2017. december 14., csütörtök

Vámpírok az Amazonason...


Egy rövid összefoglalóval kezdek, mert mégsem lehetek annyira elbizakodott, hogy az előző posztjaimat az amazonasi túránkról mindenki olvasta:)))
  A perui Amazónia "fővárosából", Iquitosból indultunk 2 hetes amazóniai barangolásunkra és egyre feljebb és feljebb haladtunk a hatalmas folyó forrásvidékén.  
Iquitosban várost néztünk és meglátogattunk egy vadállatmenhelyet, majd 3 napos dzsungeltúrára indultunk. Mikor visszaérkeztünk Iquitosba, hajóra szálltunk
és 3 napot hajóztunk felfelé az Amazonason, amig Yurimaguas városába nem értünk. Onnan taxival jutottunk el Amazónia egyik csodálatos gyöngyszemébe, Tarapoto városába, ahol megnéztük a Kék lagúnát és egy gyonyorű vízesést. Innen egy 15 órás szörnyű buszút megtétele után értünk el esőredei barangolásunk utolsó állomására, Pucallpa városába, mely már tényleg az amazonas forrásvidéke, hisz ettől följebb már nemigen lehet menni a folyón:) Közel 1500 km-t tettünk meg az Amazonason két hét alatt, fantasztikus élményekben volt részünk és bár agyoncsíptek a szúnyogok és hazaérkezésünk után egy hónappal is még csupa seb volt a lábunk, mégis ezt a két hetes amazóniai barangolást érzem életem egyik legfantasztikusabb útjának,amit nem cserélnék el semmire. Íme egy térkép ahol nyomon követhetitek az utunkat(Tarapoto ugyan nem szerepel a térképen, de ott van Yurimaguas városától kb 3 órányira:) Iquitost, Yurimaguast és Pucallpa-t viszont mutatja a térkép:


  A buszozás Tarapotobol Pucallpaba két okból is rettenetes volt: egyrészt már nem volt hely a fekvőüléses részre, így hagyományos ülésekben kellett kibekkelnünk a 15 órás utat, másrészt pedig az út nagy részén nem volt út. Meredek szerpentineken dülöngélt, ugrált a busz, sziklákon, földutakon. Néha olyan ferdén haladtunk, hogy azon csodálkoztam miért nem borulunk fel és hengerbucskázunk le a szakadékba - egy szemhunyásnyit nem aludtam és egyfolytában halálfélelmem volt. Sose szoktam bekötni magam, de ezúttal szorosan beszíjjaztam magam az ülésbe:) Szerencsére túléltük az utat és megérkeztünk Pucallpa városába.
  Chabe barátnőm(akivel végigjártuk ezt a túrát), járt itt több mint tíz évvel ezelőtt és sokat mesélt nekem az akkori utazásáról. Elmondása szerint akkoriban Pucallpa egy betonúttal nem rendelkező "falucska" volt. Meglátogatták a piacot, ami rettenetesen egzotikus volt: majmokat, kajmánokat és a legkülönbözőbb vadállatokat árultak. Azzal persze tisztában voltunk, hogy most már ilyesmivel tuti nem fogunk találkozni, hisz a természetvédelem ennél már sokkal erősebb lábakon áll Peruban és a "falucska", azóta már nagyvárossá nőtte ki magát. 
  A Chabe azt is mesélte, hogy mikor itt járt, egyáltalán nem voltak itt hagyományos autók, kizárólag mototaxik jártak az utakon. Nos ebben a tekintetben a helyzet mit sem változott. El is neveztem Pucallpa-t a mototaxik városának:) Azt túlzás lenne állítani, hogy egyáltalán nincsenek autók, de hogy 98%-ban mototaxik járnak itt az tuti:))
 


  A Chabe útja óta eltelt tíz-egynéhány év alatt a "falucska" 200.000-es nagyvárossá nőtte ki magát. Iquitos után a perui Amazónia 2. legnagyobb városa lett.
  A település az Ucayali folyó(az Amazonas vízgyűjtőjének része), partján épült és persze ősidők óta lakott volt, de hivatalosan, csak az 1880-as években alapították. Dél-Amerikában akkortól létezik egy település "hivatalosan", amikortól a spanyolok lerombolták és templomot építettek a helyén. Az huszadrangú kérdés, hogy esetleg az adott helyen egy 2000 éves város állt.
  Pucallpa vagy 120 évig egy izolált, Isten háta mögötti településnek számított Peruban. Ez persze nem csak erre a városra igaz a perui esőerdő övezetben. Az országot észak-déli irányban kettévágja az Andok hatalmas vonulata. Minden ami az Andok nyugati oldalán van(a Csendes óceán és az Andok között - főként sivatagos-félsivatagos terület), az úgymond benne van az ország vérkeringésében, ami pedig az Andok keleti oldala(vagyis az ősdzsungel - esőerdő övezet), az rendesen "kiesik" az ország életéből. Itt egy térkép amely jól mutatja a hatalmas hegység által "kettévágott" országot: A legnagyobb városok mind az ország óceánhoz közeli részén találhatóak, így a főváros Lima is. 



  Pucallpa is egy izolált település volt egészen addig amíg el nem kezdtek tisztességes utakat építeni az Andokon keresztül. Meg kell mondjam, hogy a perui amazónia mindezek ellenére még a mai napig is egy elzárt világ. Hogy busszal az ember eljusson az Andok túloldalára - Limába, az kb 22 órás utazást jelent(ilyenkor nem a google térkép által írt időt kell alapul venni, mert az Andokon átkelni nem ugyanazt jelenti mint autópályán száguldozni). 
  Az utak óriási magasságban haladnak(sok helyen 4800méterrel tengerszint felett).
A félelmetesen kanyargó szerpentineken nem lehet száguldozni, még ha éppen jó az út(olyan itt nem szokott lenni:), akkor sem. Mi hazafele 22,5 óra alatt tettük meg a Pucallpa-Lima(750 km-es) távot és így még egész jó időt futottunk. Hogy mit jelent átkelni az Andokon arról itt egy video: ez egy buszjáratot reklámoz ugyan, de lerövidítve megmutatja a Lima-Pucallpa utat is. A tájakat látni fogjátok, de a félelmetes  oxigénhiányt nem fogjátok érezni, amit még úgy is nehéz elviselni ha csak pihensz a buszban. A sofőröknek hihetetlen összpontosításra, óvatosságra és gyakorlatra van szükségük ahhoz, hogy az alig 1-2 oxigénmolekulában átvezessék a buszt az Andokon.


   De térjünk vissza Pucallpaba: a város gazdaságilag több lábon is áll. Alapvető a fakitermelés, a kereskedelem és a(főként belföldi), turizmus. Ez a város is kívül esik az átlagos külföldi turista érdeklődési körén - lévén az Andok túlsó oldalán van, nehezen megközelíthető és messze is van. A belföldi turizmus viszont működik és az Andok túloldalán, jórészt sivatagos területeken élő peruiaknak(főként a nagyvárosok lakóinak), nagy vonzerőt és egzotikumot jelent Amazónia és belföldi repülőjegyeket időnként extra olcsón ki lehet fogni Iquitosba, Pucallpaba vagy épp Tarapotoba(mindhárom amazóniai városnak van belföldi reptere).

  Mi Reggel 7-kor érkeztünk a városba és azonnal fogtunk egy mototaxit. Mondtuk a sofőrnek, hogy szállást szeretnénk, a főtérhez közel és lehetőleg valami megfizethető hostalban. 
Azt gondoltuk itt is majd olyan kellemes tarifákkal találkozunk mint Tarapotoban, de tévedtünk. 7000Ft alatt, a főtér környékén esély sem volt két ágyas privát fürdős szobát találni.Le kellett nyelnünk a békát és kifizetni a Cuzco-nak vagy Limának is megfelelő tarifát.
  Miután elhelyezkedtünk a szobánkban(ami ablaktalan volt és hőgutát kaptunk bent de reméltük, hogy estére csak hűl valamennyit odabenn a hőmérséklet), elindultunk városfelfedező körutunkra. Én a neten olvasott infok alapján a város "Természeti Park"-jába akartam menni, a Chabe az emlékei alapján csónaktúrára és piacra. Ennek megfelelően ez a három program fix volt a napirendünkben. (a fotón Pucallpa - a város és a sétálóutca)



 
  Első körben besétáltunk a városközpontba valamit enni(előző nap délben ettünk utoljára és hangosan kopogott a szemünk:), valamint keresni egy utazási irodát, ahol a másnapi vízesés túrát szerettük volna befizetni(azt már a hostalban megtudtuk, hogy a vízesésekhez tömegközlekedés nincs). Találtunk rengeteg utazási irodát, de vasárnap lévén mindegyik zárva volt(mintha vasárnap nem lennének turisták:) Cserébe viszont találtunk gyümölcsárust, akinél gyorsan vettünk két-két szelet dinnyét és ananászt, hogy a hasunkban tátongó űrt betömjük:)




  Leültünk egy padra és teletömtük magunkat a hűs, isteni gyümölccsel, aztán sétálni indultunk. Mintha egyenesen a mi tiszteletünkre történt volna, véletlenül pont ezen a hét végén volt a városban a "Mistura pucallpina", Pucallpa évente megrendezésre kerülő gasztronómiai vására, melyben a legtipikusabb helyi ételeket készítik és árusítják. Azt tudnunk kell, hogy Peru óriási(Magyarországgal nem érdemes összevetni sem), több mint 2000km hosszú, Dél-Amerika 3. legnagyobb országa. Ennek megfelelően régiónként változik az ország gasztronómiája is. Más és más ételek tekinthetőek tipikusnak az óceánparton, az Andokban, vagy az esőerdőben. Még megyénként is óriási az eltérés egyszerűen az ország hatalmas mérete miatt. Mi most az esőerdei gasztronómiába kaphattunk betekintést:


   Értelemszerűen a folyami halak fontos részét képezik az itt hagyományos ételeknek. A többségét vagy bijao levélben főzve, vagy simán grillezve készítik el. Zöldségek közül a zöld banán és yuca viszi a prímet(rendszerint grillezve):






  Természetesen János(itt Juane), sem maradhatott ki a szórásból:))) Akik nem olvasták az előző posztjaimat azok kedvéért: ez talán a legtipikusabb étel a perui esőerdőben: fúszeres főtt rizst, főtt csirkét, főtt tojást és olajbogyót csomagolnak szorosan bijao levélbe, majd megfőzik. Az így elkészített étel napokig friss marad még esőerdei környezetben is(vagyis 40 fokban:)). Nevét Keresztelő szent Jánosnak köszönheti:) Nézzétek meg hogyan készül:



  Jánost megkóstoltuk több helyen is amíg Amazóniában bolyongtunk és ettünk belőle nagyon finomat és pocsékot egyaránt:) Íme elkészült állapotában(főzés után):

 

  Ősidők óta készítik ezt az ételt a perui dzsungelben, bár természetesen a régmúlt időkben nem rizsből és csirkéből, hanem helyi alapanyagokból készült. Mára viszont már a rizses-csirkés változat tekinthető hagyományosnak.
Egy másik tipikus dzsungel-szülött étel a Tacacho con chorizo: ez sült(de lehet grillezett vagy főtt) banán(ilyenkor ne a nálunk kapható banánra asszociáljatok - ez sütés-főzésre való banán és nem édes), sült töpörtyűvel. Mikor mindkettő elkészült, masszává nyomkodják össze, plusz jár hozzá jóféle sült klobász(chorizo) és szintén sült malachús. Így néz ki(az a töpörtyűs banános cucc nagyon ott van és a kolbász se rossz:))


A patarascha-t bemutattam nektek az előző posztban bijao levélben, grill felett sült hal, aprított hagymával és fűszerekkel kívül-belül alaposan megtömve(isteni:):


 Vannak persze mindenfél extrém kaják is errefelé, mint a tapír, vagy egy bizonyos fajta kukac sütve(ennek állítólag olyan az íze mint valami jófajta csirkének:), de nem mélyülnék most bele, mert sose érnék a végére:) Még néhány fotó a vásárról:



 
 Természetesen mi sem maradtunk éhen, én ezt a tányért fogtam marokra:)


  A következő utunk A Pucallpa természeti parkba vezetett, ami a számomra a sok érdekes(eddig látott), vadállatmenhelyhez képest csak egy unalmas állatkert volt. Ráadásul rekkenő hőség volt és árnyék sehol az egész parkban. Azért láttunk pár érdekes esőerdei állatot, amelyet eddig nem, köztük a vörös nyársasszarvast. Nem tudtam róla, hogy őzike-szerű élőlény is él a dzsungelben, pedig ez az apró szarvasfaj érdekes, legfőképpen étkezési szokásai miatt: alapvetően gyümölcsöket eszik, amikor pedig épp nincsenek, akkor főként gombákon él. Mivel az esőerdő lakója, nem lehet tudni mennyire veszélyeztetett(ez amazónia nagyon sok állatával így van, hisz az előhelyük sok helyen a mai napig felderítetlen és áttekinthetetlen).
Ezt az állatot is apró mérete és lakhelye miatt(a dzsungel aljnövényzetében mozog, legtöbbször láthatatlanul), hatalmas szerencse kell akárcsak észrevenni is, nemhogy tanulmányozni.
Sok az ellensége, de ügyes trükköket vet be a túléléshez: ahelyett hogy esztelenül elszáguldana ha ragadozó van a nyomában, oldalt veti magát, össze vissza szökell vagy épp hirtelen mozdulatlanná dermed, szinte láthatatlanná válva.


 Itt láttunk először elektromos angolnát is. Ennek az állatnak is sokkal rosszabb a híre mint amit megérdemel. Igaz hogy veszélyes lehet(hisz képes akár 600 watt erősségű áramütés leadására), de azért korántsem olyan vérengző vadállat, mint amilyennek például Humboldt is leírta. Alexander von Humboldt német természettudós, akinek egyébként rengeteg felfedezést köszönhet a világ, nem volt mentes a nagyot mondás emberi gyarlóságától:)) Amikor az esőerdő övezetben járt, egy meglehetősen szívtelen "kísérletet" végzett és lovakat behajtatott olyan vízbe mely tele volt elektromos angolnával és nem hagyták kijönni őket onnan. Leírása szerint az angolnák vérengző vadálatokként kezdtek viselkedni és ráugráltak a lovakra(kivetve magukat a vízből), és áramütések sorozatait adták le szerencsétlen párákra. 

 
A történet nyilvánvalóan erősen eltúlzott. Az elektromos angolna nem vadászik lovakra, sem nem veti rá magát a levegőbe ugrálva magánál tízszer nagyobb állatokra(emberre sem). Ha áramütést ad le, azt csak akkor teszi, ha védekezik(rálépünk, vagy megpróbáljuk elkapni). Miután hamar lemerül az akksija, ezért a legerősebb áramütéseket arra tartalékolja, hogy élelmet szerezen vagy elriassza a ragadozókat, melyek vadásznak rá. Arra még Humboldt sem vetemedett, hogy azt írja: halomra pusztultak a lovak. A kísérlet azzal ért véget, hogy hiába hajtották össze-vissza a lovakat, az angolnák(miután lemerültek:), abbahagyták a "vad támadást" és egyik lónak sem esett baja. A Humboldt által leírt eset óta eltelt 200 év és az elektromos angolnák sosem támadtak ekkora agresszióval semmire, ami náluk nagyobb volt és kajaként nem funkcionált:) Ráadásul azóta kimutatták, hogy az angolnák több fajta áramütést képesek leadni és más és más erősségűt adnak le akkor ha vadásznak és ha csupán"elijeszteni" akarnak, egy nagy állatot, melytől esetleg miegijednek.
Amúgy egészen nagyra, 3 méteresre és akár 20 kg-osra ismegnőhetnek.


  Néhány fotó a parkról:

 



  Hamar kijöttünk, mert úgy éreztük a tűző napon elevenen megfővünk és a "természeti park"-ként aposztrofált intézmény csupán egy állatkert volt, annak sem túl jó. Aki erre jár, nem érdemes rá időt pazarolnia.
  Következő úti célunk a város piaca volt, melyben annak idején vadállatok százait árusították. Az eltelt tizenvalahány év alatt nyilvánvalóan átlakult a kínálat:) Vadállatot csak egyetlen szerencsétlen tekit láttunk, amelyet élve árultak(sajnos élelmiszerként), pár nyuszit és tengerimalacot(fiatal jószágokat, melyeket hizlalásra és élelmiszerként vásárol a lakosság), valamint néhány papagájt, melyek még ezen a részén a világnak is csupán házikedvencek.



  A gyümölcskínálat persze a Peruban szokásos, hihetetlenül gazdag volt. Mivel az avokádót mindketten imádjuk, vettünk egy hatalmasat, melyről úgy gondoltuk vacsorára megesszük, de végül vacsora, reggeli, sőt tízórai is lett belőle akkora volt.
 Ami egyedül szokatlan(legalábbis a mi számunkra, akik óceánparti városban élünk), az a folyami halkínálat volt, mely nagyon elütött az általunk megszokottól. Arra gondoltam, hogy itt is(mint Chilében, ahol élek), vagy 8-10 év kellene ahhoz, hogy megismerjem a különböző fajtákat és azt is miből mit lehet készíteni.










 Következő programpontunk egy csónakkirándulás volt a Yarinacocha lagunán és az ott található ökológiai központ felkeresése. Mototaxival elmentünk oda, ahonnan a csónakok indulnak és hamar megyegyeztünk egy csónakossal, hogy vigyen el minket egy kis körútra és a La Jungla(A Dzsungel), nevű vadállatmenhelyre.






 Az Amazonason töltött két hét során mindig meglepett, hogy milyen hatalmas strandélet zajlik mindenhol a partokon, a piranha-s, kajmános és anakondás vízben. Úgy látszik ezek az állatok inkább Hollywoodnak köszönhetik rossz hírüket, mert a helyiek remekül együtt tudnak élni velük.


   A vadállatmenhely sok szempontból csalódás volt(ennél sokkal szebb létesítmémyeket láttunk a két hét alatt). az állatok kis helyen szorongtak, szemmel láthatóan nem megfelelő körülmények közt. A bemutató ketrecek üvegei piszkosak, az egész létesítmény elhanyagolt és az ember max sajnálni tudja az itt tartott állatokat. Ennek ellenére hogyha valaki ide keveredik ne hagyja ki. Mi amikor ideértünk már két hete bolyongtunk az Amazonason és láttunk rengeteg vadállat menhelyet. Úgy éreztük nem tudnak már nekünk újat mutatni, pedig dehogynem:) Itt láttam életemben először egy állatot, amiről azt sem tudtam, hogy a világon van: a jaguarundit. 


  Ez a kis testű macskaféle(10 kg testtömegű), a nevével ellentétben nem a jaguár, hanem a puma rokona. Él az esőerdőben, de pampákon, bozótosokban és mocsarakban is, egyedül a hegyvidéket kerüli. Elterjedési területe nagyon nagy, Argentínától egészem az USA legdélebbi vidékéig(Texas), terjed, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a természetvédelmi srárusza egyelőre  "nem fenyegetett".Főleg rágcsálókra, madarakra, nyulakra vadászik, de szívesen megdézsmálja a csirkeólakat is:) Közép-Amerikában régebben elterjedt házikedvenc volt,  egzotikus külseje és kedves természete miatt, de ma már kevesen tartják. A színe lehet fekete, vörös vagy szürke. Egyetlen alomban sokszor az összes színváltozat előfordul. Mint a macskafélék általában, inkább magányosan él és territóriumot tart fent, de ez sokszor fedi egymást más példányokéval is. Fogságban, kedves, barátságos, társaságkedvelő. Állatkertekben ritka állat, Magyarországon sem láthatjuk sajnos sehol.


    A másik állat amelyet - bár ismertünk, de itt láttunk először, az a "rossz hírű"  fekete kajmán volt. A földön élő valamennyi kajmán hazája Közép és Dél-Amerika. Közülük a fekete kajmán messze a legnagyobb. Egész életében növekszik és ennek következtében egészen elképesztő méreteket és súlyt érhet el: Vannak 7-8 méteres példányok, melyeknek a súlya jócskán meghaladja az 500 kilót..Csillogó, gyönyörű bőre végveszélybe sodorta a 70-es évek végén, amikor a hölgyek körében nagy divat volt a krokodilbőr retikül. Kis híjján sikerült teljesen kiirtani. Túlélését egyedül az élőhelyének köszönheti: Amazónia hatalmas és sok az olyan rész, amely teljesen elzárt, felderítetlen, ahova nem érdemes, sőt veszélyes elmenni vadászni. 
  A legfontosabb ragadozójuk híjján a piranhak és a kapibarák(vizidisznók), úgy elszaporodtak,, hogy az már az emberek életére is hatással volt(kiirtották a növényzetet, a folyókba pedig életveszélyes vállalkozás volt bemerészkedni). Ekkor döbbent rá az emberiség, hogy a fekete kajmánnak bizony alapvető szerepe van az esőerdő életében és nem lehet csak úgy büntetlenül kiirtani. Bár a vadászatát a mai napig nem sikerült teljesen felszámolni, a védelmében hozott intézkedések részlegesen eredményre vezettek: több helyen újra megjelentek és ha lassan is, de növekszik az állomány. Sajnos a mai napig súlyosan veszélyeztetett állatfaj.


  Amilyen hatalmasra megnő, potenciálisan veszélyes lehet egy emberre(egy lovat is képes elejteni), mégis kifejezetten ritka az olyan eset, amikor emberre támad. Talán nem véletlenül: intelligens, gondolkodó és jó emlékezőképességgel megáldott állatnak tartják az indiánok. Viszont az ember közelében élő állatokra gond nélkül rátámad(megeszik kutyát, macskát, disznót stb). ritkán, de előfordul, hogy Dél-Amerika másik csúcsragadozójával kerül összetüzésbe, a jaguárral
  A jaguárnak fontos táplálékát képezik a kajmánok(egy nagyobbat is képes elejteni mint saját maga - lévén az egyik legerősebb harapású állat a földön). Persze a jaguárok nem ütődöttek: ismerik a territóriumukat - tudják mely vizekben tanyáznak olyan hatalmas hüllők, melyek még rájuk is veszélyt jelenthetnek és egyszerűen elkerülik őket.

  Amazónia legkülönlegesebb fáját is itt volt alkalmunk közelről megcsodálni.A ceiba-t(Peruban lupuna, magyarul gyapotfa), már láttuk természetesen az esőerdőben, a dzsungeltúrán Enrique is megmutatta, de a dzsungel sűrű áttekinthetetlen szövetében nem láthattuk teljes egészében. Ezen a menhelyen azonban egy egész erdő nőtt ezekből a fákból és hogy jobban szemügyre vehessük, a növényzetet megritkították körülöttük. A gyapotfa egy igazi őskövület. Meglepő módon nem csupán Közép és Dél-Amerikában őshonos, hanem Afrikában is.
  Ennek természetesen megvan az oka. Bár általános, hogy a különböző kontinenseken eltérő állatok és növények élnek, ezek a fák azonban túléltek mindent.  
Mindannyian megtanultuk, hogy a földtörténeti őskorban(több mint 500 millió évvel ezelőtt), egyetlen szuperkontinens létezett(a Pangea), mely csak a földtörténeti középkorban szakadt szét darabjaira és alakultak ki a jelenlegi kontinensek. Ha vetünk egy pillantást a Pangeára, mindjárt érthetővé válik, hogy miért őshonos ugyanaz a fa Afrika nyugati részén, mint Közép és Dél-Amerika trópusi, szubtrópusi területein.


  Mindebben az a különleges, hogy a több százmillió év alatt  alig változott. Körülötte zajlott a ld története: kialakultak a dinoszauruszok, benépesítették a földet, majd kihaltak. Dél-Amerikában nem élnek oroszlánok vagy épp gepárdok, helyette jaguárok és pumák élnek. Épp így nem élnek krokodilok, helyette a kajmánok az őshonos állatok. A sok százmillió év alatt a közös ősökből, az egymástól elrávolodott kontinenseken, eltérő állatok és novények alakultak ki, de a gyapotfa az évmilliók alatt változatlan maradt.

  Bár a természeti népek nem voltak tisztában a földtörténet lemeztektonikai mozgásaival, ennek a fának a különlegességét azonnal megérezték. Ahogyan a mai Mexikó területén élt maják, ugyanúgy a tőlük csaknem 4500 km-re délre élő amazonasi indián törzsek is Szent fa-ként, vagy az Élet fájaként tisztelték. Peruban egyenesen "minden fák anyjának" nevezik az indiánok..
  Még a mai kor civilizált embere is, akiből már kiveszett szinte minden természeti érzékenység, mikor először pillantja meg ezt a faóriást, rendszerint leesett állal csak bámulni tudja. Több alfaja is ismert, némelyek elérik a 90 méteres magasságot, s ezzel földünk legmagasabb fái közé tartoznak. Nem meglepő, hogy lombja rendszerint kiemelkedik az esőerdő közel egysíkú tömegéből.

  
  Különleges támgyökerei gyakran embermagasságból indulnak ki és több méteres sugarú körben veszik körbe az égbe nyúló törzset.


   A csónakosunk bejött velünk a menhelyre és amolyan rögtönzött idegenvezetést tartott nekünk. Mikor ott bóklásztunk megbabonázva a hatalmas fák között, odahívott az egyik faóriáshoz, melynek egy üreg tátongott a törzsén. Mondta, hogy óvatosan hajoljunk be, mert vérszívó denevérek csapata lakik benne. Ha lassan mozgunk, nem ijednek meg  és le
tudjuk fotózni őket. Nem túl nagy lelkesedéssel dugtam be a fejemet az üregbe megmondom őszintén, de nehogymár ne fotózzak vámpírdenevért...:))




   Meglepett mennyire picikék. Vérszívó denevérek kizárólag Közép és Dél-Amerikában élnek, vagyis ha Magyarországon találkozunk denevérekkel, nyugodtak lehetünk afelől, hogy tökéletesen ártalmatlanok, sőt hasznosak, hisz a legnagyobb rovarirtók.
  Ettől a parányi állatkától mindenki retteg, pedig az a pár mililiternyi vér amit elfogyaszt, az senki életét nem veszélyezteti, de mégis gyilkol és van félnivalója tőle a lakosságnak. Sok közülük a veszettség vírusát hordozza és rendszeresen megfertőzi az embereket a halálos kórral. A legtöbb problémát Brazíliában okozza, mivel ott pusztítják a legnagyobb mértékben az esőerdőt, s ezek az állatok így az akaratuk ellenére is az emberek szomszédaivá válnak. Szívják amúgy szárnyasok vérét is, de kutyáét, macskáét, disznóét és persze emberét is. Éjjel támadnak, amikor a "vacsorájuk" jellemzően az igazak álmát alussza  és nem  rászállnak áldozatukra, mert azt az állat megérezné, bármennyire is aprócska ez a denevér. Távolabb száll le és a földön kúszva közelíti meg a kiszemelt prédáját. Mivel a nyála fájdalomcsillapítót tartalmaz, az áldozat rendszerint észre sem veszi, hogy éppen jóízűen falatoznak belőle. Nem szó szerint "szívja a vért'. hanem az ejtett sebről lenyalogatja a kibuggyanó cseppeket. Mivel a nyála alvadásgátlót tartalmaz, a sebből még órákkal a távozása után is csepeghet a vér. Íme egy közeli fotó az esőerdő eme nem éppen szimpatikus lakójáról:

 
   Mielőtt elhagytuk volna a parkot, még megörökítettük magunkat a kijáratnál:) A két hős esőerdő-felfedező:))
Az alkalomra én leginkább egy bantu törzsfőnökre jellemző hacukát öltöttem :))


  Nagyon elfáradtunk és besötétedett már mire visszaértünk a hostalba, de volt még elintéznivalónk. Másnap a város határától kb 3 órányi távolságban levő, két vízesést szerettük volna meglátogatni. Azt gondoltuk majd nap közben elintézzük a kirándulást valamelyik utazási irodánál(tömegközlekedés nem visz oda), de minden iroda zárva volt. Így este 9-kor álltunk neki gyorsan leszervezni a dolgokat.
  A recepcióssal felhívattuk az egyik utazási iroddát és mondtuk, hogy mennénk másnap a vízesésekhez velük ha meg tudunk egyezni az árban. Ekkor már 2. hete utazgattunk a perui Amazóniában és meglehetősen le voltunk gatyásodva, mert bizony többe került az út mint amit mi rászámtunk(ez valahogy minden utamnál így van:).
  Egy kislány 10 percen belül a hostalban termett és közölte, hogy fejenként 150 solba(15.000Ft kb) kerül a vízesés túra. Mikor megkérdeztük mit tartalmaz ez az ár, kiderült, hogy gyakorlatilag csak és kizárólag a fuvart - még a belépti dijat is nekünk kell kifizetnünk pluszban. A Chabe felhivta a kislány figyelmét arra, hogy előző nap Tarapotoban a kék lagúnához mentünk egy túrára, ugyanekkora távolságra és ott 70 solt kértek tőlünk és ez a fuvaron kívül tartalmazott belépti díjat, csónakázást, jet.ski-zést, lovaglást, strandot és ebédet. 
- ööö de az Tarapoto volt és nem Pucallpa...
- Tarapoto az nem Peru? Vagy ott drágább a benzin?
- ööö..nem, nem drágább a benzin, csak az nem olyan felkapott hely mint ez...
- Vagyis fizessük több mint a dupláját a rendes árnak csak azért mert a Pucallpa jobban hangzik mint a Tarapoto?
- hát itt mindenhol ennyibe kerül a túra...
- Hány turistájuk van a holnapi túrára?
- egy sem
- Nem meglepő. Mi sem megyünk. Köszönjük, hogy ide fáradt...
És még magyarul hozzátette:
- Tartsák meg a nyüves vízesésüket! 30ezret fizessünk ki egy 200km-re lévő vízesésért, mikor a repülőjegyünket 2000km-re is majdnem ennyiért vettük?!
- Ne húzd fel magad, majd elmegyünk máshogy a vízesésekhez és az biztos hogy ennél sokkal olcsóbban! - vágtam rá.
- Most mondtad hogy nincs oda tömegközlekedés...
- beszélünk egy mototaxissal. Ők egy olyan emberfajta Peruban, akik mindenre tudnak megoldást.
Így is tettünk. Bementünk a központba és leintettem egy mototaxist:
- Jó estét! A segítségét kérnénk. Holnap reggel szeretnénk elmenni a vízesésekhez! Hogyan tudunk odajutni?
- Utazási irodák szerveznek oda utakat...
- Igen ezt tudjuk, de nem lelkesít a gondolat, hogy 300 solt fizessünk érte...
- muhhahhha! Ezt megértem! :)) Öööö....várjunk csak...oda buszok nem járnak. Illetve járnak csak nem állnak meg ott. Járnak viszont colectivók - igaz nem a vízesésekhez, de a közelükben egy városig - Aguaytia-ig. Onnan már csak 30-40 perc autóval a vízesés. Beszéljenek a sofőrökkel, biztosan meg tudnak egyezni! 
  Elvitt minket  a colectivo(iránytaxi), állomásra, ahol kerítettünk egy sofőrt és megegyeztünk vele egy lényegesen olcsóbb(120 solos - kb 12.000Ft) tarifában kettőnknek. Némi vitatkozást ez is szült, hisz a perui iránytaxisok igen lazán kezelik az autóikban a maximális utaslétszámot, így ha nem kötöd ki, akkor egy 5 személyes autóban 12-en fogtok összepréselődni és az öledben átlag ketten ülnek majd. Mivel ezt nem volt kedvem egy 3 órás úton előadni, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy az üléseken a sofőrön kívül maximum 4-en tartózkodhatnak, vagyis rajtunk kívül még ketten. A sofőr nagyon húzta a száját, de végül beleegyezett. Nem kell félteni, mert így is feltalálta magát: a lezárt csomagtartóban átlag két ember utazott falutól faluig. Ez teljesen normális Peruban: a lényeg, hogy minél nagyobbat kaszáljanak bármi áron:) Hozzá kell tenni annyit, hogy udvarias népség: nőket nem raknak a csomagtartóba. Ha egy nő leinti a kocsit és már csak a csomagtartóban van hely, akkor szó nélkül kiszáll az egyik férfi az utastérből és magától értetődően befekszik a csomagtartóba :))
Miután sikeresen leszerveztük a másnapi vízesés-túrát visszamentünk a hostalba ahol az előző éjszakát is töltöttük. Reggel kicsekkoltunk, mert nem szerettünk volna még egy éjszakát eltölteni abban az ablaktalan lyukban. Mikor visszamentünk mondtam a hostalos pasinak, hogy maradunk még egy éjszakát de csak akkor ha normális, ablakos, utcára néző szobát kapunk. A javára legyen írva, hogy ezúttal egy nagy szobát kaptunk és faltól falig ablak volt rajta, melyen jött be a friss levegő. Bár a ventillátorra így is szükség volt, de nagyon kellemes volt a hőmérséklet. Készítettünk magunknak pár avokádós szendvicset, aztán úgy elaludtunk, hogy csak reggel 7-kor ébredtünk fel, amikor dörömböltek az ajtónkon. A hostalos fiú volt és közölte, hogy a taxink a vízesésekhez lent vár. Meglepődtünk mert előző nap reggel 9 órát beszéltünk meg a sofőrrel, úgyhogy mondtuk hogy akkor várhat még egy darabig mert most ébredtünk.
  Reggel 7-kor zuhogott az eső és kifejezetten hűvös volt, így elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy fürdőruhát is vigyek magammal. A 3 órás út villanásai képekben - a tökéletesen sík, esőerdei tájból 2 óra elteltével kezdett kibontakozni az Andok kékes vonulata...:

  



     


  Peruban persze semmi sem megy simán: Miután elhagytuk az utolsó várost, már csak ketten maradtunk a kocsiban a sofőrrel, és 30 perc elteltével már csak ugrásnyira voltunk a vízesésektől, mikor leállították a közlekedést. Sofőrünk miután kiment és felmérte a helyzetet, közölte, hogy útjavítás miatt az (egyetlen!), Limába vezető út mindkét sávját lezárták és várnunk kell - senki nem tudja meddig. Hurrá. Szerencse, hogy korán indultunk, még csak tíz óra volt. A peruiak élelmes népség: a közeli városból tömegével kerekedtek fel a hölgyek és fel-alá sétálva a kocsisor mellett, minden földi jót kínáltak az utazóknak. Árultak komplett meleg ebédet, jéghideg üdítőket, édességeket, gyümölcsöket no és persze jégkrémet. 



  Ezeket az utcán árult jégkrémeket, a perui asszonyok otthon készítik és simán felveszik a  versenyt bármely multi kínálatával. Volt a legkülönfélébb gyümölcsökből készült, valamint mogyorós és kókuszos-vaníliás is. Én kókuszos-vaníliást kértem(ropogós csokiréteggel volt leöntve), a Chabe mogyorósat vett. 1 solt(100Ft), fizettünk érte és mikor beleharaptunk, csaknem felkiáltottunk: az enyém tele volt kókuszdarabkákkal, a chabéé meg darált mogyoró darabokkal. A fiatal hölgy aki árulta, fel-alá sétált a hosszú kocsisor mellett és mikor visszaért hozzánk, azonnal vettünk két újabb jégkrémet. Másfél órát álltunk az Andok lábainál és vagy az 5. jégkrémünknél tartottunk, mikor közöltem a Chabéval, hogyha még sokáig nem indul el a forgalom, nem fogunk kiférni a kocsiajtón:)
  Végül kb 2 óra várakozás után újra indult a forgalom és mi beértünk a hegyek közé, egy szurdokba. Keresztül haladtunk egy hosszú alagúton, s mikor kibukkantunk a túloldalon, a sofőr megállította az autót. Ez a látvány fogadott:



 
  Egy folyó vájta szurdokban voltunk. Két oldalt a magasba nyúló hegyek meredek, növényekkel borított sziklafalai, melyről szinte méterenként csöpögött, csorgott, vagy épp zuhanyként zubogott alá a víz. Úgy éreztük megérkeztünk az esőerdő boszorkánykonyhájába:)
A sziklafalakon a zöld legkülönfélébb árnyalataiban burjánzott az élet. Hosszú ideig csak sétáltunk és nem tudtunk betelni a látvánnyal:


 




    Aztán megpillantottuk az egyik vízesést a kettő közül, amiért tulajdonképpen ide jöttünk: az Ördög zuhany-t. Mit ne mondjak megérdemli a nevét: a sziklák, melyeken lezúdul a víz, egyértelműen egy hórihorgas, nagy orrú, ronda arcot mintáznak:)


  Meglepett amúgy, hogy egy ennyire "Isten háta mögötti" helyen, kiépített, gondozott környezetet találtunk, hisz itt lakott település nincs. A legközelebbi kisváros vagy 30-40 percnyi autóútra van, mégis gondozott sétányokon, függőhídon lehetett megközelíteni a vízeséseket, minden akadálymentesítve volt, tiszta, kulturált wc állt a látogatók rendelkezésére és helyiség a fürdés utáni átöltözéshez. Gondolom az ország lát a helyben fantáziát és fejleszteni szeretné a turizmust.





   Amikor megláttam a "menyasszonyi fátyol"-t azonnal megértettem a perui kormányt, hogy nem sajnálta a terület fejlesztésére a pénzt...






 Iszonyatos hőség volt, így mikor megláttuk a vízesést és alatta a mély medencét, azonnal be akartunk rohanni a vízbe. A Chabe gyorsan átvedlett fürdőruhára, én meg sóvárogva néztem, hisz én "okosan" nem hoztam magammal.
- szerinted mit szólna a sok kis perui ha pólóban és bugyiban fürödnék?
- szerintem sz...d le mit szólnak. Először és utoljára látod őket. Érdekel mit gondolnak rólad?
Pillanatok alatt levettem a nadrágomat és beugrottam a vízbe. A Chabe, akinek több idő kellett megszokni a hűs vizet, nézte ahogy úszom, hangosan vihogott, majd megjegyezte...
- khm...háton azért inkább ne ússzál... 
- Most mi bajod? Nem te mondtad, hogy ki nem sz..ja le mit szólnak a helyiek? kérdeztem dühösen
- ooo az addig oké...de azt nem mondtad, hogy fehér csipkebugyi van rajtad és az ugye vizesen szörnyen keveset takar...:))) 
Úgy döntöttem mindegy...ha már úgyis a vízben vagyok kit érdekel ki mit szól hozzá. A hosszú póló, vígan libegett körülöttem úszás közben, sokszor a nyakam körül lengedezve, a sziklákon üldögélő helyi fiúk meg kajánul vigyorogva néztek:))
  Beúsztam a vízesés közelébe, de iszonyat erős volt a víz sodrása, így egy idő után eluntam árral szemben úszni és a medence egyik sarkába úsztam, ahol nagyon mély, de csendes volt a viz. Függőlegesen lebegtem a vízben, csak a tenyeremet mozgatva kissé, hogy egyenesben tartsam magam. Igazából az föl se tűnt, hogy rajtunk kívül senki nem merészkedett a vízbe, max 1-2 pasi és ők is mentőmellényben. Békésen néztem ki a fejemből és élveztem a fantasztikus vízesés látványát, amikor a magasan fejem felett levő sziklákról lekiabáltak a fiúk:
- Ledobunk magának mentőövet!
Meglepődtem...
- Úgy nézek ki mint aki fulladozik?  
- Nem, de nagyon mély a víz és nagyon erős a sodrás...bajba kerülhet...
- Ha elkezdek fulladozni, okvetlen szólni fogok, de ha most fejbe találtok azzal a bazi nagy fa karikával, tutira megfulladok!  
Órákat töltöttünk a kristálytiszta, hűs vízben, a helyiek pedig csodálattal nézték a két "gringát", akik fittyet hányva a veszélynek, úszkálnak a sok méter mély és (szerintük)veszélyes medencében...

   

  Mikor végül kijöttünk a vízből azt gondoltuk a sofőrünk majd jó dühös lesz, hogy ilyen sokáig elmaradtunk, de nem így történt. Az út melletti egyik fátyolszerű vízesés alatt találtunk rá, ott szappanozta magát - zuhanyozott...ő is egy szál gatyában:))
Késő este értünk vissza a városba, farkaséhesen, hisz gyakorlatilag egész nap nem ettünk egy falatot sem. Ez volt az utazásunk utolsó estéje és úgy döntöttünk illő megünnepelni egy finom vacsorával. Bementünk a sétálóutcába és kiválasztottuk az egyik nívósnak kinéző éttermet. A kívánságlistánk egészen rövid volt: bármi jöhet, csak rizs és yuca ne legyen benne:)) Kicsit besokalltunk a hajóúton, hisz ott a menü napokon át főtt yuca vagy főtt rizs volt, naponta háromszor, üresen. Én annyira megutáltam a rizst, hogy az utunk óta eltelt 5 hónap alatt egyszer sem ettem. Megvizsgáltuk az étlapot és mivel rettenetesen éhesek voltunk, a Chabe felelőtlenül levest is kért a főétel mellé. Ez Peruban meggondolatlanság, mert rendszerint a főétel is akkora adag, hogy csak akkor tudod megenni ha tényleg kopog a szemed. Viszont be kell látni, hogy a leves igazi művészi produktum volt és nagyon finom:)


  A criolla klasszikusnak tekinthető Peruban és nem bonyolult a készítése sem. Hagymát, fokhagymát pirítunk, majd felkockázott vagy darált húst teszünk hozzá és alaposan fűszerezzük: sárga és piros ají paprikakrémmel(a perui konyhaművészet alapvető kellékei), sóval, borssal. Amikor a husi elkészült felöntjük húslevessel. Belevágunk egy nagyobb krumplit felkockázva és amikor megpuhult cérnametéltet keverünk hozzá. A végén megszórjuk alaposan oregánóval és megöntözzük egy kis tejszínnel. Az utolsó teendő a tetejére egy tükörtojást ültetni.
  A Chabe bepucolta a 3/4-ét és rá akart beszélni a maradékra, de nem mentem bele. Tudtam hogyha eszem a levesből nem fogok megbírkózni a kedvencemmel, amit rendeltem. Ez pedig a tallarin saltado volt...:


   Ez tulajdonképpen vokban pirított zöldségekből és húsból áll(mindenféle húsból készítik - én most csirkéset kértem), melyeket összekevernek fűszeres főtt spagettivel és némi sült krumplival. Ekkor már ott tartottunk, hogy "a fél életemet adom krumpliért vagy tésztáért", mivel az esőerdőben töltött két hét alatt mindenhol csak rizst és yuca-t kaptunk köretként és még éttermekben sem volt sem krumpli sem tészta. Mivel a tallarin saltadoban mindkettő volt - élvezkedtem:) A Chabe a leves után természetesen hozzá sem tudott nyúlni az ő adag tallarin-jához, így azt elcsomagoltattuk és reggelire testvériesen megosztoztunk rajta.  
  Délután kettőkor indult a buszunk Limába. Iszonyatosan hosszú út(kb 48 óra), állt előttünk, melyet 3 etapban tettünk meg: Pucallpa-Lima(22,5 óra kb), két órás várakozás a csatlakozásra és egy kb ugyanekkora szakasz(legalábbis időben): Lima-Tacna, majd végül Tacnánál átlépünk Chilébe és megérkezünk a mi városunkba, Arica-ba.


 Bár a Pucallpa-Lima szakasz csaknem fele olyan hosszú mint a Lima-Tacna, időben mégis közel azonos mindkettő(kb 23 óra), mert a Pucallpa-Lima szakasz megtételéhez át kell kelni az Andokon. Ez a szakasz még nekem is gondot okozott. Azzal tisztában voltunk, hogy a Chabe rosszul lesz(ő sem a buszt, sem a magy magasságot nem bírja), ezért neki vettünk gyógyszert. Ne kérdezzétek a nevét, de Peruban minden főútvonalon(ahol buszok járnak), árulják. Még vegyesboltok is, nem csak gyógyszertárak. Nem tudom mi van benne, de elképesztően hatékony. Mikor felültünk a buszra és elindultunk, csóró Chabet egy perc alatt leverte a víz és rohant hányni. Mikor visszatért, már nem szimplán fehér volt az arca, hanem egyenesen zöld. Bevett egyet a csodabogyókból és tíz perc alatt elaludt. Szinte ébreszthetetlen volt kb 6 órán át. Akkor felkelt, elment wc-re, megint bevett egy bogyót és újra ki volt ütve kb 7 óra időtartamra:)
Mivel én sem a buszban, sem nagy magasságban nem vagyok rosszul, nem vettem be semmit.
Ahogy azonban egyre magasabban kapaszkodtunk fölfele az Andokban és egyre rosszabb lett az út, úgy éjjel két óra tájt már én is kezdtem rosszul lenni.  Már azon voltam, hogy felébresztem a chabet és kérek tőle egy bogyót, mikor a vaksötét éjszakában megpillantottam egy autó fényszóróit: szembe jött velünk, egy szakadék túloldalán, de jóval lejjebb mint mi voltunk, s ez értésemre adta, hogy elkezdjük az ereszkedést az Andokból. Ahogy mentünk egyre lejjebb úgy lettem egyre jobban. Amiért mindezt elmeséltem annak az oka a csodagyógyszer. Ugyanis nem csupán megszünteti a rosszullétet az autóbuszon és elaltat. Pár tabletta bevétele után egy életre képes megszüntetni ezt a fajta neurológiai kórképet amit kinetózisnak hívnak. Nekem ezt csak mesélték, de most a saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla. Amikor megérkeztünk Limába és két óra várakozás után felültünk a Tacnába induló buszra, a Chabe tíz perc múlva megszólalt:
- Te Ági! Én nem vagyok rosszul...milyen furcsa...
És a 23 órás úton egyáltalán nem volt rosszul, pedig nem vett be gyógyszert. Egy életre elmúlt a gyerekkora óta kísérő kellemetlen tünet amiért mindig nagy ívben igyekezett elkerülni a buszos utakat. Ezt a kórképet amúgy Magyarországon gyógyíthatatlannak tekintik. Aki rosszul van buszon, vagy autóban, az max gyógyszert tud bevenni(pl Daedalont), de az csak a tüneteket csökkenti. Úgy látszik Peruban van egy csodabogyó, ami egy életre kigyógyít belőle.
 
  Kalandos volt az Amazonas forrásvidékén, az esőerdőben töltött két hetünk. Kőkorszaki körülményeket nyújtó hajón utaztunk napokig, szó szerint szitává szúrtak a szúnyogok, böglyök és egyéb vérszívók, de fantasztikus és áldozatos munkát végző vadállatmenhelyeken jártunk, csodálatos állatokat láttunk, 3 napos dzsungeltúrán vettünk részt, mely olyan élmény volt, hogy el nem cserélném semmire. Gyönyörű vízeséseknél és lagúnáknál jártunk és két fantasztikus embert is megismertünk. A Cesart Iquitosban, aki messze többet tett értünk, mint amennyiért megfizettük, vigyázott ránk, mindenhova elkísért és csak akkor ment el, amikor már biztonságba helyezett minket a hajón. A másik pedig Enrique, aki a dzsungeltúrán volt a különbejáratú idegenvezetőnk és lenyűgözött minket azzal, hogy szó szerint minden növényt és állatot ismert a dzsungelben és mindenről tudott valami érdekeset mesélni.




1 megjegyzés:

  1. Szia! Chilével kapcsolatban lenne egy kérdésem. Pontosabban a chilei spanyollal. Mennyiben különbözik kiejtésileg, szavakban stb. a spanyolországi spanyoltól? Augusztusban megyek cserediáknak és nem tudom, hogy elkezdjek-e itthon tanárral tanulni vagy majd ott megtanulom úgy ahogy ők beszélik. Mit gondolsz erről? 😊
    Az írásaidat nagyon élvezem. Rengeteg dolgot megtudtam Dél-Amerikáról és már így messziről beleszerettem.
    A válaszodat előre is köszönöm és remélem hamarosan lesz újabb bejegyzésed. 😊😄

    VálaszTörlés