Brazília - kirándulás a föld legnagyobb mocsarába, anakondák, piranhák és jaguárok földjén...

  Miután megnéztük az Iguazu brazil oldalát és a feledhetetlen Madárparkot, kettévált a társaságunk. Akik nem vállalták a továbbutazást Brazília belsejébe, ZIKA vírus, sárgaláz, Dengue láz, közbiztonság s egyéb okok miatt, azok visszafordultak Buenos Airesbe és ott töltötték a hátralevő két hetet, de minket a legjobb barátnőmmel hat ökörrel sem lehetett volna visszatartani Brazíliától, a Pantanaltól és még egy sor más csodától, amit útba ejtettünk. Már az Iguazu bejáratánál érdeklődtünk a helyi buszról, mely a brazil határvárosba, Foz do Iguaçuba visz. Megmutatták honnan indulnak a helyi járatú buszok, de ott sok perces várakozás után is csak turistabuszok álltak meg, így más lehetőség nem lévén, kénytelenek voltunk bevállalni a taxit. Szerencsére a határ közelében simán elfogadják a brazilok fizetőeszközként az argentin pesót, így az alkudozás pesóban zajlott. A tarifa 6oo pesóról (12e ft) indult, s végül ezt 4oo-ra sikerült lecsökkentenem (8e Ft), de még így is drágálltam. A borsosnak tűnő árat akkor kezdtem megérteni, amikor mentünk, mentünk a hullámvasút-szerű országúton és sehogy se akartunk odaérni Foz do Iguaçu-ba. Nem tudtam, hogy ekkora a távolság...

                                                                                                                                                                   Mikor végre sikerült beérnünk a városba, a központi buszterminálra vitettük magunkat, hogy megtudjuk, mikor tudunk tovább indulni Campo Grande városába, ahonnan a legtöbb Pantanalba induló tour indul.

  Szerencsénk volt: másfél óra múlva ment a következő busz a 12 órányi távolságban fekvő városba. Campo Grande Brazília, Mato Grosso do Sul államának megyeszékhelye, több mint 800.000 lakossal.

             

    A jegyeladó a terminálon azonnal megkérdezte, hogy a Pantanalba igyekszünk? Mondtuk, hogy igen, mire ő kedvesen felajánlotta, hogy felhívja egy jó ismerősét, aki szervez Pantanal tourokat (nyilván összeköti a kellemes extra pénzkeresetet a munkájával, hisz neki is csurran-cseppen a létrejött üzletekből), lebeszélni se tudtuk volna róla. Egy percen belül megjelent egy pasas és buzgón elkezdte mesélni, hogy ha az általa szervezett tourral megyünk, mennyi mindent láthatunk. Mivel régi motoros vagyok a szakmában (és azt is tudtam, hogy minden Pantanalos csomagban kb. azonos programok vannak), ezért félbeszakítottam a szuperlatívuszokban bővelkedő monológját (mellé még hullafáradtak és farkaséhesek is voltunk, és semmi kedvünk nem volt álldogálni a terminál közepén, míg ő áradozik), szóval durván a szavába vágtam és megkérdeztem:

- Mennyi?

 - Ööö... tudnia kell, hogy ez a legjobb tour és a legtöbb... 

 - MENNYI?? 

- Ööö 450 USD 

- Köszi, nem érdekel.

- De tudunk esetleg alkudni és amúgy is Campo Grande-ban csak drágább és...

- Megmondtam: köszönöm nem érdekel. 

- DE... stb.... - levakarhatatlan volt. 

Végül úgy tudtunk megszabadulni tőle, hogy azt mondtam, megtárgyaljuk kettesben a dolgokat a barátnőmmel, aki nem tud spanyolul és le kell neki fordítanom, és ha érdekel minket, majd megkeressük. Én azonnal eldöntöttem, hogy a pasassal semmiféle üzletet nem kötök. Egyrészt utálom az ennyire erőszakos, levakarhatatlan alakokat, másrészt a 450 USD-os ár egyszerűen irreálisnak tűnt (később derült ki, hogy nem is annyira az). Boldogan, hogy megszabadultunk tőle, beültünk az egyik étkezdébe a terminálon végre pihenni és enni valamit. 5 reálos (kb. 440 Ft) áron kaptunk ilyen húsos izével töltött forró izét, melynek, mint utóbb kiderült, coxinha volt a becsületes neve. Akkor még fogalmunk sem volt róla, de egy igazán tipikusnak számító brazil ételre esett a választásunk. Ez egy fűszeres sült csirkehússal töltött tészta alapú batyu, amit aztán kirántanak. Így nézett ki a mienk:                                                                                                                                  

                                                        

Nem volt rossz és jól is esett, mert farkaséhesek voltunk az egész napi gyaloglás után. De alig álltunk neki végre a vacsoránknak, a touros pasas újra megjelent (ezek szerint körberohanta az egész terminált, hogy megtaláljon minket), és leült az asztalunkhoz, pedig senki nem invitálta. Ekkor már kezdtem komolyan dühös lenni rá.
- Úgy érzem, Önök valamiért nem akarnak az én általam kínált tourral menni.
- Ezt nagyon jól érzi... és ha most megengedni folytatnánk a vacsorát...
- Ó, csak egy percre tartom fel magukat!
Én ekkor már dühből is úgy döntöttem, hogy ez a hapsi akár a feje tetejére is állhat, nála akkor sem fogok befizetni semmit, úgyhogy rendkívül rossz laposztással játszott ellenem, még ha ezt nem is tudta. Ebből a buliból csak én jöhettem ki nyertesen. :) Elkezdte sorolni, hogyan tudnánk faragni a költségeken (nem kétágyas szoba, hanem hatágyas + ne menjünk el erre meg erre a programra). Én közöltem, hogy egyik programot sem óhajtom kihagyni, úgyhogy felejtse el, nem érdekel, de a kis hapsi levakarhatatlan volt.                                                                                                                 Végül a 450 USD-ról induló licit vége 150 USD lett, az összes programmal, teljes ellátással, stb. :) Erre nagy kegyesen rábólintottam, bár ez egy „fapados” Pantanal volt, mert sátorban alvást jelentett (igaz ágyakkal felszerelt). Azért bólintottam rá, mert ezzel a szervezéssel nyertünk egy napot. Így ugyanis amikor megérkeztünk Campo Grande városába, már várt minket az autó és még aznap reggel elindulhattunk a Pantanalba. Délután indult a buszunk és reggelre értünk Campo Grande városába. Az mindjárt feltűnt, hogy itt a buszokon nem dívik a háromszori étkeztetés, forró kávé és tea felszolgálás (borkóstolásról már nem is beszélve), mint Argentínában. Egyedüli kényelmi szolgáltatás annyi volt, hogy olyan kis fóliával lezárt műanyag dobozokban, mint ahogy nálunk a kefírt és a tejfölt árulják, korlátlan mennyiségben állt az utasok rendelkezésére hideg, pohárnyi mennyiségű ivóvíz, ami a negyven fokban bizony jól jött. 

  Mikor kora reggel megérkeztünk Campo Grande városába, bizony nem várt minket senki. Végül odamentem az egyik irodához a terminálon, mutattam a voucherünket a tourra, a pasi nagyon segítőkész volt, bár a konkurenciával mentünk. Leültetett és mondta, hogy máris hívja a mi cégünket - ismeri őket. Meg is jött értünk a pasas, akihez tartoztunk és elvitt minket egy kis hostalba, ahol lehetőséget kaptunk egy jó forró zuhanyra, ami már nagyon hiányzott és rettenetesen jólesett. Képeken a hostal és a hostalos néni a házi arapapagáj-fiókáival, akik ott garázdálkodtak a házban és a kertben és eszük ágában nem volt elmenni.

                                                                                                                                                                     Aztán megjelent a pasi, hogy elvigyen a mikrobuszhoz, ami majd elvisz minket a Pantanalba (5-6 órányi távolság), de mint kiderült, az a pasas csak készpénzt fogad el és csak reált, nekünk meg az nem volt (pedig mi tudtunk volna szolgálni euróval, dollárral, uruguay-i, chilei és argentin pesóval, úgyhogy a választékkal nem volt gond, de neki csak a brazil reál volt jó). Úgyhogy elfuvaroztak minket előbb egy bankba, ahol kártyával le tudtunk venni pénzt és utána a mikrobuszhoz, így kicsit láttunk a városból is. Összbenyomás: általában rendezett városkép, széles sugárutak és millió motoros életveszélyesen szlalomozva az autók között, a sávokról és záróvonalakról a legcsekélyebb tudomást sem véve.

                                                                                                                                                                     Dívik a motoros taxi szolgáltatás is: felpattansz a motoros taxira a sofőr mögé, kapsz egy bukósisakot és már mehettek is. Mi légkondis, tisztességes kisbusszal mentünk, ránk is fért, mert valami rettenetes hőség volt - vagy 4o fok. Több mint 5 órán át mentünk egyenesen toronyiránt el a városból. 

  
  Ez az országút szinte teljesen egyenes és a Pantanal szívébe vezet. Települések az út mellett nincsenek, csak kb. félúton egy Miranda nevű, nagyjából 25 ezer lakosú város, ahol meg is álltunk pihenni. Egy világörökségi helyszín felé tartottunk, a föld legnagyobb mocsarába, mely a szakemberek szerint a világ legsűrűbb növényi és állati ökoszisztémája. 
  Amit a Pantanalról tudni érdemes: a mintegy 150.000 km2-es terület java része Brazília déli részén terül el (kis részei átnyúlnak Bolíviába és Paraguayba is). Ez egy szelíd, lankás vidék, rengeteg kanyargós folyóval. A nedves évszak folyamán rengeteg eső esik és ilyenkor az óriási terület 8o%-a víz alá kerül s így tartja fenn a világ leggazdagabb vízinövény együttesét. A Pantanal egy óriási kiterjedésű, homorú terület, mely a Mato grosso fennsíkról érkező vizeket gyűjti össze, majd engedi le lassan az egyetlen lefolyást jelentő Paraguay folyóba. A nedves évszak alatt akár 3-4 méterrel is megemelkedik a vízszint, majd a lassan levonuló víz után gazdag és termékeny talaj marad, ami kiváló lehetőséget nyújt az állattartásra és mezőgazdasági tevékenységre. A Pantanal területén több mint 25oo fazenda (farm), található és a java része magánkézben van. Viszont a turizmus fellendülésével lassanként egyre többen térnek át az ökoszisztémára lényegesen kevesebb veszélyt jelentő turizmusra. Mi is egy ilyen fazendára tartottunk, a Santa Clarába. 
  A Pantanal növényfajaiból több mint 3500-at ismernek, él itt vagy 650 fajta madár, 100 fajta emlős és 80 fajta hüllő, köztük az aligátor, melynek több mint 10 millió példánya él itt. Ez a terület a jácintkék ara természetes otthona, de rengeteg más végveszélyben levő fajnak is otthont ad a mocsár. Él itt jaguár, fekete kajmán, sörényes farkas, óriás tatu, vízidisznó és tapír is.
  A Pantanal élővilágát több dolog is fenyegeti: az ellenőrizetlen halászatok, a veszélyeztetett állatok vadászata és csempészete és persze a környezetszennyezés. Az Unesco világörökségi listára a Pantanal Természetvédelmi Terület került fel. 
  Az országúton haladva nagyon tetszett, hogy miképpen próbálják védeni az állatokat. Itt a világ végén nincsenek rendőrök, akik valami bokor mögül traffipaxoznak, viszont kb. 5oo méterenként, az úttest fölött, jól látható helyeken traffipaxok vannak kihelyezve és ezek nagyon hatékonyan működnek. Hamar lemondasz a száguldásról, ha 3-400 méterenként úgyis le kell fékezned az autót. Mindezen túl az út mentén végig nagy táblák vannak kitéve, melyek egy-egy itt honos állatot ábrázolnak, vagy feliratok: Óvd az állatok életét! Vagy: A Pantanal nemzeti kincsünk. Vigyázzunk rá! Vagy: ne hajts gyorsan, az állatoknak is joguk van az élethez! És így tovább. Szerintem hatékonyabban működik. mint a bozótban elbújt rendőrök. 
  Mikor végül 5 és fél óra autózás után kiszállítottak minket a kisbuszból, megálltunk a betonon és egy lépést sem tudtunk megtenni: szó szerint kapkodtunk a levegő után. Elképesztő, leírhatatlan volt a hőség. Azt hittem az Iguazunál forróság van, holott az semmi nem volt, ehhez a rettenethez képest. Árnyékban is 4o fok fölött lehetett a hőmérséklet és iszonyatos a páratartalom. Azt gondoltam ehhez lehetetlen hozzáedződni és én itt meghalok, pedig az emberi szervezet egy fantasztikus valami. Két-három nap után már nem csak elviseltük, de még a napon is képesek voltunk hosszabb ideig gyalogolni, anélkül, hogy összeestünk volna. 
 Mikor kiszálltunk a buszból, azt gondoltuk megérkeztünk. Pedig dehogy. Ez még a „civilizált” világ volt országúttal. Innen dzsungeltúrás járművekkel szállítottak tovább minket, de most már úttalan utakon, a bolygó legnagyobb mocsarának, az anacondák és kajmánok otthonának a mélyébe:)

    A kb. másfél órás úton már valóban a mocsárban voltunk: kis fahidakon haladtunk keresztül, szinte tíz méterenként. Előttünk az úton és a hidak két oldalán mellettünk, madarak rebbentek fel, felettünk tukánok repkedtek... Néha dugó volt a dzsungelben.   

  
  Az egész terület vizenyős-lápos volt, sok helyen kilátszott a fű a víz alól, másutt a lovak hasáig ért a víz. Nem tudom láttam-e már ennél fantasztikusabb, végtelenbe nyúló tájat...a tudat, hogy a víz alatt anacondák, kajmánok és piranhák rejtőzködhetnek, csak fokozta a varázst.   

   
Hamarosan megérkeztünk a minket vendégül látó fazendára, a Santa Clarába.                                                                                 

                                                        

     

 A fazendának állandó lakosai is voltak, úgymint papagájok, libák, kecskék, lovak, de a legaranyosabbak a pekarik, Dél-Amerika vadmalacai voltak. Azt mondják róluk nem igazán szelidíthetők, de ezek a kezünkből ettek és rendszeresen belógtak a reggelizőhelyiségbe kaját kunyizni, pedig tényleg tisztességesen el voltak látva. A konyhás nénik ilyenkor hangosan kiabálva, partvissal kergették ki őket: - Te szemtelen!!!! Jobb ételt eszel, mint én! Nem szégyelled magad??!! :) Mellesleg teljesen igaza volt. Hajnalban láttam az etetésüket: leterítettek egy tiszta nylont és rátornyoztak egy óriási halom, szépen megtisztított zöldséget és gyümölcsöt. Szívem szerint odamentem volna közéjük csipegetni.

Egyik pekari rosszban sántikálva a reggelizőhelyiségben ólálkodva… Mindig az asztalok mögött közlekedtek, mert tudták, hogy ott nehezebben veszik észre őket. Amúgy nagyon tiszta és tökéletesen szagtalan állatok voltak, hogy hova jártak WC-re egy rejtély: a tábor területén soha nem láttam, hogy a dolgukat végezték volna...

  Amikor a vendéglátónk kinyitott egy szobát és megmutatta, hogy itt fogunk aludni, én szóltam, hogy mi csak sátorra vagyunk jogosultak. Erre a pasi rám mosolygott és annyit mondott: csak nem képzeli, hogy kitesszük magukat sátorba, mikor vannak szabad ágyaink?!?! 
 Azt kell mondjam, a brazilok lenyűgöző vendéglátók. A fazenda dolgozói, még a konyhás nénik is, akik az ötven fokban, a gőzölgő fazekak fölött főttek egész nap, ha szóltunk hozzájuk, sugárzó mosollyal válaszoltak, miközben patakokban folyt róluk az izzadtság és a legkisebb kívánságunkat is teljesítették. Mielőtt elmentünk, tisztességes borravalót hagytunk a szállásadónknál... nagyon megérdemelték! 
 Miután késő délután érkeztünk, azt gondoltam, majd csak vacsorát kapunk, de azonnal hívtak ebédelni, és amikor körülnéztünk, nem tudtuk elhinni hova cseppentünk az ehetetlen argentin reggelik és silány egytálételek után. Ez maga volt a Kánaán! :) Három-négy féle saláta, 7-8 féle főétel, húsok, levesek, 5-6 féle édesség, rengeteg friss gyümölcs...megérkeztünk a paradicsomba! 
 Ez a legelső egy rakott húsos, sajtos zöldbabos izé volt, nagyon finom, de sok ételt egész egyszerűen beazonosítani sem tudtunk, de azért mindent igyekeztünk megkóstolni.

 

                                                                                                                                                                     Két hétig nem ettünk valamirevaló tisztességes ételt, el lehet képzelni, hogy úgy estünk neki ennek a terülj-terülj asztalkámnak, mint a kiéhezett farkasok. Két tányért pakoltam meg és pucoltam be, sőt a végére még egy kis hideg dinnye is befért. 

                                                                                                                                                           Aznap már csak egy kis tájékoztató est volt, melyen elmondták, hogyan zajlanak a programok, megismerkedtünk az idegenvezetőnkkel, aki az itt töltött napjainkon a kalauzunk lesz. A mi idegenvezetőnk stöpszli, kis pocakos ember volt, de rettenetesen kedves és aranyos. Toni volt a neve, de már a második napon a Tónikámra is szépen hallgatott. :) 
 Megtudtuk, hogy az ellátásunkba minden beletartozik, így a tűzhelyen folyamatosan forrón tartott víz, kávé, tea, hűtött ivóvíz korlátlan mennyiségben, egyedül az alkoholos italokért kellett fizetni. Nekem 5o fokban valahogy eszembe sem jutott az alkohol.   
  Ami azonnal feltűnt, hogy már egy délutánt töltöttünk a mocsárban és egy fia szúnyoggal nem találkoztunk. Tónikánk csak alkonyatkor zavart el minket befújni magunkat, mert este tényleg jöttek szép számmal. De az Off tökéletesen elég volt ellenük: 5 nap alatt Brazíliában egy fia szúnyog nem sok, annyi nem csípett meg, pedig engem amúgy imádnak. 
  Érdekes társaság gyűlt össze a fazendán: volt egy-két vagányabb család, de a többség legalább olyan elvetemült világjáró volt, mint én vagy még olyanabb. Volt egy 22 éves, vékony, törékeny japán kislány, aki nulla spanyolnyelv-tudással barangolta éppen körbe Dél-Amerikát, teljesen egyedül. Aztán volt egy ausztrál srác, aki utazó mérnök volt. Mindig másutt vállalt munkát, dolgozott egy darabig, aztán elutazta a pénzét (most épp Dél-Amerikában). Valahol az előző túráján megsérült, gipszben volt a bokája, de ez a legcsekélyebb mértékben sem akadályozta abban, hogy az összes pantanalos túrán részt vegyen, még akkor is, ha ehhez bokáig kellett a sárban tapicskolni. Végül volt egy francia nyugdíjas hölgy, akinek a sok évtizedes házassága futott zátonyra s egy időre belesüllyedt a depresszió mocsarába, de úgy mászott ki belőle, hogy eladta valamennyi ingóságát, lakását, stb. és jelenleg utazgat a világban. 
 Úgyhogy igazi elvetemült világjáró csapat üldögélt a vacsora után is éppúgy fennálló, rekkenő hőségben. Bár sokszor nem beszéltük egymás nyelvét, de akkor a guglit hívtuk segítségül vagy a kezünket és a lábunkat. Nagyon élveztük az estét. Végül nyugovóra tértünk a légkondis, privát fürdős szobánkban, melyet a japán kislánnyal és a francia nyugdíjas hölggyel osztottunk meg.                                          Én világ életemben rossz alvó voltam, s legkésőbb hajnali 5 körül szoktam felébredni. Most is így történt. Felkeltem és egyedül barangoltam körbe a fazendát - más nem volt olyan elvetemült, hogy megnézze a napfelkeltét a Pantanalban. Én megtettem: 

                                                                      
  Hajnalban a focipályát ellepték a déli bóbitás karakarák (helyi neve Carancho). Ez a sólyomfélék családjába tartozó faj Észak-Amerika déli részétől egészen a Tűzföldig honos (Mexikó nemzeti madara). Gyakran húzódik emberlakta vidékek közelébe és érdekes módon inkább gyalog jár, mint repül. Táplálékát leginkább a földön keresi. Megeszi a dögöt, de rovarokat, kisebb ragadozókat, tojásokat, hüllőket, szinte bármit, amihez hozzájut. Általában magányos madár, de táplálékbőség esetén elég sok összegyűlhet egyetlen területen. Na, a mi focipályánk ilyen terület volt, mert vagy 5-6 bóklászott a fűben.

 Reggel 7-től lehetett menni reggelizni, s mivel öt óta fenn voltam, én voltam az első, aki megtámadta a reggeliző helyiséget. Argentínában két hétig éltünk gejl cukros croissant-on, lekváron és még annál is édesebb karamellkrémen és már egyszerűen inkább nem reggeliztünk mintsem ezt a rettenetet együk. Nem tudtam mi vár rám, de az előző napi bőségtálból már sejtettem, hogy annyira rossz nem lehet a helyzet, mint Argentínában. Nem is kellett csalódnom. Olyan brazilos volt a reggeli is.                                                                                                                                                                

  Az aznapi programunk piranha horgászat volt. Mire mindenki felcihelődött, megreggelizett és útra készen állt, éppen indulnunk kellett. Okosan oldották meg a csoportok elosztását. ritkán volt egy csapatban több 4-5 embernél, így az állandó csapattársakkal hamar összebarátkoztunk.

Jó 2 km-t kellett gyalogolnunk a folyóig, s közben több vízátfolyáson gázoltunk át, sokszor térd fölött érő vízben. Mikor megérkeztünk, a csali már az asztalon volt és Tónikánk fente a kést.

Ezután kiosztotta a pecabotokat. Én kaptam egyedül rendes felszerelést, mert én voltam az egyedüli, aki tudott egy tisztességes fenekezővel bánni. :) Indult a piranha horgászat, mely igen szórakoztató elfoglaltság volt. Itt ugyanis nem úgy zajlik a horgászat, mint Európában: az ember leül és vár, vár hátha egyszer kapás lesz. Itt amint belógatod a botot, nekiesik vagy 30 piranha egyszerre és rángatják szanaszét a zsinórt. Vagyis az a baj, hogy kapás-túlkínálat van és a varázslat ahhoz kell, hogy megérezd, mikor kell bevágni, mikor van olyan pozícióban egy piranha, hogy ki tudod rántani. Mivel a víz alá nem látsz, ez jórészt a vakszerencsén múlik. A következő képen barátnőm elszántan markolja a botot.

                                                                                                                                                                 Mindezek ellenére folyamatosan fogták ki mellettünk a piranhákat. A legtöbbször kicsiket, melyeknek megcsodáltuk a fogazatát, aztán Tóni visszaengedte őket a vízbe hadd gyarapodjanak. 

                                                                                                                                                                 Majd végre megszületett az első igazi nagy kapás. Már az ordításból tudtuk, mert a hölgy, aki fogta 
kieresztette a hangját

.

                                                                                                                                                                    Én elmondhattam magamról, hogy egészen délutánig egy hatalmas halom piranhát jóllakattam, mert csak annyit értem el, hogy lezabálták az összes csalimat, de kifogni egyet sem tudtam. Ki mikor adta fel, akkor indult haza - mi a barátnőmmel kitartottunk, s kettesben indultunk hazafelé. Ahogy gázoltam egy vízátfolyáson keresztül, hirtelen egy lyukba léptem és azt éreztem, hogy menthetetlenül eldőlök. Sok mindent átfutott a fejemen: jaj piranhák! Úristen hogy mászom ki, de mindegyik fölött az süvített át az agyamon, hogy JESSSZUSMÁRIÁM A FÉNYKÉPEZŐGÉPEM ÉS VALAMENNYI FELVÉTELEM, AMIT KÉT HÉTEN ÁT ARGENTÍNÁBAN LŐTTEM!!!! Így valami utolsó kétségbeesett kísérlettel, úgy dőltem el a vízben, hogy a fényképezőgépes táskámat magasan a fejem fölé emeltem! Piszok nagy mázlimra én teljesen elmerültem a vízben, de a táskát elszántan markoló kezem, kb. csuklóig kiállt a vízből.
 A barátnőm a nagy csobbanásra ekkor nézett hátra és csak azt látta, hogy a vízből kiáll egy kéz, mely markol egy fényképezőgépes táskát. Ahelyett, hogy kétségbeesetten rohant volna segíteni, úgy röhögött, hogy a térdét csapkodta és potyogtak a könnyei... fafejű lelketlen banda. :)                    Egyáltalán nem voltam vicces kedvemben, mikor sikerült kidugni a fejemet a vízből és azt láttam, hogy a legjobb barátnőm sír a röhögéstől és a térdeit csapkodja. A fonál végképp akkor szakadt el nálam, mikor odaordított:                                                                                                                            - Anya! Dugd vissza a víz alá a fejedet!! Ezt le kell fényképeznem!!!
 Erre a pimaszságra már csak hápogni tudtam. Mikor megtaláltam a hangomat visszasüvöltöttem:      - Menj a fészkes fenébe!!!!! Dehogy bújok a víz alá!!! Azonnal gyere ide és húzzál ki! Nem vagyok én fóka, az Isten szerelmére! Te szemétláda!!! Jössz ide, de rögtön?? :)))) 
 Végül kedves barátném, bár még mindig vadul csuklott a visszafojtott röhögéstől, odagázolt hozzám a vízben, kivette a kezemből a fényképezőt, felsegített és kicaplattunk a vízből. :) 
 Patakokban folyt a víz rólam, amikor bevonszoltuk magunkat a fazendára és egy vízcsíkot húztam magam után. Egyik csapattársam nagy éleslátásról téve tanúbizonyságot megkérdezte: 
- Jézusom! Beleestél valamibe? 
  Erre már csak egy lesújtó pillantással válaszoltam.
  Annyit azonban leszögezhetünk: a piranhák erősen vonakodtak megtámadni engem, biztosan nem olvasták a megfelelő hollywoodi forgatókönyvírók jegyzeteit, vagy egyszerűen nem jöttem be nekik. Amúgy a piranhák csak akkor támadnak, ha vérző sebed van, vagy nagyon alacsony állású a vízszint(ez együtt jár a táplálékhiánnyal). Ha nincs, nyugodtan úszkálhatsz a piranhás vízben, egy sem fog neked esni. Ettől függetlenül én ebből nem fogok rendszert csinálni. :) 
  Kellemes estét töltöttünk el ismét, beszélgetve újdonsült barátainkkal, fantasztikusakat ettünk (többek között a csapat által fogott piranhákat is). Íme, szegény jobb napokat is látott piranha maradványai a tányéromon.

   A kellemesen eltöltött éjszaka után, másnapra csónakkirándulás volt a program, a piranhás folyóban. Természetesen Tónikánk kísért el ide is, részletes előadást tartva a folyóról és a benne élő állatokról. Láttunk a fákon majmokat ugrálni, papagájok repkedtek a bozótosban, tukánok a fejünk felett, varázslatos élmény volt. Persze egy mozgó csónakból repülő madarakat fotózni felér a lehetetlen küldetéssel, de azért a tájról csatolok képeket.

  Tóni mesélte, hogy a nedves évszakban (mi a száraz évszak első felében voltunk ott), ezek a fák, szinte a koronájukig víz alatt állnak, és ha akkor mész keresztül csónakkal ugyanezen a  folyón, akkor csak max. 1 méter zöld áll ki a magasan álló vízből. Aztán Tóni a csónakkal hirtelen a part felé fordult, bár eleinte nem értettük, miért, de aztán megláttuk a parton heverésző kajmánt. Akkor sem ijedt meg, amikor az orra előtt partra futtattuk a csónakot. Én ültem a csónak orrában, ha kinyújtom a kezem, akár meg is érinthettem volna.                                                                                                                                                                    

  A másik állat, melyet közvetlen közelről (kb. egy méterről), láthattunk az a kabipara, vagy más néven vízidisznó volt. Ő a föld legnagyobb rágcsálója, 35-66 kg lehet a súlya. A nőstények a nagyobbak. Az eddig megtalált legnagyobb állat 73 kg-os volt. Dél-Amerika meleg, vizes vidékein szinte mindenütt megtalálható.

  Természetes ellensége sok van, pl. az anakonda, kajmán, jaguár és a puma. Ennek ellenére nem teljesen védtelen... láttam már filmen jaguárt átlyuggatott bőrrel megfutamodni egy nagytestű kapibarával folytatott harc után. Nagy (15-2o fős) csapatokban élnek, melyet egy öreg domináns hím vezet. Igazi kétéltű, a lábujjai közt úszóhártya is van. Egyre többen tartják házikedvencként. Nagyon jól kijön a háziállatokkal, a kutyákat és macskákat kifejezetten szereti.

        
Visszafele már alkonyatkor kanyarogtunk a folyón és feledhetetlen élmény volt.

        
 Este mikor hazaértünk, az aznapi bőségtálból ezt pakoltam a tányéromra.

  Aznap este vacsi után kis szieszta jött, de volt még egy programunk, ami éjszaka indult. Mentünk krokilesre. Felcsomagoltak minket megint egy dzsungeltúrás autó tetejére, Tónikánk egy hatalmas fényszóróval fegyverkezett fel és indultunk meglesni az éjszakai Pantanalt. Most is láttunk koatikat, vízimalacokat és a vízben sok-sok világító szempárt. De sok kajmánt, amelyik a vízen lebegett, a kis fapallókról, teljes egészében megvilágítva is láthattunk.                                                                            Fényképek erről a kirándulásról sajnos nincsenek, mivel egyikünknek sem volt olyan gépe, amivel a vaksötét éjszakában, több méterről értékelhető fotókat tudott volna lőni.

Ez a bejegyzés kezd egy gasztroblogra emlékeztetni, de kénytelen vagyok megosztani még egy reggeli képeit (a menüsor minden reggel más volt). Nem, nem panaszkodtam:). Az aznapi reggelim: volt ott rántotta, hagymás virsli, fasírt, sonka, sajt, dinnye, ananász - elképesztőek ezek a brazilok!

  Az utolsó napi programunk dzsungeltúra volt. Reggeli után elvittek kocsival a dzsungel mélyére egy kis patakhoz és onnan indultunk egy két órás gyalogos túrára, Tónival az élen. Előre szóltak, hogy patakokon, vízátfolyásokon gázolunk majd keresztül, úgyhogy eleve nem húztunk zoknit, arról viszont nem szólt a fáma, hogy az erdő hemzseg a tűzhangyáktól. Alig gyalogoltunk két percet, valami istentelenül megcsípett a bokámon. A fájdalom olyan erős volt, hogy megálltam és igen cifra káromkodást adtam elő magyarul. Tóni ugyan nem értette (még szerencse), de rájött, mi bajom lehet - benyúlt a bokámnál a cipőmbe és előbányászott egy bazi nagy hangyát. Hogy mászott bele, nem tudom. 
  Az erdő varázslatos élmény volt, de erősen csökkentette az élvezeti értékét, hogy buzgó flagelláns módjára csapkodtuk magunkat és mindenféle trágár káromkodásokat hallgattunk, legalább öt nyelven. A baj legfőképpen az volt, hogy ezek a dögök nem ám megálltak a lábszárunkon és szúrtak, hanem bemásztak észrevétlenül a ruhánk alá és mivel elégedetlenek voltak a helyzetükkel vadul haraptak. Nem egyszer, nem kétszer, folyamatosan. A csípés olyan kegyetlenül fájt, hogy nem tudtál továbbmenni, míg el nem intézted a hangyát. Sokszor a társainkat kellett segítségül hívni, hogy bányásszák elő a pólónk alól, a hátunk közepéről a hangyát. Kiselőadásokat hallgattam arról mielőtt erre az útra indultam, hogy jaj, szúnyog vigyázzatok! Holott hangyát kellett volna mondani.                    Amúgy az erdőben szúnyogok is voltak, de csak akkor jelentek meg, ha pár percre megálltunk valahol. Ha gyalogoltunk, nem zaklattak és a kirándulás alatt egy sem csípett meg - ahogy az egész Pantanalban sem. 
  De lássuk a képeket, melyeket két hangyacsípés között készítettem. :) A csapatunk két tagja az első pataknál és érdekes növények.

          
 Az erdő mélye lenyűgözött minket.

Egy koati bóklászik az erdő mélyén.

  Ez a pálmagyilkos lián. Tóni mesélte, hogy a lián magja a pálma testére a madarak közvetítésével jut el. A pálma letört levelei tövébe rengeteg madár raktároz magának táplálékot szűkösebb napokra, többek közt ennek a liánnak a magvait is. A mag gyökeret ereszt a levéltőben és élősködik a pálmán, majd szép lassan körbenövi, s idővel szó szerint megfojtja azt. Nagyon sok ilyen „kivégzett” pálma holttestét láttuk az erdő mélyén:

 Láttunk még tatukat, majmokat, de a bokrok között nehéz volt értékelhető képet készíteni.
Délre értünk vissza és fél egyre volt kiírva az indulásunk vissza Campo Grandéba, így nem is gondoltam rá, hogy ebédet kapunk, mert az ebéd rendesen 2-kor volt. De amint visszaértünk azonnal mondták, hogy fürödjünk le gyorsan és menjünk ebédelni, nem engednek el 6 órás útra üres gyomorral... végig kellett fotóznom a búcsúebédet is, na - annyira finom volt. Volt itt kenyértekercs majonézes salátával töltve belülről és kívülről is, két megpakolt tányér és még egy kis dinnye is lecsúszott. A pantanalos tartózkodásunkat a lenyűgöző mocsár és a még lenyűgözőbb brazil konyha hatotta át.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Búcsú a Pantanaltól:

 

   Estére értünk a buszterminálra Campo Grandéba és szinte azonnal indult is a buszunk visszafele az argentin határra. Másnap délelőtt egyszer át kellett szállnunk Dourados városában, itt azért már kopogott a szemünk, így valami harapnivaló után néztünk. A brazil pastelek kínálatából választottunk egyet: hagymás húsos töltelékkel volt töltve.

Délre értünk vissza, másfél napos buszozás után Argentínába, Iguazuba. Még mindig nem ért véget az egy hónapos barangolásunk, mert ezúttal a Saltos del Moconá vízeséshez indultunk Argentínába, majd egy újabb világörökségi helyszínhez, a San Ignacio jezsuita misszió romjaihoz. Ha még nem unjátok tartsatok velem:))))