2017. szeptember 9., szombat

Egy város, amiről azt se tudtuk, hogy a világon van, mégis a mélyére keveredtünk: Tarapoto, a perui amazónia gyöngyszeme:


  Ebbe a városba érdekes módon keveredtünk el. Nem terveztünk ide jönni, mi több a városról sem hallottunk soha életünkben - egyáltalán nem szerepelt ez a megálló az úti terveinkben. Amikor hajóra akartunk szállni Iquitosban(Pucallpa városába indultunk volna), önkéntes védőangyalunk(Cesar), beszélt rá minket Tarapotora. Gyorsan rávett minket méghozzá jó indokokkal:
- gyönyörű szép hely, vízesésekkel, hegyekkel és lagúnákkal
- nem kell 5 napot kibírnunk a középkori körülményeket nyújtó teherhajón, hanem csak hármat
- Pucallpaba is eljuthatunk innen, de már busszal 14-15 óra alatt. Így időt is spórolunk és a buszon sokkal kulturáltabb körülmények közt utazunk mint a hajón. 
5 perc kellett hozzá, valamint a teherhajón látott körülmények, hogy eldöntsük: oké először legyen Tarapoto és nem Pucallpa. Sokszorosan áldottuk a Cesart utóbb - egyrészt azért, mert kizártnak tartottuk, hogy még egy éjszakát elviseljünk azon a rettenetes hajón, másrészt pedig megismerkedhettünk a perui amazónia egy újabb gyöngyszemével:)


   A város már a megérkezésünk estéjén belopta a szívünkbe magát azzal, hogy extra olcsón(1500Ft/nap), találtunk egy gyönyörű, új kis hostalt és egy nagy, 3 ágyas, privát fürdős szobát kaptunk ketten. Késő este értünk a városba és farkaséhesen, ezért vacsorázni akartunk valahol. Megkérdeztük a hostalos hölgyet, hogy mennyire biztonságos a város éjszaka. Teljes meglepetésünkre azt mondta, hogy teljesen biztonságos, nem kell félnünk semmitől, nyugodtan menjünk el éttermet keresni. A peruiakról sok minden rosszat el lehet mondani, de az biztos, hogy igyekeznek vigyázni a turistákra és ha egy helyi azt mondja neked, hogy biztonságos a város, akkor mérget vehetsz rá, hogy az úgy is van. Így aztán késő este bejártuk a környéket és kerestünk egy helyet ahol megvacsorázhatunk. A perui dzsungel egyik jellegzetes ételét kóstoltuk meg(tök véletlenül - akkor még nem tudtuk, hogy az:), ami annyira finom volt, hogy később meg is ismételtük. Patarascha-nak hívják és a perui amazóniában tipikus bijao levélben készült hal, melyet hagymával-fokhagymával és egy csomó fűszerrel kívül-belül megtöltve készítenek el, tűz fölött megsütve:


  A vacsiért egy fél literes ásványvízzel együtt kb 900Ft-ot fizettünk, ami Peruban egy korrekt ebédért, kifejezetten nagyon olcsó tarifának számít. Kellemes benyomásaink reggel is folytatódtak, amikor is utána néztünk mit lehetne itt megnézni és mennyiért. Mindjárt két kirándulás ragadta meg a figyelmünket, az egyik a várostól 3 órányi távolságban fekvő kék lagúnához vitt, a másik pedig egy vízeséshez. Amikor felhívattuk a hostalos hölggyel az egyik utazási irodát, a pasas azonnal eljött hozzánk a hostalba alkudozni. Peruban lehet, de kell is alkudni. Ha nem teszed, a pénztárcád bánja, de amúgy is: itt ha fehér emberből vagy azonnal egy jócskán megemelt árat mondanak neked bármire. Kezdve a taxitól a kirándulásokon át bárhol. Ha az indulási árat leviszed a felére, még akkor is biztos lehetsz benne, hogy az árusnak így is marad rajta egy tetemes extra haszon.
  Nos az utazási irodás pasi megjelent a hostalunkban és az egész napos kirándulásért a Kék lagúnához 15.000Ft-ot kért. Ez az ár (nagy távolságra indulva), ebéddel és több programmal az árban, átlagosnak tekinthető Peruban, de nem itt. Mi nem egy fehér turistáktól megszállt helyen voltunk, hanem bár turistahelyszínen, de ahova szinte kizárólag csak a helyiek jutnak el, így tudtuk, hogy ezt jócskán lejjebb tudjuk vinni. Így is lett. A licit vége 70 sol lett fejenként(kb 7000Ft).
  A város nappal körülnézve benne is növelte a komfortérzetünket: kulturált, tiszta, rendezett(már perui viszonylatban persze), nem szemetes(ami aztán pláne ritkaság Peruban), ráadásul a klímája is üdítő volt. Ez is esőerdő övezet - a perui amazónia része, de mivel magas hegyek karéjában fekszik, friss vizű, a hegyekből érkező(még nem felmelegedett), folyók ölelik körbe, így több fokkal alacsonyabb az átlaghőmérséklet mint általában Amazóniában. 28 fok körül van a hőmérséklet, a máshol megszokott 32-35 fok helyett. A fekvése is gyönyörű - áldottuk a jószerencsénket, hogy itt kötöttünk ki.


   Ezt a kb 150.000 lakossal rendelkező várost a pálmák városaként is emlegetik - fontos üzleti és turisztikai központ és a 3. legnagyobb település a perui amazóniában(Iquitos és Pucallpa után). A terület ősidők óta lakott, de hivatalosan(már a spanyolok szerint hivatalosan:), 1782-ben alapították. Nevét az itt élő pálmákról kapta, melyet a helyiek csak Tarapotus néven emlegetnek.
  Az erdetemondája a városnak, különlegesen szép: a spanyolok betörésekor itt egy nagy település volt, mely ellenállt a hódítóknak, így lakosságát megölték, az épületeket pedig lerombolták. A tragédiát egyetlen család két gyermeke élte csak túl, egy fiú és egy lány, akik az erdőbe, a hegyek közé menekültek. Apu Isten(az egykori Inka Birodalom legendáiban a hegyek és a hegyek közt élő emberek védelmező Istene), megszánta a két árván maradt gyermeket és a fiút egy erős bikává, a lányt pedig egy csodálatos szépségű pillangóvá változtatta. A bikává változtatott fiú rettenetes fájdalmában, csak sírt és sírt és könnyeiből alakult ki a Shilcayo folyó(a város melletti folyó). A pillangóvá változtatott leány, leereszkedett a felhők közül, egykori városának romjai fölé. Az egyik hódítót megragadta a pillangó szépsége és megpróbálta elkapni. A sebesült pillangó a földre hullott és ezen a helyen alakult ki a Suchiche laguna(mely körül a város alapult).
Néhány kép a városról:




 
  Másnap reggel korán(7-kor), már meg is érkezett a hostalunk elé az utazási iroda kisbusza. Jó fej volt az idegenvezetőnk, azzal kezdte, hogy mindenkinek pár szóban be kellett mutatkoznia: honnan jött, mivel foglalkozik stb(hogy kicsit összekovácsolja a csapatot). Mi voltunk a szenzációk a kisbuszban, lévén az egyedüli külföldiek - mi több egy olyan egzotikum is akadt, mint én vagyok, aki a távoli Európából érkezett és magyar:) Jellemző, hogy Tarapotoban bárhova is mentünk mindenütt kizárólag perui turistákba botlottunk - egyetlen gringóval sem találkoztunk(magunkat kivéve:)) 
  Ahogy haladtunk az országúton egyenest el a várostól, a kékbe burkolózó hegyek felé, a vidéki táj is lenyűgözött...autóból lőtt képek következnek, ezért a minőségük nem a legjobb - de legalább látjátok a 3 órás út 1-1 villanását:







  Amikor megérkeztünk a Huallaga folyó völgyébe megszűnt a szilárd burkolatú út, innentől úttalan utakon haladtunk tovább. A folyón egy igen eredeti komppal keltünk át:
egy hatalmas, nagyjából kerek placc volt és két motoros tolta át az egész cuccot a folyón:) 






  Erre már csak turistabuszok járnak, lévén alig járható földút vezet fel a hegyek közt fekvő lagúnákhoz. 3 is van, de kettő magánterületen fekszik, nem látogatható, így csak a kocsi ablakából láthattuk őket. A táj mesebeli volt...


 


    Amikor megláttuk a lagúnát az első gondolatunk az volt, hogy ez bizony megérdemli a nevét....tényleg kék..:)


 

  Valóságos paradicsomba cseppentünk:





  Menten csónakba pakoltak minket és kirándulásra indultunk a hihetetlenül kék színű vizen...




  Miközben csónakáztunk elmesélte az idegenvezetőnk a lagúna legendáját. Eszerint a tóban lakik alsó hangon minimum egy sellő, de lehet, hogy több. Ez a sellő nem az a tipikus bájos hableány, akiről általában az ilyen sellő-sztorik szólnak, hanem egy vérengző kéj, vagy minek is nevezzem:) A legenda úgy tartja, hogy a szépséges sellő egy sziklán szokott üldögélni, a háta mögött merőleges sziklafallal. Szépségének egyetlen férfi sem képes ellenállni, s mivel azt gondolják bajba került a lány(háta mögött a megmászhatatlan szikla, előtte a végtelen mély víz), segíteni akarnak rajta, s átúsznak az öblön, hogy aztán később már csak a holttestük kerüljön elő. Hogy ebből mi az igaz és mi nem, persze nem tudni, de annyi tény, hogy a 42 méter mély tóba sokan belefulladtak, s szinte egytől egyig fiatal férfiak. A holttestek - ha elő is kerülnek - rendszerint több nap után, s úgy tartják addig a hableány "kiéli magát" rajtuk, s mikor rájuk un, találják meg a holttestet.
  A szikla, melyen a hölgyemény üldögélni szokott:


  Egy a tó partján kialakított amolyan szabadidő központba vittek minket a csónakkal, ahol lehetett lovagolni, kajakozni, strandolni(ezeknek az ára benne foglaltatott a túra árában). A táj csodálatos volt, s gyógyír volt a lelkünknek a szépség, a nyugalom és civilizált körülmények, a középkort idéző hajózás után. Ami nagyon nem tetszett, hogy ellepték a helyet, a vadállatokkal fotókat kínáló peruiak, a legkülönfélébb állatokkal(majmok, kígyók stb). 5-10 sol(500-1000Ft) a fotózás. Nem értem miért nem lépnek fel ez ellen a perui hatóságok. Teljesen egyértelmű, hogy állatcsempészekkel állnak szemben.és a világon semmit nem tesznek ellene. 
  Az idegenvezető javára legyen írva, hogy még mielőtt szélnek eresztette volna a társaságot, figyelmeztetett mindenkit: NE FOTÓZKODJON vadállatokkal! Az állatokat illegálisan csempészik ki a dzsungelből és nem csupán szakszerűtlen, de egyenesen rossz körülmények közt tartják őket. Aki fotózkodni akar, tegye vadállatmenhelyen, ahol - többek közt - épp ezeket az állatokat mentik. Ott mindenki biztos lehet benne, hogy jó körülmények közt élnek a mentett állatok és ráadásul a fotózás is ingyenes. Mi ezt eddig is tudtuk, de két hülye így is akadt a csoportból, aki "Jaj de cuki!" felkiáltással odarohant a csőcselékhez fotózkodni...erről képek nincsenek(fizetni kellett volna azért is ha csak őket fotózod), bár szívem szerint lekaptam volna őket és elküldtem volna a képet valamelyik perui újságnak...:( A tájat viszont fotóztam mert az gyönyörű volt..











  Lovagoltunk aztán strandoltunk a langymeleg vízű(28 fokos), tóban. Nem éreztük fenyegetve magunkat a nagy étvágyú sellőtől, lévén nőből voltunk, így kiúsztunk a mélyvízbe a bólyasorig, fellógattuk magunkat a bólyákra, élveztük az életet és a csodálatos tájat:) Ha rajtunk múlik a délután hátralevő részét a vízben töltjük, de két óra elteltével szólt az idegenvezető, hogy ideje kijönnünk, mert hamarosan indulunk vissza csónakkal és a tó túlsó végén vár az ebéd.

  Visszafele megnéztük a lagúna partján magasodó Miracocha vulkánt. A vulkán szunnyad ugyan, de évente egyszer kénes folyadékot és gázokat "lehel fel", mely mintegy természetes módon fertőtleníti a lagúna vizét. A növénytakaró hiánya is mutatja, hogy az "alvó" vulkán, nem is alszik olyan mélyen...


  A visszaúton is fotóztam...




Ebédre az én választottam a jól bevált patarascha lett...


  A Chabe sudado de pescado-t kért, ami egy nagyon egyszerűen elkészíthető étel(hagyma, fokhagyma olajon pirítva, nagyra vágott paradicsom, petrezselyemzöldje, anatto(paprika-szerű, itteni fűszer), sárga ají paprika(friss). ezt az egészet kicsit pirítjuk majd felöntjük vízzel, megsózzuk és hagyjuk főni. Amikor már majdnem kész, belerakjuk a halat (megtisztítva, de egészben) és a petrezselyemzöldet. Amikor a hal kész, lehet tálalni. Rizskörettel szokták kínálni, de itt a rizsen kívül az elmaradhatatlan yucca is járt hozzá.


  Ebéd után ejtőztünk a tó partján, a fák közt kifeszített függőágyakon. Nem panaszkodtunk..:)

  
  Már az összes busz elment mire felocsúdtunk - indulnunk kellett. Ha nem lett volna még egy kilátó, amit meg akartunk nézni pirkadat előtt, nem lett volna ilyen könnyű összeterelni a csapatot. Odafele nem álltunk meg, mert az összes turistabusz akkor állt meg és vagy 30 ember tömörült ott - úgy döntöttünk visszafele nézzük meg. A térképen láthatjátok a Huallaga folyót(lila színnel jelöli a térkép). Ez a folyam magasan(4572m), ered az Andokban, több várost is érint hosszú(1138km-es), útja során, s Yurimaguas város közelében(ahol minket kitettek a hajóból), ágazik bele az Amazonasba(amit amúgy Peruban Marañon folyónak hívnak), így az Amazonas vízgyűjtőjének része. A térképen láthatjátok Iquitos városát(ahonnan indultunk hajóval és délebbre Pucallpa-t, mely következő úti célunk volt):


   És a fotók a folyóról, melyeket a kilátóról lőttem. az utolsó fotón láthatjátok a hegyoldalban a szerpentint is, melyen leereszkedtünk a folyóhoz.









  Persze hazafele is kompozni kellett és a komp mellett árultak kesualmát, melyet én is most láttam először élőben. A Közép és Dél-Amerika trópusi részén őshonos fa gyümölcsét is fogyasztják(kesualma), de Magyarországra már csak a gyümölcshús alatti kesudió jut el.
Rendkívül egészséges, tömve van vitaminokkal és más értékes tápanyagokkal(foszfor, magnézium, réz, cink, szelén), A, B, E vitamint tartalmaz nagy mennyiségben valamint folsavat. Antioxidáns hatású és csökkenti a keringési betegségek kockázatát is. Ma már persze a föld minden részén temesztik trópusi égövön, de az egyik legfőbb előállító a mai napig Brazília.


  Este 9 volt mire visszaértünk a városba. Még elrohantam a buszterminálra jegyet venni másnapra a buszra Pucallpa városába(mélységes bánatomra nem maradt a fekvőüléses részre hely, így hagyományos ülésekben kellett végigszenvedni a 15 órás utat). Tarapotora még egy napot szántunk. Reggel egy fél napos túrára indultunk egy vízesést megnézni, melynek a nevét képtelenek voltunk megjegyezni(Ahuashiyacu:), így a számunkra, a "megjegyezhetetlen nevű vízesés" maradt amíg Tarapotoban tartózkodtunk:). A reggeli órákban indultunk erre a kirándulásra, ugyanazzal az utazási irodával, amelyikkel a lagúnánál is voltunk előző nap. Megkérdeztünk pár rendes taxist és mototaxist hogy ők mennyiért vinnének el, de éppúgy 50 solt(kb 5000Ft) mondtak kettőnknek, mint amenyiért az utazási iroda vitt, viszont az utazási iroda árában a belépő ára is benne volt az 50 solban úgyhogy ezt választottuk. A vízesések kb 15 km-re vannak a várostól. Amúgy Tarapoto környékén rengeteg a vízesés, de ember legyen a talpán aki az összeset végigjárja - de legalábbis időmilliomos. Sanos nekünk csak ez az egy fért bele az időnkbe. Két hetet szántunk erre a barangolásra, mely során az esőerdőt, az Amazonast és a hatalmas folyam forrásvidékét jártuk be és ha tovább maradunk Tarapotoban, akkor Pucallpa-ra nem marad időnk. Márpedig azt is kár lett volna kihagyni. Rengeteg minden kimaradt, amit szerettünk volna látni. Szívesen időztünk volna még Tarapoto környékén, s megszakadt a szívünk például, hogy nem fért bele az időnkbe az amúgy betervezett Tingo Maria sem...egy kép onnan...


  Szerencsére Peru, Chile északi határáról abszolut megközelíthető távolságra van és mivel Iquitost már megjártuk, nem kell odáig mennünk ha esőerdőt akarunk. Tingo Maria busszal is elérhető tőlünk(oké nincs közel, de fekvőüléses buszban kibírható az út). Amúgy a két hetes kalandozásunk az esőerdőben(mindent beleszámítva: repülő és buszjegyek, kirándulások, szállás, kaja, taxik, vagyis az összes felmerülő költségünk, még a szuvenirek is), 150.000 Ft-ba került.
  Ha ebből még levonjuk azt a kb 30-40e Ft-ot, amennyit ha itthon vagyunk is elköltünk kajára meg közlekedésre két hét alatt, akkor 110e Ft-ból megúsztuk a két hetet és ebből a repjegy volt kb 38e Ft. A lényeg annyi, hogy ami kimaradt a túránkból, az már busszal is megközelíthető és árban is teljesen megfizethető kategória...alkalomadtán megejtjük:)
  De térjünk vissza a megjegyezhetetlen nevű vízesésünkhöz:) Nem volt nagy távolságra a várostól - hamar odaértünk. Előtte megálltak velünk egy kilátóhelynél, ahonnét elvileg látni lehetett a vízeséseket, de én alig-alig láttam valamit, fotókon meg aztán pláne semmit sem lehet látni csak az őserdőt:))

 

  A vízeséshez egy hosszú lépcsősor vezet fel. Körülöttünk kisebb zúgók, vízesések, mohákkal borított hatalmas sziklák látványában gyönyörködhettünk és rengeteg színesebbnél színesebb pillangó táncában:







   A vízesés amúgy a Cordillera Escalera tájvédelmi körzetben található és két részből áll. Az első fele 60 méter magas, a második lépcsőben további 40 métert zuhan az - ez a rész az amit láthatunk ha megmásszuk a lépcsóket:




  Természetesen ahogy mindennek, ennek a vízesésnek is megvan a maga indián legendája. Eszerint volt egy törzsfőnöknek egy csodaszép leánya, akit Ahuashi-nak hívtak, valamint egy deli ifjú, akit Shilly-nek. Halálosan szerelmesek voltak egymásba, de Ahuashi apja nem volt hajlandó beleegyezni a házasságba, mert egy gazdagabb fiatalembernek szánta a lányát. Látva reménytelen szerelmüket és szenvedésüket a hegyek istenei a leányt egy varázslatos szépségű vízeséssé, a fiút pedig egy hatalmas és erős bikává változtatták, aki majd őrzi a vízesést. A bikává változtatott fiú felkapaszkodott a hegy tetejére, hogy ott ahol a vízesés születik, együtt lehessen szerelmével, de a szakadékba zuhant és azóta is megállíthatatlanul ömlenek a könnyei, siratja szerencsétlen sorsukat és szerelmüket. A bika könnyeiből született meg a Shilcayo folyó, s lett a vízesés neve Ahuashi + yacu, ami kecsuául vizet jelent. A történetet megismerve az Ahuashiyacu név így már értelmet nyert és sikerült megjegyeznünk:) A történet szereplőinek emlékét egy szobor is őrzi: íme:


  Mikor visszavittek a városba egyenesen a buszterminálra vitettük magunkat, mert 4-kor indult a buszunk tovább Pucallpa-ba. Egy kicsit sem bántuk meg, hogy a Cesar ide küldött minket. Egy varázslatos fekvésű várost és rengeteg látnivalót találtunk itt. Fájó szívvel álltunk tovább, mert simán maradtunk volna még néhány napot. Egy rettenetes buszút várt ránk, mely több okból is rettenetes volt: egyrészt nem volt fekvőülésen hely, igy sima ülésekben kellett kibekkelni a 15 órát. Ráadásul az út nagy részében egész egyszerűen nem volt út. A hegyekben utaztunk, szerpentineken, ahol néha olyan ferdén haladt a busz, hogy csodáltam miért nem borulunk fel és hengerbucskázunk le a szakadékba. Túl sokszor volt halálfélelmem ahhoz, hogy akárcsak egy szemhunyásnyit is aludjak:(



1 megjegyzés: