Kirándulás Bolíviába - mesebeli tájak, flamingók, lámák és makacs lovak:)

A bolíviai kirándulás, melyre szintén San Pedro de Atacama-ból indultunk(lévén ide van a legközelebb a Bolíviai határ), a turistáim(Laci és Lenke), nagy álma volt, olyannyira, hogy csak azért változtattuk meg a hazaútjuk dátumát, hogy még ez is beleférjen a programba:) San Pedrobol nem nagy varázslat átjutni, hisz alig két órányira van a határátkelő. Bolíviába Chiléből csak itt és nálunk, Arica városából lehet átjutni, ugyanis a két ország nem éppen felhőtlen viszonya folytán, valamint egész egyszerűen a földrajzi adottságok miatt sem lehet több, hisz a két ország természetes és földrajzi határa az Andok a maga több mint 6ooo méter magas csúcsaival(így is mindkét határátkelő 45oo méteres magasságban van az Andokban). Valószínű ha akarnának sem tudnának többet nyitni, hisz az mégsem lenne állapot, hogy mondjuk 6ooo méteres magasságban nyissanak egyet és oxigénmaszkban lehessen csak átkelni a két ország közt:)
  Ennek megfelelően Laci és Lenke nagyon várták ezt a kirándulást, melynek célja két bolíviai lagúna felkeresése volt. Természetesen ahogy az itt lenni szokott ezek is elképesztő magasságban vannak, 44oo méterrel a tengerszint felett.
  A határátkelést a két ország közt érdekesen oldották meg a chileiek. Eszükben sem volt több mint 45oo méteres magasságba felmászni és ott bajlódni a néppel, hanem egész egyszerűen San Pedro határában nyitottak egy határátkelőt az egyetlen út szélén, amely Bolíviába visz. Itt nem nagyon kell félni az illegális határátlépéstől, mivel az egész táj kilométereken át tökéletesen belátható, hisz csak fűcsomók borítják. Maximum egy egér juthat be Chilébe észrevétlenül:)

A határátkelő a Licancabur(a klasszikus kúp alakú vulkán, 5916 méter magas, San Pedro jelképe) és a mellette levő vulkán közti hágóban van:

  A következő képeken a határátkelő chilei oldalát láthatjuk San Pedro határában és a "gyönyörű" mikrobuszunkat, amivel erre a kirándulásra mentünk. Azt tudni kell, hogy egyetlen chilei utazási iroda sem vállalja, hogy Bolíviába utaztasson(lévén nem tudják garantálni a kinti körülményeket, biztonságot stb), ezért San Pedroban 3 bolíviai utazási iroda működik, ők viszik a vállakozó kedvű(és bátrabb:), turistákat a bolíviai túrákra:) Határátkelő a világ végén:

Jelzem az a csoport aki a mikrobusz körül áll az nem turistacsoport:) A bolíviai túravezető ugyanis összekötötte a kellemest a hasznossal és ha már velünk úgyis át kellett mennie Bolíviába, összegyűjtött egy csomó bolíviait, akik zsebbe fizettek neki, hogy elszállította őket a határra:) Így még San Pedroban  szembesültünk azzal, hogy a befizetett touronkon(és mikrobuszunkon), egy csapat nagyon sötét bolíviaival kell osztoznunk:) Erre én számítottam, mert már tavaly is így volt és mondtam a Lenkééknek, hogy erre a kirándulásra csak fényképezőt hozzanak, más nem kell. Ugye nem lehet tudni ki fér hozzá az esetleges csomagunkhoz, azt meg pláne nem, hogy mit rak bele. Bolívia a legnagyobb kábítószertermelő országok egyike, nem felesleges az óvatosság.
  Túlestünk az útlevél-ellenőrzésen, a chilei határőrök nagyon kedvesek voltak(mindig azok). Azonnal felfigyeltek arra, hogy magyarok vagyunk és mondta a határőr, hogy de jó! Végre látok még magyarokat! Én meg kérdeztem: miért? Járt itt előttünk valaki magyar? Erre ő: persze! A kollégám akivel együtt dolgozom! De rajta kívül eddig soha nem találkoztam magyarokkal itt:) Rajtam volt a meglepődés sora: sosem hallottam, hogy él egy magyar San Pedroban. Nagyon kevesen vagyunk itt Chilében magyarok. Tulajdonképpen négyről tudok aki itt él(olyanból persze van jópár, akinek az egykori felmenői közt volt magyar, de ők nem tudnak már rég magyarul, már a szüleik sem tudtak. Az olyanokról beszélek akik nemrégiben jöttek ki...belőlük tényleg két kézen meg lehet számolni olyan kevés van). Szóval San Pedroban is van egy magyar...fel kell kutatni:)
  Az útlevélvizsgálat után begyömöszölődtünk a frissen előkerült bolíviai útitársainkkal a mikrobuszba és irány Bolívia! Persze még legalább két óra volt a valódi országhatárig, addig is többször megálltunk fotózni. A téma adta magát: egyre közelebb értünk a csaknem 6ooo méter magas Licancabur vulkánhoz:

  Gyakorlatilag az út eleinte szögegyenesen vitt fel a két vulkán közti hágóba, meredeken felfele. Itt láttam életemben először fékezősávokat autóút mentén. Eleinte fogalmam sem volt mik ezek, amíg a Laci el nem magyarázta: mivel az út meredeken lejt lefele, teljesen egyenesen, hosszú időn át, ez nagyon veszélyes lehet ha pl valami problémád van a fékkel. Ezért úgy kilométerenként volt figyelmeztető tábla, hogy még 4oo, még 3oo, még 2oo méter a következő lassítósávig. Ez pedig úgy nézett, ki, hogy az útról majdnem egyenes irányban le lehetett térni az úttal párhuzamosan kialakított másik sávba, ezen viszont nem beton volt, hanem sóderágy apró kavicsokból. Hosszú ideig kísérte az autóutat, később egy nagyobb sóderbuckában végződött. A lényege az, hogy probléma nélkül lelassítsa majd megállítsa az autót, ha elromlik a fékje anélkül, hogy bárkinek bármi baja esne. A chilei oldalon végig vadonatúj úton haladtunk, amikor hirtelen úgy éreztük gödörbe hajtottunk és eltűnt az út alólunk, akkor én már tudtam, hogy megérkeztünk Dél-amerika egyik legszegényebb országába, Bolíviába:

  Lefékeztünk, de a bódéból egyik határőrnek sem akaródzott előjönni, így csak hosszas ordítozás után voltak hajlandóak kifáradni és felnyitni(kézzel:))), a határt jelző sorompót:) 45oo méteren az oxigénhiány miatt nehézkes a mozgás, de nem tudtam, hogy ennyire:)

 Végül sikerült belépnünk Bolíviába. A határátkelő siralmas képe mit sem változott tavaly óta. Viszont legalább megszabadultunk a bolíviai útitársaktól és csak mi maradtunk az autóban a túravezetővel.

  Mellékhelyiség továbbra sem állt a teljesen kopár tájon az emberek rendelkezésére, a kérdésemre a határőr most is a kiszuperált busz roncsa felé intett: a mögé elmehet...mindenki oda jár. Visszariadtam a gondolattól, hogy belegyalogoljak abba a homokba ahova "mindenki jár" és reméltem majd az irodánál ahol szedik a belépti díjakat a nemzeti parkba, talán sikerül egy civilizált mellékhelyiségre akadni. Az említett busz és a mögötte levő terület így nézett ki:

  Hamarosan elértük a Nemzeti Park határát. Ezt az jelzi, hogy feltűnik egy kisebb épületegyüttes és kíméletlenül kizsebelik az arra járó egyszeri turistát. 

1o.oooFt-nak megfelelő bolivianot kértek el tőlünk. Ez Bolíviában egy egészen korrekt havi keresetnek minősül. Bolívia nem elégszik meg azzal, hogy ezt a díjat is évről évre emeli(tavaly még 6.oooFt körül fizettünk), de most már azért is külön pénzt szedtek, hogy átléptük a határt. Összehasonlításképpen Chilében(amely a földrész legdrágább országa-Bolívia pedig a legolcsóbb).a legtöbb amennyit belépőként fizettünk, az kb 25ooFt-nak megfelelő peso volt. Ennyit az El Tatio gejzíreknél kellett fizetnünk. De ebben benne volt a mindennel felszerelt wc-k és a szintén mindennel felszerelt reggeliző helyiség használata, oxigénpalack és orvosi szolgálat-akinek szüksége van rá, a termálfürdő és létesítményeinek használata stb. Bolívia ennyi pénz fejében semmit nem biztosít! Amikor elkéredzkedtem wc-re a nemzeti park bejáratánál, 25oFt-ot(!), kértek el wc használati dij fejében...(a wc ben csak a csésze volt...se viz se papir se szappan se semmi).
  Nem lenne semmi baj egyébként még a kb 1o.ooo+2oooFt-al sem amit a határátlépésért fizettünk fejenként, hogyha ennek a pénznek legalább egy picike hányadát a nemzeti parkra fordítanák, de erről szó sincs. Most például a kis termálmedence, ahol tavaly voltunk, látogathatatlan volt, mert megemelkedett kissé a vízszint és iszapos volt az aljzat. Járhatatlan sártenger vette körül. Ki kellett volna tisztítani a medencét és sziklákból közlekedő utat kialakítani a turistáknak. Két ember számára talán egy napi munka. A túravezetőnk szerint már fél éve nem bírják megcsinálni...azóta nem lehet fürödni. Megmondom őszintén gusztustalan hozzáállás és pofátlan ár az ország részéről. A termálmedencéről így csak a tavaly készített fotóimat tudom becsatolni, mert nem volt kedvem térdig érő sárban bóklászni:

 

  Szerencsére volt itt mit nézni a kis termálmedencén túl is. Először a Fehér lagúnához hajtottunk. A nevét természetesen fehéres színéről kapta. A túravezető egyrészt megismert engem(tavalyról emlékezett rám), másrészt mondtam neki, hogy két hét múlva újabb turistákat hozok és őket is befizetem nála egy lagúnalátogatásra, így már nem úgy tekintett rám, mint egy átlagos(egyszer jön soha többet), turistára és ezúttal kenyérre lehetett kenni. Megtudtuk, hogy a Fehér lagúna vize nagyon alacsony, átlagosan nem több mint 15-25 centi, viszont alatta sok helyen több méter mély iszap rejtőzik. A táj leírhatatlan szépségű...

 

  Teljes elképedésemre a tavalyi utunkkal ellentétben ezúttal szó szerint térdig gázoltunk a flamingókban:)

 

 Szinte 2o méterenként megállítottuk a mikrobuszt fotózni amikor az újabb és újabb csapat flamingó feltűnt:) A túravezető remekül szórakozott a lelkesedésünkön és mindenhol lefékezett ahol sikítozni kezdtünk:) A tó tükrén megfigyelhető apró "szigetecskék"  flamingók és más vízimadarak fészkei. Úgy készítik, hogy addig hordanak össze köveket egy kupacba a víz alatt, amíg ki nem emelkedik a vízből és egy pici szigetet képez. A közepén levő mélyedésbe építik a fészket. Van eszük, mert csak olyan helyekre építkeznek, ahova semmilyen négy és két lábú élőlény nem tud bejutni, mert a víz alatt szinte folyékony iszap van.

  Másodszor voltam itt, de a táj szépségével és a színekkel nem lehetett betelni...Vadul fotóztuk a flamingókat, a tó tükrében visszatükröződő hegyeket, annyira gyönyörű volt a látvány, hogy másra nem is figyeltünk egészen addig míg meg nem szólalt a túravezető: álljanak meg egy pillanatra és maradjanak csendben...hallgassák a csöndet...
  És tényleg. Ahogy megálltunk(nem csikorogtak a lépéseink), nem mozogtunk(nem zörgött a dzsekink), akkor vettük észre, hogy akkora a csend, hogy csak a saját és a közelben álló társunk lélegzetének a hangját lehetett hallani semmi mást. Ilyen csendet csak itt, a világ végén figyelhetünk meg. Itt nincsenek autók, nincsenek házak, nincsenek villanyvezetékek, nincsenek fák, melyeknek susognak a levelei, a vulkánok által körbezárt völgyben még a szél sem fúj. Tökéletes, rezzenéstelen, teljes csend volt. Nekünk, a zajszennyezett világunkban fogalmunk sincs mi ez. Amikor azt hisszük éjjel, hogy csend van körülöttünk, akkor is ha kicsit figyelünk meghalljuk a környezetünk állandó zajait amiket amúgy észre sem veszünk. Az Andok 44oo méteres magasságába kellett feljöjjünk, hogy megtapasztaljuk mi is az a csend.
  Az autónk a semmi közepén:

  A Lenkéék is rettenetesen élvezték ezt a kirándulást. Szerintem bőségesen kárpótolta őket a látvány, a munkából lecsípett plusz 1 napért amelyért mellesleg vérre menő küzdelmet folytattam velük:))))))

  Miután körbejártuk a Fehér Lagúnát, átautóztunk a Zöld lagúnához. Szépségét növeli, hogy a Licancabur vulkán lábánál fekszik(amúgy a vulkán Chile területén van, csak az alatta levő lagúna esik Bolíviai területre).

  Amikor elindultunk visszafele megütötte a fülemet a túravezető egy mondata: na nem sokáig lesz itt ilyen nyugalom...kezdődik a szezon. Kérdeztem, hogy az mit jelent. Erre elmesélte, hogy december január-februárban úgy néz ki ez a terület mint a Dakar rally helyszíne:)))) Vagy 5o terepjáró rodeózik körbe-körbe a két lagúna körül:) Mit mondjak? Jó, hogy mi még kimaradtunk belőle és teljesen egyedül voltunk fent:)
  Hazafele újra elhajtottunk a Fehér lagúna és a millió flamingó előtt. Nagyot nevettünk mikor a túravezető kiordított az ablakon: ADIOS FLAMENCOS!!!:))))))
  Átkeltünk a határon és elkezdtük immár chilei területen az ereszkedést az Andokból. Egyszer csak tőlünk vagy egy méterre egy csomó lámát pillantottunk meg, de nagy sebességgel mentünk lefelé, hiába kiáltottunk, hogy álljunk meg, már jócskán elhagytuk őket mire lefékeztünk. A túravezető javára legyen mondva, hogy visszatolatott az autóval vagy 5oo métert, csak hogy mi lefotózhassuk a lámákat:) Kár lett volna kihagyni őket:))) Olyan volt, mintha modellt álltak volna nekünk:))))

Amikor visszaértünk San Pedroba, leültünk a főtéren egy kapuccsinóra, sörre-borra kinek mire volt igénye és pihentünk egyet, aztán elindultunk sétálni egyet a faluban. Tudtam, hogy merre kell menni, hogy kijussunk egy jó kis kilátópontra ahonnét megcsodálhatjuk az Andok vonulatát és maga San Pedro oázisát. Itt már szerencsére nem járnak turisták, csak 1-2 falubelivel találkoztunk, akik udvariasan ránk köszöntek ahogy az autóikkal elhajtottak mellettünk.

  Jót nevettünk amikor magaslati kilátópontunkról előbb patadobogást hallottunk és előgaloppozott egy hátasló-hátas(vagyis lovas), nélkül:))))) Folyamatosan hátrafele kandikált, látszott, hogy tilosban jár és az is, hogy ő ezt nagyon jól tudja:))))

  Az az első pillanatban látszott, hogy valahol sikerült megszabadulnia a lovasától, de nem is nagyon akarja visszakapni azt:))) Viszont túl messzire se akart kerülni a gazditól, ezért csak egy biztonsági távolságot tartott:) Mi sírtunk a röhögéstől amikor megláttuk a lovas csoportot és a szerencsétlen pasit, aki gyalogszerrel, lószerszámmal a kezében, rohanva próbálta elérni a lassan baktató lovát, de az azonnal kocogásra váltott amint a fiú a közelébe ért:))))))))

  Kezdett lemenni a nap, így elkezdett korogni a gyomrunk és visszaballagtunk a központba enni valamit. A napok többségében mindenhol menüt ettünk. Ha étteremben eszegettünk volna, akkor pillanatok alatt elment volna az utazásra félretett pénzünk. Chile nem olcsó, San Pedro pedig a turistaáradat miatt kifejezetten nagyon drága. Szerencsére az itteni menü nem olyan mint mint nálunk otthon: kapsz egy étlapot és választhatsz a 3-4 féle előétel,  illetve leves és a legalább 6-8 féle főétel közül. Desszertből is átlagosan van 2-3 féle.
  Étkezés előtt megkaptuk azt a chilei harapnivalót, amit mindig, mindenhol, minden étkezés előtt eléd raknak. Ez pedig a pebre és hozzá friss kenyér:) A pebre tipikusan chilei fűszerkeverék, friss koriandert, apróra vágott hagymát, paradicsomot, olívaolajat, fokhagymát és fűszeres aji paprikát tartalmaz. Lefotóztam ezt is, nehogy valamiről lemaradjatok:))

  Én spárgalevest kértem előételnek:

  Főfogásnak egyikünk sült halat, másikunk sült sertésszeletet kért hajában főtt és utána megsütött burgonyával, hozzá természetesen friss vegyes-salátát:

  Nem maradtunk éhen és Laci kívánsága is teljesült, aki esténként a vacsi mellé egy korsó sört szeretett volna inni, de ez Chilében nem olyan egyszerű, mert ezekben az étkezdékben egyáltalán nem árulnak szeszes italt, sőt a korsót sem ismerik, de itt kivételesen árultak sört is:). Annyit nyúzott a sörével, hogy gyorsan megkérdeztem a pincért van-e literes sörük(bizony, itt Chilében ilyen is van:)), és volt! Úgyhogy a tudta nélkül kikértem neki egy üveg literes sört....nagyot nézett mikor kihozták és bár lassan, de megbirkózott vele:))))

  Gyönyörű napot tudhattunk magunk mögött, kellőképpen el is fáradtunk. Este indultunk vissza Aricába(12 óra buszút, de kényelmes majdnem fekvőüléses chilei buszokkal), ahol csak egy pihenőnapot töltöttünk és másnap indultunk tovább Peruba, Puno városába, a Titicaca tó partjára. Itt tavaly majdnem meglincseltek egy tüntetésen az ajmara indiánok(ennek a történetét itt olvashatjátok el). Szóval nem lelkesedtem túlzottan az ötletért, hogy visszatérjek ide:))
Szerencsére idén minden atrocitás nélkül megúsztuk Puno-t, a következő beszámolót innen kapjátok majd:)