, hol felkapkodtuk a fejünket, az a meseszép felhők gyülekezete volt a tó felett. Itt ugye nagyon magasan vagyunk, így a felhőhatár közel van a tó szintjéhez:

 Hamar beértünk a tortora-nádasba és ott haladtunk tovább első uticélunk, a klasszikus Titicaca tavi programpont: az Uro indiánok úszó nádszigetei felé. A tortora nádas nemcsak szép, hanem a régi időkben az Urok épitőanyaga, "földje", élelmiszere és búvóhelye is volt egyszerre:

 

A nádasban a haszonállatok is remekül érzezték magukat:)

  Hamar elértük az Uro indiánok első szigeteit. Ekkor már mindenki felmászott ezerrel a kishajó tetejére fényképezni, hiába sápítozott a kapitány, hogy nem szabad:)

  Az uro indiánok, a régi idők számkivetettjei, anno nem jódolgukban választották a megélhetésnek ezt az igen eredeti módját, hogy nádszigeteket építsenek maguknak és össze-vissza költözködjenek a tavon. Az állandó üldöztetések kényszerítették őket erre a fajta, erdeti életmódra. Lenyűgözve figyeltük a szigeteket, rajtuk a népviseletbe öltözött embereket, az integető asszonyokat: nem volt nehéz kitalálni, hogy mindez az idelátogató turistáknak van kitalálva. Olvastam egy blogon, hogy egy fiú, aki ott járt, szánalmas színháznak minősítette mindazt, amit a turisták kapnak az uro-k leszármazottaitól. Szerintem nem az. Egy dolog egészen biztos: akárki nyugodt lehet: egyetlen indián sem él már a valóságban ezeken a szigeteken, ugyanis kiterjedt nyomozómunkát folytattam több szigeten, suttyomban bekukucskáltam minden házba, megnéztem a minden szigeten "kiállított" tűzhelyet - Sherlock Holmes simán elbújhatott volna mellettem, mert amíg mindenki lelkesen fényképezte az urok produkcióit, addig én titokban osontam egyik nádháztól a másikig:)))) Az ottlakásnak semmilyen nyomát nem bírtam felfedezni: a tűzhelyeket vagy száz éve nem használta senki, a házakban 1-2 rongyon kívül semmi nem volt.

  Vagyis az urok nem élnek  itt. Valószínűleg Puno városában élnek, olyan lakásban, mint bármelyikünké. Este nézik a tv-t, használják a mobiltelefont, reggel fölkelnek, szépen felhúzzák a népviseletet, beülnek a motorcsónakokba(nem a nádcsónakokba - azok a turistáknak vannak fenntartva:)), kimennek a szigeteikre és megtartják egész napos előadásukat a turistáknak. És ki ítélné el ezért őket?!?! Én nem! A turisták azért mennek oda, hogy megismerjék hogyan éltek az úszó nádszigeteken az uro indiánok, hol laktak, mivel közlekedtek, mit ettek stb. Ezt egy kimerítő előadás keretében elő is adja az idegenvezető+az adott sziget főnöke. Vagyis: a turisták megkapják amit akarnak, az urok meg köszönik szépen, remekül megélnek belőle. Senki nem várhatja el szerintem még egy indiántól sem, hogy nádkunyhóban, nomád körülmények közt éljen a XXI. században. Vagyis nekem semmi bajom nem volt attól, hogy ez az egész nem a való időben történik. Úgy kell nézni mint egy skanzent, mert az is. Én abszolút élveztem az előadást, melynek során némi humorral átszőve bemutatták hogyan éltek az indiánok a régi szép időkben. Részletesen szemléltették hogyan rögzítették egymáshoz a tőzegdarabokat, amiből építették a szigeteiket:

  Miképpen fedték be egymásra merőleges rétegekben náddal:

Hogyan építették rá  a házakat:

Mely hal képezte az eredeti eledelüket alapvetően(a nádon kivül, melynek a tövét ették meg):

  Melyek voltak a hétköznapi közlekedési eszközök, melyekkel a szigetek közti közlekedést megoldották, természetesen nádból. Az indiánunk viccesen ezeket sima "taxik"-nak nevezte:

  És mely volt a luxusjármű, mely a "gazdagok" számára készült, indiánunk szerint a helyi "mercedes":)))

   

  Természetesen mikor kikötöttünk a szigeten uró népviseletbe öltözött asszonyok vártak, akik nagyon örültek nekünk(hogyne örültek volna, jöttek a pénzes turisták:)))

  

  

  Amúgy az urok foglalkozása jelenleg, hogy mindenféle bóvlit kipakolnak egy szőnyegre a nádházuk elé és megpróbálják pofátlan áron rásózni a turistákra:) Én pl eldöntöttem(még látatlanban), hogy itt aztán biztosan kapok valami autentikusat és jól összevásárolok a nővéremnek meg az anyukámnak valami igazán egzotikusat..no ebben nagyot kellett csalódnom, mert több sziget árukínálatát áttekintve(mindegyik szigeté pont ugyanolyan volt mint a másiké:)), rájöttem, hogy csupa műanyag, indiánosnak álcázott bóvlit árulnak:) Vagyis aki bármit vesz tőlük az teljesen hülye gringó kell, hogy legyen, mert különben átlátná a csalást. A mi hajónkról is volt sok ilyen hülye aki összevásárolt egy csomó ócskaságot horribilis áron. Úgy kell nekik:)

 

  Felajánlották, hogy 10 soulért elvisznek minket hajókázni egy amolyan "mercedes" tipusu luxus nádjárművel és az idegenvezető felhívta a figyelmünket, hogy ez a pénz az uro gyerekek az iskoláztatására, valamint a betegek gyógyszervásárlásra kell, szóval nagyjából egy szívtelen mocskos - szemét állat aki nem fizet be egy hajókázásra:) 10 soul kb 700 ft-nak megfelelő összeg, így úgy döntöttünk, hogy rajtunk aztán ne múljon a beteg uró indiánok gyógyszerszükséglete - befizetünk egy ilyen hajókázásra:) Megmondom őszintén nem bántuk meg: kellemes volt a csónakázás a hullámzó tavon, klassz felvételeket készíthettünk a szigetekről és a csodaszép mélykék vízről. Közben egy uro kislány(természetesen népviseletbe öltözve), tökéletesen dallamtalanul énekelt nekünk. Úgy gondoltam ez is hozzátartozik a szolgáltatáshoz, de a dal végeztével körbeindiánsapkázta a társaságot aprópénzt követelve. Szóltam a barátomnak - adjon a nevemben is, mert nincs apróm. Ő adott is 2 soult, de a kislány azonnal rámszólt: és Te?!?! Mondtam, hogy a barátom adott. Erre ő: de a Te nevedben is?!?! Szóval számon voltunk kérve rendesen:) Itt van pár fotó, amit a csónakázás során készitettünk:

 

   Más érdekességeket is meséltek az életükből...izé...az elmúlt életükből:))) Általában 1-1 szigeten ritkán élt 6-8 családnál több. Minden szigetnek volt egy főnöke, aki uro főnökünk szerint a "president" volt a szigeten:) A felesége pedig természetesen a "first lady":). Az ő szavuk nagyjából szent volt, vitás kérdésekben is ők hoztak itéletet a szigeten, de ha valaki nem értett egyet az ítélettel és nem sikerült békés helyzetet teremteni, egyszerűen közös döntés alapján szétváltak a családok. Ezt úgy intézték, hogy az adott családnak kimértek egy nádsziget darabot és "levágták" őket a közös szigetről:)
  Ezeket a szigeteket ne úgy képzeljük el, hogy fogták, megépítették a szigetüket és ott élték le az életüket...a szigetek valóban úsztak és ahol épp le kivántak horgonyozni, ott lehorgonyozták őket.
Egy uro tűzhely:

 A Titicaca tó óriási. Egészen hihetetlen kiterjedésű. Sokszor éreztük úgy, miután elhagytuk az uro szigeteket, hogy a tengeren vagy az óceánon hajózunk, mert bármerre néztünk nem láttunk szárazföldet:

   Utunk során több uro indián szigetet meglátogattunk, közülük az egyiket emlékezetessé tette, hogy volt egy pici vegyesboltja(nem az ottlakóknak persze, hanem a turistáknak:). És én mikor farkaséhesen beestem, konstatáltam, hogy csak chips, édesség meg üdítő van. Nomeg üres kenyér. Megkérdeztem az eladót nincs-e felvágott vagy valami, közölte nincs. Én meg mondtam, hogy egy fél disznót meg tudnék enni, nem tudna-e nekem bármiből szendvicset késziteni?  Elővette a saját házi sajtját, késsel lekanyarított belőle egy kb ujjnyi vastag, tenyérnyi szeleltet, felvágta a kenyeret és belerakta. A sajt valami isteni fehér házisajt volt....elragadtatva rágcsáltam. Mikor kimentem vele, az összes turista azt kérdezte mennyi volt és hogyan kérjék az eladótól:) Nagy boltot csináltam neki:))))
  Következő programpontunk nem volt tul eseménydús: 4 órán át hajókáztunk a tavon a szigetek közt, hogy eljussunk Amantani szigetére, ahol az aznapi szállásunk volt helyi szállásadóknál. Az ezeken a szigeteken élő kecsua indiánok ugyanis azt találták ki, hogy nem engednek a szigetükön moteleket meg hostalokat építeni, hanem a turistákat majd maguk szállásolják el úgy, hogy minden család befogad 1-1 éjszakára 1-2-3 turistát. Az ötlet eredendően nagyon jó, hisz így tényleg bepillantást engednek az életükbe ezek az emberek, de sajnos millió hátulütője is van a dolgoknak, mint majd a későbbiekben kiderül. Mindenesetre nagy lelkesedéssel és reményekkel vágtunk neki a szabad vizfelületnek, melyet millió sziget tarkított:

    Később megérkeztünk Amantani szigetére. Tudtuk, hogy itt ebédelünk, vacsorázunk és alszunk majd kecsua indián családoknál, így rettenetesen lelkesen szálltunk ki a mólón.

  Lelkesedésünk kezdett lelohadni, mikor föl kellett másznunk a mólóról egy hegyoldalon, pedig akkor még sejtelmünk sem volt arról miféle magashegyi túrázás vár még ránk....

  

  

  Amint elértük a hegytetőt népviseletbe öltözött kecsua háziasszonyok és házigazdák várták a turistákat. Köztük osztották el, ki-kinek nyújt szállást és étkezést aznapra. Szépen kivártuk a sorunkat és minket egy nagyon kedves, helyes kecsua lánynak sorsoltak, aki azonnal el is vezetett minket  a hegyoldalon. A képen bal kéz felől láthatjuk:

  Az egész nagyon autentikusnak és vonzónak tűnt, így lelkesen indultunk indián vendéglátónk nyomában. Lelkesedésünk erősen kezdett lelohadni, mikor gyors léptekkel fölvezetett egy meredek hegyoldalon, meg pár birkalegelőn. Hogy ne köpjük ki a tüdőnket, időnkét fotoszünetet kértünk, mert 4000 méter körül bizony nem egyszerű a hegymászás, pláne cuccokkal nem. Ezek a fotok ekkor készültek:

  Párszor próbáltuk kérdezgetni: mégis meddig kell még hegyet mászni, de minden alkalommal biztatóan ennyit mondott: még kell. Hogy valami elképzelésetek legyen arról, hova a jó édes anyjába mászatott fel bennünket, íme pár kép, amit a ház aljából készítettem. 

   Nagyjából elmondható, hogy a végén már négykézláb másztunk a meredek hegyoldalon, azt is úgy tíz méteres szakaszonként, mert tiz méter után ki akartuk köpni a tüdőnket. Háziasszonyunk próbált jó képet vágni ahhoz, hogy négyezer méteren nem vagyunk képesek csak ugy ukk-mukk-fukk felrohanni egy szinte merőleges hegyoldalon és kényszeredett mosollyal állt meg, mikor lihegve megálltunk. Mindenesetre az elmondható, hogy a sportpálya, ahonnét a sziget csúcsának meghódítását célzó kirándulások indultak, valamint a táncest volt, jóval alattunk terült el. Gyarkolatilag az utolsó ház volt az övé a hegyoldal tetején. Hogy neki nem okozott gondot a ritka levegő - tökéletesen megértem: ük-ükszülőktől felmenően mind itt születtek és éltek, ezen a magasságon, tökéletesen alkalmazkodott a szervezetük a ritka levegőhöz. Úgy rohangáltak föl-le a hegyoldalon, mint a Gellért hegyen tennénk mi. Mi viszont tengerszinten született szárazföldi patkányok voltunk és - ahogy a Józsi barátom irta - nyitott szájjal lihegtünk és a fülünkön is próbáltunk levegőt venni:)))

 

  

  Menet közben megkérdeztem az idegenvezetőt, hogy ez vajh direkt van-e így kitalálva, hogy a turistáknak magashegyi túramászást kell végrehajtaniuk, hogy a szállásukra jussanak, közölte, hogy nem, de nagyon szigorú higiéniai és egyéb kritériumoknak kell megfelelnie annak az indián háznak, mely vendégeket fogad, így válogatni kénytelenek a házak közt és csak a legnivósabbakba mehetnek turisták. Ezt én kielégítő magyarázatnak találtam, egészen addig, míg oda nem értünk a házunkhoz...

  Amikor megláttam a házat, nem ájultam el, max az oxigénhiánytól...végülis indiánokhoz jöttünk lakni... és végülis ház formája volt és kőből épült:)

 

  Aztán beléptem a ház belső udvarára. Megtudtuk, hogy a felső szinten lesz a szállásunk(rámeredtem a létrákra, amik fölvezetettek, és kezdtem aggódni a jövőm felől:))))

  Nem vagyok az a tutyimutyi alak, laktam gyerekkoromban a szüleimmel vidéken, a telkünkön, ahol egy pincében laktunk, lavórban fürödtünk, nyilt tüzön főztünk és pottyantós wc-t használtunk. Igaz mindez nem ma volt, hanem vagy 30 éve, de ismerem ezt az "indián romatikát" és simán el is viseltem volna most is ha...ha...naszóval részletezem:)

  Először is elkezdett lemenni a nap és megveszekedett hideg lett. Tél volt vagy mi:) A háziasszonyunk beinvitált a konyhába(vagy minek is nevezzem - egy talpalatnyi helyiségbe, ami annyira alacsony volt, hogy még az én 163 centimmel is csak meggörnyedve birtam  bennmaradni és csupán egy 3 személyes kisasztal fért el benne a tűzhelytől), ebédelni. A bejárat olyan pirinyó volt, hogy a Józsi szegény a maga 184 centijével, szinte a könyökén tudott csak bejönni:))))

  Megható volt a vendéglátónktól amúgy a meghívás, de a helyiségben vágni lehetett a füstöt, kb 2 perc után megfulladtunk és nem birtunk bent megmaradni. A füst elvezetése nem volt megoldott(túl bonyolult lett volna egy lyukat vágni a ház falába a tűzhely fölött...vagy túl munkaigényes...vagy túl igényes...vagy túl nem tudommilyen ::)))))). Maga a tűzhely igy nézett ki:

  

  Jelentem tisztelettel: ez nem az uro indiánok kiállított ál-tűzhelye...a háziasszonyunk valóban itt főzött...hogy miképpen volt képes itt normális ételt elkésziteni nem tudom. Mindenesetre elénkvarázsolt egy kifejezetten finom levest:

  A levesnek egyetlen baja volt: kecsuákra méretezték...a kecsua indiánok pirinyók...de tényleg:) Ennek megfelelően gondolom a leves nekik elég volt...de mivel mi kb kétszer akkorák voltunk mint ők és a hegymászás után farkaséhesek, azonnal eszembejutottak Budapest legelegánsabb éttermei, ahol a levest egy másfél decis csészében szolgálják fel, ami kb 3 evőkanálnyi...

  Másodikra egy szó szerint ehetetlen főételt kaptunk, mely valamiféle sült állagu tojásból és több hajában főtt krumpliból, valamint 2 szelet uborkából állt. Minden tökéletesen sótlan, ízetlen és hideg volt. De ugye nem készültünk mi sem a Hotel Hiltonra egy indián házban, így ezt tökéletesen megértettem. Kértem sót...elég furcsán néztek rám, de adtak. 

   Ezek után minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy legyűrjem az ételt(lévén farkaséhes voltam), de annyira száraz volt a krumpli, meg annyira izetlen meg hideg az egész, hogy végül bármilyen éhes is voltam, győzött a kaja: otthagytam. Háziasszonyunkat nem akartam megsérteni, ezért azt mondtam, hogy degeszre zabáltam magam a hajón és nem vagyok éhes...mellesleg azt is csodáltam, hogy abban a konyhában egyáltalán valami ehetőt elő tudott állítani...

   Megkérdeztem később, hogy merre van a wc. Azt hittem a házon belül lesz, de nem. Egy kb 50 méteres túlélőtúrát kellett tenni a házból, hogy a kinti pottyantós wc-hez jussunk. Út nem volt, a kövek és sziklák közt botorkáltunk - elképzeltem, hogy én hogyan fogok ide kitalálni éjszaka(egy műtetlen szürkehályoggal a szememen:), és közben hányszor töröm ki a bokámat:)).

  Még ezzel sem lett volna semmi baj, ha nem bűzölgött volna már sok méterről és nem lett volna halál mocskos. Annyira gusztustalan, piszkos és büdös volt, hogy mikor a háziasszonyunk elment én kivonultam és a kert végében jelöltem ki a magam számára egy szabadtéri wc-t:) Mindeközben elgondolkodtam azon, hogy amennyiben(az idegenvezetőnk szerint), igen szigorú követelményeknek kell megfelelniük a turistákat vendégül látó indián házaknak, akkor vajon milyen lehet a többi....amit alkalmatlannak ítéltek rá:))))))

  Ebéd után a bátraknak a sziget csúcsának meghódítását javasolták. Én azonnal tudtam, hogy nem leszek bátor, nekem untig elég volt felmászni a házunkhoz, ami amúgy is szinte a sziget csúcsán volt. A mászás történetét később Józsi barátom mesélte el: 

  Hamar eljutott a túra során az összes turista addig a szintig, hogy fél percenként megállt és kapkodott levegő után. Úgy félúton feltűntek az indiánok és a teljesen kimerült, fuldokló embereknek üdítőt kínáltak. Perura teljesen jellemző módon tízszeres áron, mint amennyiért bárhol másutt kaphatsz(az az üdítő még Párizsban is pofátlanul drága lenne!!!). A barátom ennek ellenére mégis úgy gondolta, hogy vesz, mert rettenetesen szomjas volt. Erre az indián közölte, hogy nem tud visszaadni, vegyen még egy csomó édességet, hogy levásárolja. Józsi ezek után a kezébenyomta a nyomorult üdítőt és inkább szomjazott:)) Miközben másztak és a "fülükön keresztül is próbáltak levegőhöz jutni", indián kiskölykök szó szerint rohangáltak körülöttük és nádsípon mindenféléket játszottak a turistáknak és pénzt kunyeráltak. A Józsi elmondása szerint a szemtelenebbeket kedve lett volna lerugdosni a sziget tetejéről: ő tágra nyitott szájjal, hörögve próbált valahogy levegőt venni, ezek a kölykök meg futkostak föl-le a hegytetőn és még arra is tellett a tüdejükből, hogy közben sípon játsszanak:)))

  Mindenesetre inkább jött haza holtan mint élve és kellőképpen fel volt háborodva az indiánok kapzsi és gusztustalan természetén. Azt mondta rendben lett volna, hogy mondjuk 1-2x-es áron adják...de hogy tizszeres áron és még a visszajárót sem adják vissza, az már tényleg bunkóság...mondtam, hogy nem az...csak a perui mentalitás:)))) 2. éve utazgatok Peruban...MINDEN nap, MINDEN alkalomkor, még a legkisebbkor is, mikor pl taxiba ülök, vagy szállást próbálok foglalni, vagy egy turistautat befizetni, azzal kell szembesülnöm, hogy az összes perui(VÁLOGATÁS NÉLKÜL!!!), mivel messziről lerí, hogy turista vagyok a rendes ár minimum dupláját, de inkább a többszörösét akarja elkérni! Ezt egy ideig elviseli az ember, de mikor már egy nap huszadszor nézik teljesen hülyének az embert, kezd idegesítővé válni...

  Egy biztos: aki európai és Peruban kiván utazgatni, mindenképpen vigyen magával valakit, aki rendelkezik helyismerettel, mert kb a tizedéért fog utazgatni - szállást találni és étkezni, mint egyébként. Példának okáért: a Józsi a Machura egyedül ment föl és 30 soulért(2100Ft) talált csak "megfizethető" ebédet. Én mikor fenn voltam, körbekérdeztem a helyieket, hogy ők hol szoktak ebédelni és 3 soulért(210Ft) ettem isteni ebédet ugyanott. Ennyit számít Peruban, hogy tudsz-e spanyolul és ismered-e a helyiek természetét.

  Amig a többiek kirándultak, sajnos leszállt az este(télen már 5-kor vaksötét van), és ezzel eljött a legvadabb hideg is. Nappal hiába kellemes meleg az idő, amint leszáll az éj, mintha az északi sarkon lennénk, olyan hideg lesz. Én, más lehetőség nem révén, úgy döntöttem megrohamozom a szobánkat és jobb hijján ágybabújok, hogy átmelegedjem. A gond ott kezdődött, hogy amikor nappal felvittük a cuccainkat, akkor még világos volt. Viszont most már vaksötét és a szobát nem ismertem. Villany meg nem volt a házban(gáz, viz, csatorna sem...végülis a villanyon már meg sem lepődtem).  Így mire beágyaztam, kb 3x estem hasra különböző holmikban. Szerencsére a szoba 4 ágyas volt, mi meg csak ketten voltunk, így azonnal és habozás nélkül lerángattam a többi ágyról a takarókat, hogy magamra terítsem. Nem sokat használt. Órákon át vacogtam a takarók alatt és próbáltam átmelegedni teljesen reménytelenül. Életem leghosszabb éjszakája volt. Gyakorlatilag egy percig sem aludtam, csak imádkoztam, hogy minél hamarabb érjen véget az éjszaka és elhúzhassunk végre innen. Nem tudom hány fok lehetett. Azt tudom, hogy Punoban a hostalban(ami ugye mégis egy hőszigetelt korrekt, téglaépület-ráadásul a belvárosban, nem egy szélfútta hegyoldalon), éjjel 15 fok volt. Ebben a szobában, amin mellesleg a rossz nyilászárók miatt átfújt az északi sarki szél nem lehetett több 8 foknál.

  Amúgy a szobáról készítettem pár fotót még nappal. Nem volt vele semmi baj, bár teljesen jogosan minden ágy alatt ott viritott a bili:) Senkinek nem jut eszébe lemászni a vaksötét éjszakába és 50 métert bóklászni a sziklákon a kinti budihoz. 

   Miután Józsi barátom pár turistával a sziget megmászását jópár sör elfogyasztásával ünnepelte, igy nem érintette olyan vészesen a hideg mint engem, neki más baja volt:)

Az ágyak ugye szintén kecsuákra voltak méretezve:)) Én még elfértem rajta nagyjából a 163 centimmel, de Józsi barátom a maga több mint 180 valahány centijével sehogyan sem fért el rajta. Sikítottunk a röhögéstől, mikor lefeküdt és a két lába térdtől lelógott a földre:))))))))))))))))))

Gondolkodott rajta megoldásként, hogy esetleg kidugja a lábait az ablakon, vagy levágja, mindenestre csinál valamit a zavaró függelékeivel:))))

  Eljött a reggel. Én konkrétan amint fölkelt a nap indulni akartam, bár a hajó indulását reggel 8-ra tűzték ki, de alig vártam, hogy egy kis mozgással megszabaduljak a hidegtől és mégvalamit alig vártam: hogy találjak egy nyilvános wc-t, vagy hogy elmehessek a hajón wc-re, mert ugye pisilni még elpisiltünk a kertben, vagy a bilibe, de nagy dolgora azt mégsem használhattuk, viszont a kötelesség már szólított:) Józsit se kellett sokáig győzködni, felöltöztünk és lementünk. Gondoltuk elköszönünk a háziaktól, de nem engedtek el,  mondván, hogy kész a reggeli. Reggelire 1 hideg lekváros palacsintát kaptunk, de a több liter lobogó kokatea ellensúlyozta a hideget. Ekkor már tényleg indulni akartunk a kikötőbe(WWWCCCCCCCCCCCCCCCC!!!!!!!!!!!!!!!!!:), de a háziasszonyunk közölte, hogy ő fog minket lekisérni fél 8 kor, mert igy szokás. De ekkor még csak fél 7 volt, sokszor elnézést kértünk tőle és azzal a felkiáltással, hogy még fotózni szeretnénk a reggeli fényben meglógtunk és téptünk lefele a kikötőbe:) Ezeket a képeket lefele menet készitettem:

  Legnagyobb boldogságunkra még a kikötő előtt belebotlottunk a szigeten levő egyetlen nyilvános wc-be, ami reggel lévén még zárva volt, de egy indián bácsi 2 soul fejében kinyitotta nekünk. Így aztán megkönnyebbülten levonultunk a kikötőhöz és hajóra szálltunk.

  Amantaniról való elindulásunk után nem egészen fél órával kikötöttünk egy szigeten(a neve: Taquile).

  Óvatosan közölték velünk, hogy "sétálunk egyet", aztán a sziget tetején lévő étteremben ebédelünk, ezután mindenkitől megkérdezték, hogy a létező 2 fajta főételből melyiket kéri.  Utánunk két brazil turistát kérdezett meg az idegenvezető, hogy melyik ételt kérik, akiknek volt annyi eszük, hogy megkérdezzék kell-e fizetni érte. A hapsi halkan odasúgta nekik, hogy kell...fejenként 20 soult. Ez is abszolut tipikusan perui megoldás volt amúgy. A két napos kirándulás "étkezésekkel" volt befizetve, igy senkinek nem fordult meg a fejében, hogy fizetni kellene az ebédért. Vagyis a turisták 99%-a, miután fölmászott az étterembe és megette az ebédet, csak utána szembesült vele, hogy fizetni kell érte:)))) Ráadásul valami egészen pofátlan árat kértek. A 20 soul az perui árakon egyszerűen vérlázító, mivel egy átlagebéd étteremben 3,5-4 soul körül van.

  A brazilok rögtön mondták, hogy ők nem kérik, én is azonnal szóltam, hogy mi sem kérjük - arról nem beszélve, hogy a reggel fél 9 kissé korainak tűnt még az ebédhez, éhesek sem voltunk. Megkérdeztem mit fogunk látni a szigeten. Az idegenvezető (aki ezek után már alig akart szóbaállni velünk - hisz gondolom rendesen fizet neki az étterem zsebbe minden turistáért, akit felhoz oda ebédelni:)))), közölte, hogy megmásszuk a hegyet és a hegy tetején lesz az étterem...ez a program...

  Azonnal tudtam, hogy EZ nem lesz az én programom, mert abban egészen biztos voltam, hogy nem vagyok hajlandó újabb hegyet megmászni 4ezer méteres magasságban.

Megkérdeztem a Józsi véleményét a dolgoról, aki amint meghallotta, közölte velem, hogy másszon akinek 3 anyja van...ő sehova se mászik többet:) Igy közöltük az idegenvezetővel, hogy mi megvárjuk a csoportot a hajón. Azt mondta rendben, de a hajó majd körbehajózza a szigetet, mert a túloldalán szedi össze a csoportot egy másik kikötőben. Annyit mindenesetre bizton állíthatok, hogy mi sokkal többet láttunk a szigetből, mint akik gyalogoltak...

  A csoport fél 12 körül megérkezett(inkább voltak holtak mint elevenek), és szanaszét elhevertek a hajón, egyikük sem birt ébren maradni. 4 óra hajókázás várt minket még hazafelé, mire megérkeztünk Puno-ba:

  A megérkezésünk sem volt "sima ügy"...az idegenvezető - miután többször értekezett mobiltelefonon - közölte, hogy Puno szó szerint "megbénult", semmilyen közlekedés nincs a városban egy tüntetés miatt, így nem kisbusszal visznek vissza a szállásunkig, hanem gyalogolni kell - természetesen hegynek föl:))))

  Akkor még sejtelmünk sem volt arról, miféle tüntetés lesz ez, és hogy a végén embercsempészek csempésznek majd ki a városból az éj leple alatt. Ritkán volt életem során halálfélelmem, de a szökésünk éjszakáján foszlányokban voltak az idegeim és csak azon imádkoztam, hogy élve(és épségben), ússzam meg az egész történetet. De ez már a következő bejegyzés témája lesz....

  Az egész kirándulásból a következtetés amit levontam annyi, amit eddig is tudtam: az ennyire súlyos igénytelenségből, mint ahogy Peruban élnek az emberek, több évszázadon át tarthat a kivezető út. A túraveztőnkkel tárgyaltam mennyit kapnak az indiánok 1-1 gringóért....annyit elmondhatok, hogy 2 turista árából már vehetnének egy búvárszivattyút a kútjukba, hogy egy slagon bevezethessék a vizet a házba és ne kelljen többet vödrökben cipelni...de erre sincs igény...arra sem, hogy legalább minimálisan rendben tartsák a házuk környékét...és ahol mi megszálltunk 4-en vagy 6-an aludtak minden éjszaka.

  Lehet a többieknek mázlijuk volt, de csak a két brazillal beszéltem, akik annyit mondtak a szállásukról, hogy rettenetesen primitív volt, de legalább náluk villany volt...wc re ők is a szabad ég alá jártak...