Titicaca - tó a fellegekben

  És akkor irány Peru!:) Ismét és sokadszor. Peru hatalmas és fantasztikus kincseket rejt. A kincsek kifejezést elsősorban természeti és hihetetlenül gazdag  történelmi emlékeire értem. Egy csodálatos ország, még akkor is, ha az ember fehér fizimiskával van megáldva, akkor szinte minden perui kivétel nélkül igyekszik kíméletlenül kizsebelni:))) Persze nem a szó szoros értelmében, hisz a turisták által látogatott helyeken, meglehetősen jónak mondható a közbiztonság(sajnos ez alól saját tapasztalatom alapján kivételt képez a Titicaca tó és azon belül Puno városa, ott ugyanis tavaly majdnem legyilkoltak az indiánok egy tüntetés során - erről itt olvashattok). Hanem egyszerűen ha fehér ember vagy, akkor arra kell felkészülnöd, hogy alapban a tízszeresét kérik tőled mindenért, ráadásul szemrebbenés nélkül:) Van persze sok más trükk amivel le lehet húzni az egyszeri turistát. Sokat már ismerek, de a legújabbat nemrég ismertem meg(egy barátnőm perui párja mesélte el:). Egyszeri fehér ember beül egy étterembe, vagy épp be akar fizetni egy turistautat és nagy címletű pénzzel fizet(pl 5o-1oo sol-al - az azért tetemes összeg, kb 8.oooFt). Odaadja a pénzt, perui ember átveszi, úgy tesz mintha a pult alatt vissza akarna adni, aztán visszaadja a pénzt, mondván hogy hamis. Amit visszaad az persze valóban hamis, mert közben a valódi pénzt kicserélte hamisra...:) Így könnyedén meggazdagodnak 1oo sol-al és mindenki beveszi, hisz Peruban tényleg rengeteg a hamis pénz:) Szóval nem árt az óvatosság. Én már sokkal nyugodtabban utazgatok, lévén ismerem az árakat, tudom mi mibe kerül és kellőképpen óvatos vagyok, így ritkán fordul elő, hogy rajtam "utaznak". Nomeg ha látják, hogy tájékozott vagy és simán kiröhögöd a taxist amikor közli, hogy 15 sol a fuvar(holott nem több mint 3-4), akkor nem erőszakoskodnak, hanem elvisznek tisztességes áron.
  Miután turistáimmal megtekintettük Chile nem egy természeti gyöngyszemét, sőt Bolíviába is átruccantunk, a következő állomásunk Peru volt, azon belül Puno városa a Titicaca tónál. Pontosan ezért alapban bennem volt egy kis félsz(hisz tavaly kis híján lelőttek ott), de ezúttal szerencsére nem történt semmiféle atrocitás és remekül éreztük magunkat:)
  Túránk azzal indult, hogy átmentünk Aricából taxival a 1o km-re lévő határon Peruba, azon belül pedig Tacna városába(az első képen Tacna nemzetközi, a másodikon a belföldi terminálja látható).

   Átbattyogtunk a nemzetközi terminálról  a belföldire és nekiálltam körbekérdezgetni a busztársaságok képviseleteit ki mikor indít buszt Punoba(Peruban a buszközlekedés korántsem mondható pontosnak és az indulási időpontokat is folyamatosan variálják, így zsákbamacska mikor tudsz elindulni úticélod felé). Legnagyobb bánatomra az egyetlen megbízható cég(Flores) busza korán reggel elment, így azt nem értük el. A többi társaság viszont csak este indított buszokat. Mivel a buszút 8 órás, nem vágytam arra, hogy az éjszaka közepén, vagy hajnalban érjünk Punoba, ezért átmentünk taxival a másik buszterminálra, hátha onnan indul busz korábban is. Kiderült, hogy nem, de út közben egy "barátságos" taxisba botlottunk, aki azonnal mondta, hogy menjünk mikrobusszal. Az alig áll meg valahol és akár 5 óra alatt Punoban lehetünk, ráadásul fél óránként mennek a mikrobuszok, alig kell várni. 
  Konzultáltam a Lenkéékkel(végülis az ő utazásuk volt ez:), megmondtam nekik előre, hogy soha nem mentem még mikrobusszal Punoba, de a sofőr ezt mondja, megpróbáljuk vagy ne? Ők arra szavaztak, hogy próbáljuk meg, így odavitettük magunkat ahonnan a mikrobuszok indultak. Mint később kiderült a taxis buzgósága nem volt érdek nélküli, hisz a mikrobusz sofőröktől jattot kap minden egyes odaszállított utasért:)

  Tárgyaltam a mikrobusz sofőrrel, befizettem az utat és megkérdeztem mennyit kell várnunk az indulásig. A sofőr közölte, hogy addig amíg a mikro megtelik. Hogy ez mennyi időbe telik, arról természetesen semmiféle információval nem tudott szolgálni. Vártunk egy órát...két órát, sőt többet...már az agyunkra ment az egész szitu és kínunkban csatlakoztunk a folyamatosan kiabáló  sofőrökhöz, akik: "Á Puno!!! Á Punoooooooo" ordítozással próbáltak utasokat gyűjteni:)))))) Gondoltuk ha mi is besegítünk a kórusba, hamarabb találunk útitársakat:) Végül nagy nehezen megtelt a mikrobusz és fél 12 felé elindulhattunk. Azonnal feltéptünk az Andokba és szinte végig 4ooo méteres magasságban mentünk, míg el nem értük a várost. Mondanom sem kell, hogy az út nem 5 órát vett igénybe, mint ahogy ígérte a taxis, hanem 6 és felet, ráadásul nem álltunk meg egy szünetre sem, így 6,5 órát ültünk wc nélkül egy iszonyú kényelmetlen mikrobuszban, ahol még bóbiskolni sem tudsz, hisz az ülés támlája csak a hátad közepéig ér. Odafenn az Andokban olyan hóvihar fogadott, amilyet így nyár derekán egyáltalán nem vártam:)

  Amikor végre megérkeztünk Punoba, konstatáltam, hogy nem az én általam ismert buszállomásra érkeztünk, hanem egy másik terminálra. Elrobogtunk WC-re(ilyen WC-ket csak a retro Szovjetunióban láttam anno: dobbantós-középre kell célozni az "anyaggal" és térdig állsz a sz...ban), de ezért is leleményesen elkértek fél solt a budisnénik:)
  Amikor kivánszorogtunk azonnal előkerült két perui hapsi(ugye meglátták a három fehér turistát az utasok áradatában), és vadul mutogatták egy hostal prospektusát, hogy jujjj ott aztán minden van! Forró víz és luxusszobák!! A prospektus nagyon csábítóan nézett ki, mi meg rettenetes fáradtak voltunk így du 5 fele, mivel reggel 7-kor indultunk, így beleegyeztünk. Ok! vigyenek el oda. Viszont kicsit meglepődtünk amikor egy taxi helyett két tricikliben kínáltak nekünk helyet:)))
A tricikli vagy más néven "bici-taxi" a perui tömegközlekedés egyik gyöngyszeme:) Tulajdonképpen egy kibővített kerékpár, az elejére szerelt két üléssel. Így néz ki:)

  Én már mentem ilyennel nem is egyszer, így csak jót nevettem, de kicsit féltem a Lenkéék reakciójától. No nem az volt amire számítottam:) Iszonyatosan élvezték és fülig ért a szájuk:) Berakták a bőröndjeinket, én beültem az egyik triciklibe és a Lenke mellém telepedett. A Laci beült a másikba.
  Vártuk, hogy induljunk, de ehelyett vad zörgést hallottunk a hátunk mögül és bőröndök kezdtek repkedni a fejünk fölött:) Az történt ugyanis, hogy a mi triciklistánk megrémült a gondolattól, hogy neki kettőnket kell elszállítania, ráadásul a bőröndöket is és gyorsan áthajította a bőröndjeinket a Lacit szállító kollégájának, mondván neki csak egy embert kell cipelnie:))
  Ezt a képet az én triciklimből készítettem a Laciról:)

  Tényleg elszállítottak a képen mutogatott hostal elé, amelyről okosan úgy készítettek képet, hogy az utca ne látszódjon ahol van:))) Azt másnap fotóztam le. A hostal és az út egyik és másik oldala...olyan peruias:)))))

  A recepciónál hosszadalmas alkudozás zajlott, ugyanis amikor megegyeztem velük egy árban, akkor mondtam a Lenkének, hogy menjen föl és nézze meg a szobát, hogy jó lesz-e, hisz Peruban számíthat meglepetésekre az ember:) A Lenke visszajött és mondta, hogy igen a szoba teljesen rendben van, a fürdő is szép, de kicsit zavarja, hogy nincs zuhany benne....:)))
  A recepciós lány kedvesen mosolygott mikor mondtam neki és azt válaszolta, hogy van, csak a wc csésze fölé van felszerelve:)) Lefordítottam a Lenkének, akinek kicsit elkerekedtek a szemei és annyit mondott, hogy hát ott neki nem jutott eszébe keresni:)) Vagyis abszolút luxusellátás....fel sem kell állnod a klozettról, ülve tusolhatsz:))))
  Ettől az apróságtól eltekintve viszont meg voltunk elégedve vele, elsősorban mert forró víz korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésünkre(ez elég ritka Peruban), másrészt mert elég takaró volt, nem fáztunk. Az én fürdőmben ráadásul a zuhany sem a wc fölött volt:

 

  A hosszú és fárasztó utazás után vagy egy órát álltunk(illetve a Lenkéék ültek:)))), a forró zuhany alatt, de utána elindultunk kicsit felfedezni a várost és főleg enni valamit, hisz nem is reggeliztünk és már este volt. Kimentünk a hostal elé és már épp le akartam inteni egy taxist, amikor a Lenkéék meglátták a mototaxikat, amelyek a hostal előtt parkoltak. A mototaxi is egy perui specialitás. tulajdonképpen egy kibővített motor, amit lefóliáznak(amúgy ezeket gyártják, szóval nem manufaktúrában megy:))). Két ember szállítására alkalmas és így néz ki:

   Azonnal mondták, hogy ők azt most ki akarják próbálni és menjünk azzal. Én meg közöltem, hogy szó sem lehet róla, láttam már ezeket belülről, tudom milyen tákolmányok és azt is tudom milyenek a perui sofőrök - egy ilyen védtelen, nylonból épített sz...ba én ugyan be nem ülök ha a városközpontba megyünk! A Lenkéék meg csak kötötték az ebet a karóhoz, hogydehátők azzal akarnak. A sofőrnek megcsillant a szeme és már tuszkolt is befele, de szólt, hogy csak két személyes, nem mehetünk hárman. Felcsillant a remény, hogy mégsem kell beleülnöm, és lelkesen lefordítottam a Lenkééknek...ők lehangoltan elindultak, de amikor a sofőr látta, hogy elmegy a prédája, gyorsan szólt: nem baj! Hárman is beszállhatunk! Minden tiltakozásom ellenére begyömöszöltek a mototaxiba.

  Először is ezek a "luxusjárművek" peruiakra vannak méretezve nem európai emberre. Csak úgy tudsz beszállni, hogy félig magzati pózban, összegörnyedve lépsz fel rá:) Arról nem beszélve, hogy mivel két személyes, mi ketten a Lacival elhelyezkedtünk, a Lenke pedig az ölünkbe ült:)

Lenke a mototaxiban és a mototaxink vezetőfülkéje:

 

  Közöltem a sofőrrel, hogy vigyen minket olyan helyre a belvárosban ahol a helyiek szoktak étkezni(amúgy mindig ezeket kerestük...nemcsak mert olcsóak, hanem mert végül is az ember azért megy egy idegen országba, hogy megismerje a helyieket és elvegyüljön köztük). Egy 4 csillagos étteremben max a turisták közt tudsz elvegyülni:) A Lenke ki is szúrt egy megfelelőnek látszó helyet, bevonultunk és menüt kértünk. Itt nem volt akkora választék mint Chilében, de a kaja teljesen korrekt volt. Levesből csak egy féle volt, a rizsleves:

  A neve ellenére meglepően jóízű volt, sok répa volt benne, sőt hús is, a hidegben nagyon jólesett. Főfogásnak halból és malacsültből lehetett választani. Mindkettő jó volt, nem maradtunk éhesek:).

   A coca tea ezen a magasságon elengedhetetlen (Puno átlagos magassága kb 4ooo méter tengerszint felett). Amikor csak tehettük ittunk egyet:

  Hamar visszamentünk a hostalba aludni, hisz nagyon fáradtak voltunk és másnap reggel fél 8-ra lent kellett lennünk haptákban, ugyanis befizettem arra a tour-ra amiért minden valamirevaló turista idelátogat: megnézni az úszó nádszigeteken élő Uro indiánokat. 

  Az Urok, az egyik legősibb itt élő népcsoportnak tekinthető, történetük akár 1o.ooo évre is visszanyúlik. Jelenleg a Titicaca tóban, annak környékén és bolíviai területen él három csoportjuk. A származásukat homály fedi. Egyes tudósok arra esküsznek, hogy valamikor, sok ezer éve, egy polinéz csoport szállt itt partra, mely teljesen elszigetelten fejlődött és eleinte az óceánparton élt, később költözött a hegyekbe. A másik elképzelés szerint ez a népcsoport Amazóniából származik és az Arawac indiánok leszármazottai, akik nagyon régen(több ezer éve), elszakadtak az őshazájuktól és külön fejlődési utat jártak be a hegyekben. Ezt az elképzelést látszik igazolni, hogy nagyon sok a DNS egyezés az arawac népcsoport és az urok közt. Az urok több nyelven is beszéltek, ezek közül már csak egy tekinthető élő nyelvnek, a "chipaya", a többiek elfogadták az ajmarát és a kasztíliai spanyolt anyanyelvüknek. Az mindenesetre tény marad, hogy az uro indiánok jóval sötétebb bőrűek ma is mint az itt élő ajmarák vagy kecsuák, pedig az évezredek alatt jócskán keveredtek velük. Ma már tiszta urok gyakorlatilag nem léteznek, valamennyien keveredtek a helyiekkel. Az utolsó uro asszony 197o-ben halt meg.
A különbség azonban még így is szembetűnő:

Kecsua lányok:

Ajmara indiánok:

Uro indiánok az úszó nádszigeteken:

  Az urok élete sosem volt könnyű. A magukat a "víz férfiainak" nevező nép először a hódító inkák elől menekült a tó vizére. Az inkák után jöttek a spanyolok, akik eleinte rabszolgának hurcolták őket(ez kb megegyezett a halálos ítéletükkel, hisz a bolíviai Potosi bányáiba küldték őket rabszolgamunkára, ahonnan alig 1o%-uk tért vissza élve), Aztán a spanyolok már csak azért irtották őket, mert nem voltak hajlandóak behódolni nekik. Sokszor úgy akadtak a nyomukra, hogy nézték hol látnak füstöt a tó felett, így az urok beszüntették a tűzgyújtást is és az eddig főtt halat nyersre cserélték.
  A XX. században kezdett végre kisütni a nap az urok feje fölött, amikor felfedezte őket a tömegturizmus. Peruban Puno városa és az onnan hajóval megközelíthető nádszigetek amolyan búcsújáró helye lett a turistáknak és az urok végre először hosszú történelmük során fellélegezhettek és nyugodtan, jólétben élhetnek, legalábbis Peruban.

  Hozzájuk indultunk Punoba érkezésünk másnapján(én immár nem először: az előző utamról részletes leírást sok fotóval itt láthattok), értünk jött az utazási iroda kisbusza és kivitt a kikötőbe, ahol hajóra szálltunk. Már az sem volt egyszerű. A képen láthatjátok amint sorjázunk a hajókhoz. Azonban a mienk nem az első hajó volt, hanem a negyedik vagy az ötödik(nem emlékszem pontosan). Hogy elérjük át kellett mászni vagy 4 hajó tatján:). 

  Amint elhelyezkedtünk kezdődött a műsor következő pontja: egy pánsípos fiú szórakoztatott minket, aki aztán természetesen körbekalapozta a társaságot(a peruiak minden lehetőséget kihasználnak a pénzgyűjtésre:)).

  Mondhatni "lógott az eső lába". Ismét megbizonyosodtam arról, hogy télen érdemes utazni Peruban is, Chilében is. Egyrészt mindenhol huszadannyian vannak, másrészt, amikor télen voltunk itt, igaz hidegebb volt mint most, de egyszer sem esett az eső, verőfényes napsütés volt végig. Most amíg ott voltunk minden áldott este leszakadt az ég és ezen a napon délelőtt is esőre hajló, borús idő volt. Szerencsére az égiek megkegyelmeztek és eső nem esett, sőt néha a nap is kikandikált a felhők közül.
  A Titicaca tóról annyit kell tudnunk, hogy a föld legmagasabban fekvő hajózható tava. 3812 méterrel fekszik tengerszint felett és óriási a kiterjedése: 19o km hosszú és 8o km széles. A tó neve lefordítva kő pumát jelent és az indiánok szerint egy nyuszira vadászó pumát ábrázol az alakja:) Ha ránézünk a műholdas képre, valóban felfedezhető benne a nyuszi és a puma is:)))

   A tó életében a legnagyobb problémát PERU jelenti és a perui oldalon lakó több millió ember szennyvize, ami mindenféle tisztítás nélkül ömlik a tóba. Ennek következtében a perui oldalt szinte teljes egészében békanyál szennyezi, amely alá sem napfény sem semmi más nem jut le, ezzel tökéletesen kopár sivataggá válik a tó alja és kipusztul belőle minden ami élő. Tavaly készitettem erről elkeserítő képeket. Ezek a fotók MIND a Titicaca tó felszinét ábrázolják a perui oldalon:(((

 

 

  Azon túl, hogy természetesen BÜDÖS, még ki is irtja a teljes faunát és flórát a tóból. Peru évek óta beszél arról, hogy majd egyszer építenek egy szennyvíztisztítót, de erről csak beszélni tudnak és jellemzően nem történik meg még csak a legapróbb lépés sem a megvalósítás irányába. Addig pedig minden tisztítás nélkül ömlik Puno és sok más tóparti nagyváros tisztítatlan szennyvize a tóba számolatlanul. A peruiakra jellemző módon csak maximálisan kizsákmányolják a tavat(ahogy minden más természeti kincsüket is - többek közt a Machu picchut), ontják rá a turistákat(minél több a turista annál több a szennyvíz), aztán majd csak akkor kezdenek el kapkodni ha már elpusztult ez az amúgy kristálytiszta vizű tó(a bolíviai oldalon ma is az - de csak mert ott nincsenek nagy települések). Elkeserítő látvány, hogy lesétálsz a tópartra és csak a kikötőben látsz tiszta vízfelületet(mert ott megtisztították a kirándulóhajók számára). Máshol a vizet vastag zöld békanyál borítja és olyan büdös mint egy pöcegödör.

  De térjünk át vidámabb témákra: a hajóval elég hamar beértünk a totora nádasba...ez a nádas jelentette a régi időkben az uró indiánok szinte minden vagyonát: ebből építették az úszó szigeteiket(ezek a szigetek tényleg úsznak és ott horgonyozzák őket le, ahol épp lakni kívánnak a tavon), ebből készítették a házaikat, ez a nádas volt az alapanyaga minden vízíjárművüknek, mi több, ez volt az alapvető táplálékuk is. A nádnak a tövét ették és eszik ma is, a külső kérgét lehántva.

  Ezen az úton is végighallgattam szépen a teljes előadást amit elmesélt a sziget főnöke(mindegyik szigeten, mindenki ugyanazt a szöveget mondja el...képzelem hogy mennyire unják már minden turistacsoportnak ledarálni ugyanazt naponta 15x:)))))). Persze annak aki először jár itt nagy élményt jelent így is és az indiánok javára legyen írva, hogy kedvesek, viccelődnek minden alkalommal, egy percig sem érzed, hogy unnák. Szépen elmesélték, én meg lefordítottam a Laciéknak, hogy hogyan építik a szigeteiket tőzegdarabokból, melyeket egymáshoz rögzítenek kötelekkel, majd fedik be egymásra merőleges rétegekben náddal és miképpen építik rá nádházaikat. Amúgy ezek a szigetek rendszeres karbantartásra szorulnak, hetente újabb és újabb réteg náddal kell borítani, hisz a víz alatt ázó rész az ugye lassan, de folyamatosan bomlik. Minden szigeten van egy "főnök család":), ők hoznak döntéseket vitás kérdésekben és ők próbálják megoldani az esetleges nézeteltéréseket. A szigeteken ritkán él több 3-8 családnál. Ha végképp elmérgesedik a helyzet és nem találnak megoldást rá, akkor a renitens családot egész egyszerűen lefűrészelik a szigetről és elvitorláznak a tavon:)))))
  Miközben mászkáltam a szigeten felfedeztem, hogy a kevés állandó lakos azért már komfortosította ősei lakhelyét, a házuk tetején napelem működik, tv, villanyvilágítás és music center is akad odabenn:))))

  Persze be is kukkoltam egy ilyen komfortosított házba, ahol villanyfénynél épp egy kisfiú írta a házi feladatát az iskolába:))

  Elmondanám, hogy az egyik szigeten létezik 4 csillagos nádkunyhós elhelyezés is turisták részére, minden keleti kényelemmel felszerelt nádkunyhóban, villannyal és teljes ellátással:))) Az ára kb 13.5ooFt éjszakánként:)))) Zuhany tuti nincs bent(kizárt, hogy azt meg tudnák oldani:), de végül is a tó vize kellemes 5-1o fokos:)

  Mi ezt nem vettük igénybe, így szépen szabadon eresztettek minket a szigeten, melynek egyetlen célja az volt, hogy rávegyenek minket a pénzköltésre:) Az uro indiánoknál a munkamegosztás a következőképpen zajlott: a férfiak építették a csónakokat, a nádházakat és halásztak, az asszonyok készítették az ételeket, tartották rendben a szigeteket, nevelték a gyerekeket és készítették elképesztően gyönyörű szőtteseiket. Ennek megfelelően mikor vége az előadásnak akkor szabadon eresztik a turistákat a szigeten, hogy pénzt költsenek. Az indiánok szépen kipakolják nádházaik elé a minden szigeten teljesen egyforma indiánosnak álcázott műanyag bóvlit és a szőtteseiket(ezek valódiak tényleg:). A Lenke hamar bele is szerelmesedett az egyik kézi hímzésű terítőbe. Én mondtam, hogy itt minden kétszer annyi mint a városban, de persze azt én sem tudtam garantálni, hogy pont ugyanilyet(amelyen az összes fontos indián motívum rajta van), kapunk-e. A Lenke végül úgy döntött megveszi és bár másnap megtaláltuk a városban pont feleannyiért, szerintem a pusziért és az ölelésért még így is megérte a vásár:)))

.  Én ahelyett, hogy nézegettem volna az ál-indiános árukészleteket, körbesétáltam a szigeten. Nem egyszerű ám, térdig süppedsz a nádba minden lépésnél. Találtam uró tűzhelyet és 1-2 állattal is összefutottam. Ez a gém-szerű madár egyáltalán nem félt és ha két lépésnél jobban megközelítettem csak felháborodottan toporgott és rikoltozott, de nem repült el:)

 
  Miután kifotózta és vásárolta magát minden turista, felajánlották, hogy elvisznek minket hajókázni egy ilyen(fent látható), luxus nádjárművel. A hajókázás csupán 1o solba kerül(8ooFt). Ilyenkor mindig felhívják a turisták figyelmét arra, hogy persze nem kötelező befizetni és elmenni, de a bevételből az uró gyerekek iskoláztatását és a beteg uró indiánok gyógyszerszükségletét fedezik:) Ezt tavaly egy másik szigeten is elmondták, úgy látszik ez az egyen szöveg, hogy meglágyítsák a szíveket:))) Többen még így is húzódoztak, erre az uró asszonyok vetették be magukat, akik megálltak a hajó mellett és egymás után gyújtottak rá a nótákra:) Akkor kezdtünk el nagyon nevetni, amikor a kecsua után angolul, franciául, sőt németül is énekeltek:))))  Megkérdeztem, hogy magyar nóta nincs-e a repertoárjukban: nagyot nevettek és azt mondták szívesen megtanulnak magyar nótát is ha sok magyar turista jön majd:))) Persze a sziget szélén, a hajóval szemben énekeltek, így csak a hajón ülők láthatták őket, ezzel a még húzódozó emberkéket is a hajóra csábították:)

  Amikor kifogytak a nótákból és elhallgattak, az egyik asszony csettintésére egyszerre felkiáltottak: HASTA LA VISTA...BABY....felemelték a karjaikat, sikítottak, körbefordultak és elszaladtak...mit mondjak: hahotáztunk:)))) A Schwarzeneggeri beszólást, Peruban, egy nádszigeten, uró asszonyoktól hallani olyan sokkoló volt, hogy szó szerint sírtunk a röhögéstől:))))))
A következő képeket a ringatózó nádhajóról készítettem:)

Turistákkal megpakolt nádtutaj-vonták találkozása tilos:))

  Ami tavaly lenyűgözött a víz gyönyörű acélkék színén túl, az a hihetetlen égbolt volt...a felhőhatár nagyon közel van a tó tükréhez, hisz közel 4.ooo méteres magasságban vagyunk tengerszint felett én sokszor mást sem csináltam percekig, csak az égboltot bámultam, annyira gyönyörű volt:

  Az utunk itt természetesen nem ért véget, elvittek a tó 42 szigetének egyikére, Taquile-ra. Itt megmászatták velünk a sziget tetejét, ahonnét gyönyörű a panoráma és ahol egy méregdrága ebédet lehetett elfogyasztani:) Tériszonyosoknak nem javasolt a mászás, mert lefele egy nagyon durva, sziklákból épített, szinte teljesen függőleges lépcsőn lehet lemászni, amelyen korlát természetesen nincs:)

 

  Délután hazafele vettük az irányt, estére értünk Punoba, amely az immár szokásosnak mondható esti esővel fogadott. Fürdés után bementünk a központba(ezúttal az esőre való tekintettel taxival), és ettünk egy menüt a szokásos étkezdék egyikében. Itt is rizsleves volt az előétel, a második fogást pedig itt láthatjátok. Az étkezést emlékezetessé tette, hogy az eső ezúttal felhőszakadássá fajult és az úttesten folyók hömpölyögtek. Az egyik ilyen "folyam" behömpölygött az étterembe is, úgyhogy a vendégek hamarosan szinte bokáig vízben ültek:)))

  Eleinte úgy gondoltuk kivárjuk az eső végét az étkezdében, de egyre több lett a víz odabent és az eső nemhogy csendesedett volna, hanem még jobban rákapcsolt. Taxisok persze taroltak:) Már beszállni sem volt egyszerű a kocsiba. Punoban a járdák nagyon magasak. Amikor ránk szakadt az ég, akkor értettem meg ennek az okát: a hegyoldalon fekvő város utcáin ekkora esőben, áradatként zúdul le az esővíz és kb térdig ér. Így mire beevickéltünk a taxiba már csuromvizesek voltunk, mire pedig a hostalhoz értünk már minden bajunk volt:) Nagyon fáradtak voltunk, így úgy egyeztünk meg, hogy másnap csak abban az esetben kelünk fel 1o óránál előbb, ha hamarabb jön a maják által megjósolt világvége:)