Iguazu minden mennyiségben de megnézhetjük azt is milyen egy brazíliai madárpark, ahol tukánok turkálnak a zsebedben :)

Argentínában nem érdemes buszozni vagy autózni, a nagy távolságokon repülővel kell menni. Nevetséges árakon ki lehet fogni repülőjegyeket(főleg ha az ember jó pár hónappal előre nézi a járatokat és foglal), sokszor a  buszjegy töredékéért. Rengeteg időt és pénzt lehet így megtakarítani.
Mikor az Iguazuhoz indultunk El Calafate-ből, természetesen repülőre ültünk és a több mint 2700 km-t Buenos Airesig 26e Ft-ért tettük meg. Másnap reggel indultunk tövább az Iguazuhoz.

  Érdekes módon felengedtek a gépre - viszont nem indultunk:) Először ott a szemünk láttára elkezdték tankolni a gépet, aztán újabb fél óra várakozás után közölték, hogy KÉSIK A KAPITÁNY, mert dugóba került:)))) Újabb fél óra elteltével befutott a kapitány(nagy taps fogadta:))), aki sűrűn elnézést kért és elmesélte, hogy baleset volt a nemtomhányas úton, ezért késett:))) Mindezek után pedig azért nem engedtek felszállni mert vihar volt.
Mikor végre megkaptuk a felszállási engedélyt sokkot kaptunk. A földről "csendes esőnek" ítélt vihar, a  levegőbe érve tornádóvá vált. Voltam már pár légörvényben, de ezt amit ezen az uton átéltünk, max egy tizes erősségű földrengéshez tudnám hasonlítani. Úgy dobált a gép minket mint a dugót az üvegben, többször az ablakkerethez vágott olyan erővel, hogy hetekig fájt a fejem. Időnként teljesen elfogyott a levegő a gép alól, olyankor szabadesésben zuhanni kezdtünk, jobb-bal oldalra vagy épp orral előre. Érdekes volt nézni az ablakból a száguldó felhőket, főleg, hogy kb 2 méteres magasságon belül, két különböző irányban száguldottak. Erről olvastam, hogy ez a szélnyírás. Nos a következményt el lehet képzelni: a repülőgép  utasainak 8o%-a sikított torka szakadtából, én megmarkoltam két kézzel az előttem ülő barátom háttámláját és úgy fél percenként a fülébe süvítettem, hogy "JAJJ ANYÁÁÁM" :)))))))))))
  Az utasok reakcióját is érdemes volt megfigyelni: akik nem sikítottak, azok meredten kapaszkodtak az előttük levő ülésbe és imádkoztak, de néhány utasról pszichológiai esettanulmányt lehetett volna készíteni: a velem átellenben ülő pasas egy vastag magazint olvasott felszálláskor, s mikor elkezdett ugrálni a gép, egy kicsit sem zavarta - olvasott tovább. Az elemekkel folytatott küzdelem során előbb a magazin szárnyalt vagy 4 sorral hátrébb, aztán a szemüvege repült le a fejéről, melyeket a szolgálatkész utastársak idővel visszaszolgáltattak:), de a legkisebb zavar nélkül, miközben a fél gép sikított, orrára biggyesztette a szemüveget és szenvtelenül tovább olvasott:)))
Mikor úgy húsz perc elteltével,  a kapitányunknak már nem azzal kellett foglalkoznia, hogy valahogy a levegőben tartsa a gépet és sima légörvény erősségűre csökkent a rázkódás, akkor kedvesen beszédet tartott. Elmondta, hogy "kissé komplikált" volt eddig a repülés, de a nehezén már túl vagyunk és megnyugtatott, hogy nem csak mi éltünk át nehéz pillanatokat, hanem ők is a pilótafülkében. Mindenesetre mikor földre tette a gépet, az utasokat olyan megkönnyebbülés öntötte el, hogy túlélték az utat, hogy percekig tapsoltak és éljeneztek:)
A megérkezés pillanatai:

  A vízesés páráját amúgy már a repülőből lehetett látni:) Mikor kiléptünk a reptér kapuján, mellbe vágott a hőség, főleg hogy előző nap még a gleccser körül rodeoztunk:) Taxit fogtunk, ami barátibb áron vitt be minket a városba mint a busz. Mikor mondtam a sofőrnek, hogy épp szállást keresünk, azonnal felajánlotta, hogy az anyukája házának a felső szintje kiadó. Több szobájuk is van, mindegyik légkondis, saját fürdővel, közel a buszmegállóhoz. Ráadásul olyan alacsony árat mondott(25ooFt/fő), amennyiért addig még nem sikerült megszállnunk Argentínában. Azonnal elfogadtuk és odavitettük magunkat. Nagyon kedves pasas volt, az út alatt pontos tájékoztatást adott hol áll meg a városi busz ami elvisz az Iguazu vízeséshez, mennyi időt kell szánni az argentin, mennyit a brazil oldalra, milyen látnivaló van itt a városban és ki ne hagyjuk majd a brazil oldalon a madárparkot. Így tudtuk meg, hogy itt az agrentin oldalon van egy vadállatmenhely, amit érdemes felkeresni, egy lepke és egy hüllő park. Mivel kettő elmúlt mire megérkeztünk, lecuccoltunk és útra készen álltunk, úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk a vízeséshez hanem megnézzük a vadállat menhelyet.

  A menhely a város szélén van, gyakorlatilag az őserdőben. A park lakói változatos úton kerülnek ide. A legnagyobb számban természetesen, elütött, autónak csapódott állatok érkeznek, de elkobzott(illegálisan otthon tartott), állatok is ide kerülnek, valamint vadászok által megsebzettek, vagy kölykök, fiókák, melyeket a lakosság talál. A vadállatmenhely elsődleges célja természetesen meggyógyítani az állatokat, majd visszaengedni a természetes környezetükbe. Ebben nagy segítséget nyújt maga az őserdei környezet is. Egy kis utánfutós traktorral visznek a menhely mélyére, s egy idegenvezető kísér végig az állatok között, s mondja el, melyik állat hogy került ide, s mi lesz a további sorsa.

  A parkban(illetve inkább a szubtrópusi erdőben), sétálva gyönyörű ragadozó madarakat láthattunk, teknőcöket és pekarikat(ők a vaddisznók dél-amerikai megfelelői:):

  Láthattunk kajmánokat is. Az ő történetük érdekes volt. Ugyanis a vadállatmenhelyre egy állat került, akinek berendeztek egy csinos medencét, hogy jól érezze magát. Aztán egy szép napon azt vették észre, hogy már nem egy kajmánt kell etetniük, hanem kettőt:)) Biztos unalmasnak találta az egyedüllétet és bepasizott....vagy becsajozott?:)))

  Sok csuklyásmajmocska volt a parkban. Az egyikük épp mikor ott voltunk, sikeresen meglógott a ketrecéből(igazán nem panaszkodhattak pedig, óriási, ősfás ketrecük volt). A gondozója ott loholt a nyomában és próbálta begyűjteni de nem ment könnyen. A majmocskának esze ágában sem volt visszatérni a "szabad természetbe", pedig csupán a kirándulóösvényt körülvevő őserdőben kellett volna eltűnnie hozzá. Ott parádézott a látogatók ösvényén és a gondozójával bratyizott, de arra azért vigyázott, hogy ne tudják elkapni:) Szegény gondozó hölgy mondta neki, hogy legyen jó kis majom és menjen vissza vele a tesókhoz a ketrecbe, ott van finom kaja stb, de a majmocskának egyik fülén be, a másikon ki:) Ha az arcocskájára néztem, egyetlen dolgot tudtam róla leolvasni:"rossz vagyok és élvezem":)) Nem tudom mióta mászkált utána szegény hölgy, de míg mi ott voltunk, nem sikerült begyűjtenie:))))

  A második napunkat már az Iguazunak szenteltük természetesen:) 
Amit tudni kell róla, az nagy vonalakban a következő: Alvar Nunez Cabeza de Vaca fedezte fel 1541-ben és Santa Maria vízesésnek nevezte el, de később visszakapta az eredeti nevét, mely az itt őslakos guarani indiánok nyelvén: Iguaçu - Nagy víz. A vízesés együttes a folyón 2,7 km-en át húzódik és az átlagos magassága 6o méter(a legmagasabb pontján 8o) és több mint 270 vízesésből áll. Az Iguazu Nemzeti Parkot 1934-ben alapították és a szubtrópusi erdőben olyan veszélyeztetett fajok nyertek védelmet mint a jaguár, a tapír, az ocelot, a sörényes hangyász és az ormányos medve. Madarak közül jellemzőek a tukánok, a sarlósfecskék és a kolibrik. A park növényvilága több mint 2000fajt számlál. A túloldalon a brazíliai nemzeti park fekszik, mindkét helyszín UNESCO Világörökség 1984 és 86 óta.
  Az eredeti guarani legenda szerint a vízesés története a következő: sok-sok évvel ezelőtt élt a folyóban egy gigantikus szörnyeteg kígyó-isten, Boi. Az indiánoknak minden évben a legszebb szüzet kellett feláldozniuk a kígyónak és testét a folyóba lökni. Erre a szertartásra a távoli vidékeken élő törzsek is összegyűltek. Történt egyszer, hogy mikor egy fiatal vezuér, Tarobá volt hatalmon, szembeszállt a hagyományokkal és nem akarta feláldozni a gyönyörű Naipi-t, a szerelmét. Úgy próbálta megmenteni, hogy az éjszaka leple alatt, csónakon akarta megszöktetni. Boi azonban óriási haragra gerjedt és szétszaggatta a folyó testét, hogy a két fiatal a vízesésekben lelje halálát. A szerelmesek haláluk után gyönyörű fákká alakultak át, s ma is ott állnak az Iguazu vízesések tetején, Boi pedig belevetette magát az Ördög torok vízesésbe és onnan figyeli a fiatalokat, nehogy egymáséi legyenek. Azonban nappal, a napsütésben feltűnő szivárvány gátolja Boi hatalmát, s ilyenkor a fiatalok mégis együtt lehetnek:)

  Reggel korán indultunk, a helyi járatú busszal, hogy nyitásra az Iguazunál legyünk, de a bejáratnál már akkor irtózatos tömeg fogadott és olyan hosszú sor, hogy a frász jött ránk. De szerencsére meglepően gyorsan ment a beléptetés és hamarabb bejutottunk mint gondoltuk. Elsétáltunk a kisvasútig, mely az Ördögtorok vízeséshez visz:

  Az argentin oldalon a vízesés körül több km hosszú fém ösvény rendszert építettek ki, s különböző túraútvonalakat jelöltek ki rajtuk. A létező 5-ből mi egy nap alatt hármat is bejártunk - elég is volt, hisz reggel 9-kor indultunk és du fél 5-kor végeztünk, közben pedig csak két rövid kávészünetet tartottunk. Akinek van rá lehetősége (és nem húsz éves, mint mi:), szerintem szánjon az argentin oldalra két napot, hogy ne túlélőtúra legyen a park meglátogatása:) Nem mellesleg az argentin oldal sokkal szebb és látványosabb is mint a brazil, így érdemes több időt itt eltölteni. Nekünk sajnos csak egyetlen napunk volt az argentin és egy a brazil oldalra, úgyhogy mentünk egész nap mint a meszes:) Itt van az útvonaltérkép: mi a sárgát, a kéket és a rózsaszínt jártuk végig plusz persze a narancssárgát, de azt vonattal:) A zöldön pedig a vonatig gyalogoltunk, mely a park bejáratáig vitt vissza. Egyedül a szigetre nem mentünk át(piros útvonal). Minden pontosan jelölve, feliratozva van, nem lehet eltévedni:)

  Mikor a vonat letett az Ördög toroknál és elindultunk a fém ösvényen, azt gondoltam, hogy na a következő facsoport után biztos ott a vízesés de mentünk és mentünk és nem volt:)

Hosszú volt a víz felett kígyózó ösvény de közben nem unatkoztunk. A pillangók felhőkben repkedtek körülöttünk, átlagosan 5-6 utazott a ruhánkon, kezünkön miközben gyalogoltunk és csak úgy tudtad elzavarni őket, ha lesimitottad őket a ruhádról:))

  A vízben a hidak lábánál hatalmas harcsák üldögéltek:

  A fák között az elképesztően szelíd kékvarjakba botlottunk:) Akár kézből is lehetett etetni őket, egyáltalán nem féltek:)

  Aztán végül megpillantottuk az ördögtorok vízpermetét a folyó felett....

  A vízesés fülsiketítő robaját leírni nem lehet, azt hallani kell. Hogy mit érez az ember mikor végre odaér ahova annyi éve vágyott, az sem körülírható. Mikor mi kiértünk a kilátóhoz szerencsére már lement a tömeg: támasztottuk a korlátot és csak néztünk kifele a fejünkből..:)
A kilátópontnál mindig sokan vannak, de érdemes a vonat érkezése után úgy tíz perccel elindulni, mert mire odaérsz, az előző vonat utasai már jórészt visszafele gyalogolnak.

  Nem gondoltuk volna, hogy meggyűlik a bajunk a szanaszét garázdálkodó koati bandákkal:) Nem vittünk magunkkal kaját, csak az egyik lány a csapatból, több zacsiban légmentesen elzárt, egy szem banánt. Amint odaértünk a vonathoz, azonnal ott termett egy koati, nem tudom milyen orruk van de menten kiszagolta a nylonokba bugyolált banánt és az Eszti meztelen lábán próbált felnyargalni, hogy elérje a szatyrot:) Elég nehéz elviselni mikor több kilónyi elszánt ormányosmedve folytat hadgyakorlatokat a meztelen lábadon, igy mikor beleharaptak a szatyorba jobbnak látta eldobni. Vagy húsz koati vetette rá magát egyszerre, s másodpercek alatt csupán foszlányok maradtak belőle:) Némi közelharc árán, az ásványvizes palackot sikerült visszaszerezni tőlük:)

  Visszamentünk vonattal a központi pihenőhelyre, ahonnan az ösvények indulnak és elsőnek a sárga útvonalat választottuk, lévén az a leghosszabb. Szerencsénkre messze főszezonon kívül voltunk(a turisták legnagyobb része nyáron: novembertől márciusig látogat Argentínába), bár mindenki arról panaszkodik, hogy olyankor nem lehet mozdulni a turistáktól - azt tudom mondani menjenek április végén:) Az ösvényeken jórészt teljesen egyedül bandukoltunk, ritkán jött szembe 1-1 ember, nem kellett kerülgetni senkit, élvezhettük a látványt:) Következzenek azok a képek, melyeket az alsó(vízesések alatti), kirándulóösvényen készítettem:

  Miután visszatértünk a látogató központhoz, pár perces kávészünetet engedélyeztünk magunknak. Közben figyeltük a turistákkal és a boltok kiszolgálószemélyzetével harcoló koatikat:) A boltos nénik simán seprűvel, ordítva kergették ki a boltokból a tolvaj bandát, így a pultoktól kiszorulva az árnyékban eszegető turistákat vették célba. Semmi és senki nem volt biztonságban tőlük. Az embereket is simán tereptárgynak tekintették, úgy mászkáltak rajtuk mint az asztalokon és székeken:) Szendvicset enni csak állva javasolt, különben egy percen belül eltűnik a szenyó a kezedből:) A legelső képen, a táskán lógó koati, egy másodperccel később már a táska belsejében tartózkodott és szalámis szendvicset csócsált:)))

  Rengeteg tábla figyelmeztet, hogy haraphatnak a koatik, de én úgy tapasztaltam hogy nem agresszívek. Ha hagyod, hogy miniatűr CIA ügynökök módjára végigszimatolják a cuccodat és nem vonod kétségbe a fellelt kajához fűződő feltétlen jogukat eszük ágában sincs harapni:)

Nem volt vesztegetni való időnk, így a kávé után nekiindultunk a kék(felső) kirándulóösvénynek, mely a vízesések tetejére visz.
Úgy tíz perc gyaloglás elteltével érzékeltem először, hogy valami gond volt a kávéval(vagy inkább a tejjel). Újabb két perc elteltével már komoly bajban voltam és megláttam a táblát, mely írja, hogy a legközelebbi mellékhelyiség 6oo méterre van. Tudtam, hogy annyit én már egészen biztosan nem tudok megtenni:) Körülnéztem, de a szubtrópusi erdő nem igazán alkalmas arra, hogy az ember belemásszon és ott keressen enyhülést:) Tele van liánokkal, az átláthatatlan növényzet minimum mellkasig ér:) Ahogy körülnéztem, a távolban megláttam egy elegáns szállodát...úgy éreztem megpillantottam az ígéret földjét és már száguldottam is végig az ösvényen...

Barátnőm lihegett a nyomomban és olyan elmés kérdésekkel zaklatott, hogy
- gondolod egy ilyen helyre, csak úgy berohanhatsz wc-re??
- gondolod érdekel engem?!?!
Vagy 5o km/h-s sebességgel estem be a szálloda elegáns halljába és két csokornyakkendős, feketébe öltözött recepciós mosolyogott rám szívélyesen és megkérdezték miben segíthetnek? Válaszra sem erőm, sem időm nem maradt, csak egy fél másodpercre álltam meg, mig megpillantottam a hall túlsó végén a mellékhelyiséget.és kilőtt nyílként söpörtem végig a hallon, a frakkos recepciósok meglepett pillantásai közepette, másodpercekkel kerülve csak el a végzetet:)
Javukra legyen írva, mikor visszafele mentem és mondtam: elnézést...sürgős dolgom akadt, rámmosolyogtak és nem zaklattak tovább a magánéletemben:)) Végül nem is bántuk meg, hogy bejöttünk ide: elegáns, szépen ápolt kert, uszoda és kilátás a vízesésre. Megnéztem: már 700USD-ért eltölthetsz egy éjszakát itt a pároddal és reggel a teraszról bámulhatod az Iguazut:)
Én mondjuk ennyi pénzből beutazom fél Argentínát és inkább ezt választom egyetlen éjszaka helyett a hotelben:)

És akkor a felső kirándulóösvényről készített képek:

   A brazil odlalt másnapra terveztük be(hallgatva szállásadónkra, aki szerint oda elég kb 2 óra és plusz két óra madárparkra.
Nos szerintem aki ide eljut az foglalkozzon az argentín oldallal. A brazil oldalon csak annyi a látnivaló, amennyit az ösvény legvégén meglátsz. Tény, hogy az szép, de mivel egyetlen olyan ösvény van, mely a központi vízeséshez elvisz, azon folyamatos a tumultus. Lépésben, csoszogva lehetett haladni, szóval mire a valóságos látnivalóhoz értünk tele volt valamennyi hócipőnk:))) De azért nézzétek meg  ti is mit láttunk mindazok  után, hogy vagy 5ooo ermberrel megverekedtünk:))

  A brazil odlalon vannak még kisebb kirándulóösvények(melyekért buzgón külön pénzeket is szednek a brazilok:), de mi nem vállaltuk be, mert szűkös volt az időnk és mindenképpen bele kellett, hogy férjen a napunkba a Madárpark is. Anélkül eszem ágában sem volt továbbutazni Brazília mélyébe, hogy ezt meg ne néztem volna. Aki az Iguazunál jár és kihagyja, élete baklövését követi el, de tényleg. A Madárpark nem az Iguazu Nemzeti parkban van, hanem külön. A bejárata nem is sejteti miféle csodák várják az utazót odabent:

  A madárpark először is a buja szubtrópusi erdő közepén helyezkedik és hosszú kirándulóösvények hálózzák be.

  Sok madarat hatalmas röpdékben, hagyományos módon mutatnak be. Az első madarak melyeket  megpillantottunk a szépséges skarlát íbiszek voltak:

  Ez a rendszerint nagy csapatokban élő faj, Dél-Amerika északi részén él, Venezuelától Délkelet-Brazíliáig. Különlegessége, hogy gázlómadár létére ilyen elképesztő, a környezetétől elütő, skarlátvörös színben tündököl:) A színét természetesen a táplálékában rejlő karotinoidoktól kapja. Fogságban csak akkor ennyire szép a színük, ha megfelelően táplálják őket, különben hamar megfakul a gyönyörű tollazat. Bár nem veszélyeztetett faj, de fogságban ritkán szaporodik, így nem túl gyakori állatkerti faj. Magyarországon viszont láthatjuk őket Budapesten, Nyíregyházán, Szegeden, Győrött, sőt Veszprémben is él egy ötven fős csapata:)
A földön, a kirándulóösvények mentén színpompás trópusi virágok nyíltak:

  Aztán megpillantottuk a flamingókat. Csak egy derékig érő korlát választotta el őket a látogatóktól, így centiméterekre voltak tőlünk:

  A madárparkban a legnagyobb élmény, azoknak az irdatlan madárröpdéknek a látogatása volt ahova bemehettél. Akkora röpdéket építettek, melyeken kirándulóösvények vezetnek keresztül, fákat, bokrokat telepítettek beléjük és a látogatók beléphetnek ezekbe a mesebirodalmakba(egy biztonsági duplaajtón át) és a szelíd, fantasztikus madarak között sétágathatnak! Elképesztő élmény és látvány!!!

  A szememnek nem akartam hinni, mikor beléptünk a tukánok röpdéjébe:) Ott üldögéltek centiméterekre tőlünk, abszolút fotogén módon illegették magukat, közben megpróbáltak lopni is:))))

  A papagájok röpdéjének a meglátogatása sem volt kisebb élmény. a kék és vörös arapapgájok úgy repkedtek felettünk, hogy le kellett húznunk a fejünket előlük. A gondozóik, jólnevelt szolgálók módjára hordták nekik a sokféle gyümölccsel teleaprított tálkákat, ők meg tömték a fejüket:)))

Akadt errefele madarakon kívül egyéb állat is azért:

A park meglátogatása, az egzotikus madarak karnyújtásnyi közelsége akkora élményt nyújtott amely még az Iguazut is felülírta sok tekintetben...
Ha továbbutaztok velem, akkor a föld legnagyobb mocsarába látogatunk, Brazíliába, a PANTANAL Nemzeti Parkba, amely hemzseg a ZIKA vírustól, a sárgaláztól, a maláriától és a Dengue láztól(legalábbis a világsajtó szerint), mi érdekes módon egyiket sem kaptuk el:)