A világ tetején - kirándulás a Chungara tóhoz, avagy ki lesz rosszul 45oo méter magasan?:)

  Nos ezúttal egy vállakozó kedvű, korombeli házaspárral utazgattam Peruban, Chilében és Bolíviában. Nem csupán az utazásainkat és kalandjainkat írom le, hanem egyúttal a reakcióikat is az egyes dolgokra. Laci és Lenke, november 11.-én este 11-kor megérkezett Aricába. Meg kell valljam bátor emberek, mert előre megmondtam, hogy pl Peruban kiszámíthatatlanok a körülmények, a buszok, a szállások, a higiéniai állapotok, de nem zavarta őket, bevállalták:)
  A reptéren vártuk őket és kocsival egyből nem a szállásukra, hanem a Morro(a városunk hegye), tetejére vittük őket, hogy megcsodálják a város éjszakai panorámáját:)

  Megbeszéltük, hogy hajtós lesz az út, így nem lepődtek meg, hogy miután megtettek 42 órát repülőn, azzal búcsúztam tőlük éjjel egykor, hogy reggel kelhetnek 6-kor, mert hétkor jövök értük és indulunk a föld legmagasabban fekvő tavához kirándulni, a Chungarához.
  Itt van fölöttünk az Andokban, vagyis nem távolságban, hanem főleg magasságban van messze, ezért a korai indulási időpont. Hajszálpontosan(le a kalappal:), vártak minket a hostal előtt és bepakoltuk őket, valamint némi oxigént is a kocsiba. Úgy gondoltuk szükség lesz rá:)))

  Egy forró kávét bedobott a csapat a benzinkútnál és máris indultunk kifele Aricából, északi irányban a Lluta folyó völgye felé, amely az egyike a két oázisnak a sivatagban ami itt van a közelünkben. A sivatag kopár homokhegyei közt mebúvó "zöld szalag", társával a San Jose folyó völgyével együtt szinte minden zöldséget és gyümölcsöt megterem amire szüksége van Aricának és bőven jut belőle elvitelre is, sőt arra jut a legtöbb, hisz itt egész évben folyik a termelés és több szüret van egy évben az állandó meleg miatt.
  Reggelenként vastag ködréteg üli meg a tájat, amit a nap első sugarai hamar felszárítanak.

  Meredek szerpentineken kezdtük meg az emelkedést a sivatag hegyei közt:

  Z vonalban halad az út fölfele a hegyen, semmi lehetőséget nem hagy arra, hogy a szervezet hozzászokjon a ritka levegőhöz. 2ooo méter magasan elértük azt a helyet ahol a kopár hegyek szépségén túl más látnivalóban is gyönyörködhettünk. Ezen a magasságon lépjük át ugyanis az Atacama sivatag és az Andok határát. Ezt jelzi, hogy megérkezünk a Candelaria óriáskaktuszok földjére. A látvány egyedülállóságát növeli ha tisztában vagyunk vele, hogy ez a kaktusz kizárólag itt, az Andoknak ebben a részében és kizárólag ebben a magasságban él. Chile hemzseg az "endemikus" (a földön csak itt fellelhető), fajoktól hisz földrajzilag annyira elzárt világ. Igy nem csoda ha lépten-nyomon olyan növényekbe és állatokba botlunk amelyek csak itt találhatóak a földön. Elég érdekes élmény feldolgozni azt, hogy amit látsz, azt csak az az ember láthatja rajtad kívül, aki ugyanezt az útvonalat megjárta és senki más nem. Ez a kaktuszfaj, csak ezen a parányi földdarabon - az Arica és Peru határán, az Aricat Bolíviával összekötő út mentén és környékén él. A szélsőséges szárazságot kedveli, de ez még nem elég, mert csak 2-3ooo méteres magasságban érzi jól magát. Amikor eltűnnek a kaktuszok a látóterünkből, tudjuk, hogy átléptük a 3ooo méteres magasságot.


  Ritkaságukhoz mérten elég viccesek amúgy, amikor a holdbéli tájon hirtelen feltűnnek a többkarú gyertyatartókra emlékeztető candeláriák:)

Közelebbről is megmutatom őket:)

 

  Elképesztő méretűre megnőhetnek. Az átmérőjük elérheti az egy métert, a magasságuk pedig akár az 5 métert is. Hogy miképpen maradnak életben ezen a kopár földdarabon, rejtély a számomra.
  A Candeláriák földjére érve elérjük a Lauca Nemzeti Park határát is. Nem csupán Chile védelmét élvezi ez a hatalmas terület, hanem az UNESCO-ét is. 1981 óta szigorúan védett bioszféra rezervátum.
  34oo méteren megpihentünk az út egyetlen fogadójában reggelizni és természetesen coca teát inni. Anélkül nem érdemes ekkora magasságban mászkálni, úgyhogy az utazásaink alatt napi kísérőnkké vált. Reggel ébredéskor coca tea és magasságtól függően még 1-2x, akár 3x naponta. Első számú segítség az oxigénhiányos környezetben. Laciékon megint csak meglepődtem és ismét pozitívan: egy rossz szót nem szóltak, csatlakoztak az össznépi teázáshoz, nem kezdtek arról beszélni mint a legtöbb ismerősöm, hogy COCA?? Jézusom..:) Pedig a coca bizony levél formájában szimplán csak egy gyógynövény és a sok jó hatása közt, fokozza az oxigén felszívódását a vérben, így évezredek óta mankóként segíti az embereket a magashegyi környezet elviselésében. Itt Chilében bár a termelése tiltott, az árusítása gyógynövényként természetesen szabad(nem mázsás tételben persze:). Mindenki használja, itt akinek a hegyekben akad dolga, de mint megtudtam sokan diétára is használják ugyanis sok egyéb hatásán túl még kiváló étvágycsökkentő is. Amúgy sem a növényben kell keresni a hibát. Az indiánok évezredek óta használják és semmi bajuk nem lett tőle. A hibát azokban az emberekben kell keresni, akik vegyszerekkel kokaint állítanak elő belőle.

  Innentől lassan, lépésről lépésre elkezd zöldülni a táj. Na ne lombos erdőt képzeljetek, az itt nincs:) De előbb sárgás fűcsomók jelennek meg, majd picike cserjék és egyre több a zöld szín a földön. Itt találkozhatunk először a vikunyákkal, akik a későbbiek folyamán az egész utunkat végigkísérik. A vikunyák az Andok egyik vadon elő tevefaja. Összesen 4 tevefaj él az Andokban. Ezek közül kettő háziasított(a láma és az Alpaka), ezek vadon nem fordulnak elő, háziállatok. A vikunya és a guanaco pedig a két vadon élő tevefaj(melyekből amúgy évezredek alatt tenyésztette ki az ember a lámát és az alpakát). Szerencsére ez a két állatfaj megúszta az ember minden próbálkozását és vadállat maradt:)))
  Itt lepődtek meg igazán a Laciék. Olvasták, hogy a vadállatok Chilében, nem félnek az embertől, de nem hinném, hogy számítottak arra, hogy a vikunyák szó szerint a fejüket sem emelik fel ha megállunk mellettük és fotózzuk őket:)

  A Putre falucska fölötti kilátópontnál 35oo méteres magasságban jártunk. Ez a régi falucska az Andokban karneváljáról nevezetes, valamint arról, hogy férfiuralom van:)))))) Az alig 2ooo lakosból ugyanis a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a lakosaiból 1345 a férfi és csupán 632 a nő:))))  
   Ez a térség jelentős zöldségtermelő vidék(az inka teraszokat majd látjuk a fotókon...ma sem találtak ki jobb módszert a hegyvidéki területek megművelésére, mint amit több mint ezer éve az inkák honosítottak meg). Legnagyobb mennyiségben lucernát, oreganot és burgonyát  termesztenek, de más zöldségféléket is.
  Itt egy kilátópontot alakítottak ki, hogy le lehessen parkolni az autókkal, az indiánok meg arra használják ezt, hogy megkíséreljék minél több portékájukat rásózni a turistákra:) Gyorsan vettünk is tőlük cocalevelet, aminek a későbbi útjainkon nagy-nagy hasznát vettük:)
A látvány persze elképesztően gyönyörű...

  De ha erre járunk nem csak a távolban érdemes szemlélődni. Érdekes dolgokra bukkanhatunk a földön is. Két jellegzetes növény a helyi flórából:

Az egyikről azonban részletesebben is írnék annyira különleges és egyúttal jellegzetes darabja ennek a tájnak. Ez pedig a Llareta(vagy Yareta). Ez az érdekes örökzöld Chile északi területén túl még előfordul Peruban és Bolíviában. Állítólag...papíron:) Én a perui Andokot Cuscótól a chilei határig milliószor beutaztam és egy fél llareta-t sem láttam. Ettől persze lehet, hogy eldugva még itt-ott nő. Itt nálunk 32oo métertől 45oo méterig mindenfele megtalálható. Ez a növény kiválóan alkalmazkodott a magashegyi környezethez és a hideghez. Csak napos területen nő és nagyon alacsony a magassága, hisz a talajközelben még éjjel is legalább 2 fokkal melegebb a hőmérséklet, így ezt maximálisan kihasználja. Mindezen túl azt is "tudja", hogy 45oo méteres magasságban nem hemzsegnek a rovarok, ezért hermafrodita...mondhatni öntermékeny:) Nagyon lassan nő, évenként max 1-1,5 cm-t. Sok llareta több mint 3ooo(!!!) éves, ennek megfelelően hatalmasra nőhet:)

  Azt gondolnánk puha és védtelen növény, de nem az:) A tetejét ha megérintjük bársonyos tapintású, de sziklakeménységű maga a növény, mint a talaj amelyen nő és a körülmények, melyeket el kell viselnie.

  További kapaszkodás után elértük az Altiplanot. Az Altiplano az Andok magasfennsíkja. Méreteit csak a Tibeti fennsík tudja lekörözni a földön. Az átlagos magassága 4ooo-45oo méter. Körülöttünk a táj szinte sík volt, de körös körül égig érő havas vulkánkoszorúk övezték utunkat.

  A két szinte egyforma testvérvulkán szerintem mindenkinek megmozgatta a fantáziáját:) Nos az inkákét is, mert ennek a testvérvulkánnak is, mint szinte minden hegynek, dombnak, völgynek, Chilében megvan a maga indián legendája:)

  A Parinacota és és Pomerame vulkánok története a következő: Parinacota, egy hatalmas és gazdag törzs sarja(a mi mondáink alapján minimum egy herceg:), beleszeretett a halálos ellenség gyönyörű királyleányába, Pomerame-ba. A fiatalok szerelme természetesen tiltott volt, így csak titokban találkozhattak. Hamar fény derült azonban a  bűnös kapcsolatra. Mind a szülők, mind a vallási ceremóniák elégtelennek bizonyultak, nem sikerült szétválasztani őket...a fiatalok továbbra is egymás társaságát és szerelmét keresték. Úgy döntöttek, hogy megbékélés helyett a fiatalokat ölik meg. A természet felháborodott az ilyen mérvű kegyetlenség és elvakult önzőség láttán és a két meggyilkolt fiatal helyén 2 egyforma vulkánt emelt egymás mellé, mely örök időkre jelképezi az emberi kegyetlenséget és a két fiatal holtig tartó szerelmét. Ezzel a kataklizmával elpusztította a Földanya a két ellenséges törzset is. A két meggyilkolt fiatal előtt pedig 1-1 lagunát hozott létre, mely a gyermekek rengeteg, feleslegesen kiontott könnyét jelképezi. A két szerencsétlen fiatal könnyeiből jött létre a Cotacotani laguna és Chungara tó, mely mintegy mementója a feleslegesen kiontott vérnek és bánatnak... azt hiszem ez az inka megfelelője a mi európai Rómeó és Júliánknak..nem?:) De legalábbis ugyanolyan szép:)
  Ebben a magasságon már rengeteg lámával és alpakával is találkoztunk...a parasztok ide csapják ki legelni őket... Szép szines fülbojt jelöli, hogy melyik gazda tulajdona az állat.

  A közlekedési táblák itt láma és vikunya-veszélyre figyelmeztetnek:)

  A lámát és az alpakát, az indiánok a saját igényeikre tenyésztették ki alsó hangon is több mint 6ooo évvel ezelőtt. A láma pl óriási gyapjúruhát növeszt, így a meleg szőrme állandóan biztosítva van az állattartóknak, erőteljes testalkata, szívóssága akár egy pumát is meghátrálásra kényszerít és 25 kg súlyt is el tud cipelni a hátán kilométereken keresztül az oxigénhiányos környezetben.

  Sajnos fenn a tónál nem volt szerencsénk. Ismét megtréfált az időjárás. Az Altiplanon szép napos, rövid ujjas idő volt, de a tó fölött fekete fellegek gyülekeztek. Amikor pedig odaértünk havas eső kezdett szitálni és szinte éjszakai sötétség lett.

  Inunkba szállt a bátorságunk és úgy döntöttünk Parinacota-ra megyünk. Ez a falucska lejjebb van valamivel, a Cotacotani laguna partján. Ekkor döbbentünk rá, hogy valami nem stimmel a kocsinkkal:) Egész egyszerűen nem akart elindulni:) Be kellett tolni:) Ez ha tengerszinten történik csak kellemetlenség, nem egy tragédia, de itt fenn, 45oo méteren próbáljatok meg egy többmázsás autót tologatni!:) Miután erre rájöttünk sehol nem mertünk megállni, csak ahol lejtett az út, hogy a kocsi magától kezdjen gurulni:) Miközben balettoztunk az úton egy kiváncsi andoki sirály jött és szemrevételezett minket alaposan:)

  Ezt a madarat egészen addig nagyon szerettem amíg meg nem ismertem:) Ugyanis nagyon bátor, nem fél tőled és rettenetes kíváncsi. Később tudtam meg, hogy egy nagy zsiványról van szó, aki a legnagyobb veszélyt jelenti az Andok lagúnáinak madárszaporulatára nézve, ugyanis kedvelt elfoglaltsága felfalni más madarak tojásait és kiscsibéit.
  Úgy döntöttünk nem induló kocsi ide vagy oda mi bizony bemegyünk Parinacota-ra. Ez a parányi kis műemlék falu csak egy ugrásra van a Chungara tótól. Meg is találtuk a levezető utat, be is hajtottunk a falucska mintegy kb 2o méteres átmérőjű parányi főterére, melynek közepén üldögélt a falu lakosságának jelentős része(vagy tíz ember). Behajtottunk a főtérre és az elképedt ajmarák szeme láttára balettoztunk körbe-körbe az autóval, közben előre hátra tolatva próbáltunk találni egy olyan pontot ahol kicsit lejtőn lefele állunk:)))) Azt hiszem a gringok gyengeelméjűségébe vetett hitüket megalapoztuk:)))
  Mindannyian kiszálltunk fotózni az elképesztően gyönyörű 167o-ben épült templomot és az alig 14o lakosú falu házacskáit.

 

  Épp vadul fotoztam mikor rámtört a szédülés. Elbotorkáltam az autóig és belekapaszkodtam a tetejébe:) Kis idő múlva jutott el a tudatomig, hogy a Laci mellettem áll és épp így kapaszkodik az autó tetejébe:) Ránéztem és a falfehér, sárga, zöld és palaszürke közt váltakozott az arcszíne:))) Annyit mondtam neki: Lacikám! Pont úgy nézel ki, mint ahogy én érzem magam:))) Végül a Lenke mindkettőnket beszuszakolt a kocsiba, mi pedig a nagyobb testű kérődző állatok kitartásával kezdtük csócsálni a cocaleveleket:) Pillanatok alatt jobban lettünk tőle és már csak a rohamokban ránktörő álmosság zavart, de az is véget ért mire leértünk az Altiplano 4ooo méteres magasságába.
  Hazafele még megálltunk megcsodálni az egyik falucska 5oo éves templomát és a hozzá tartozó, éppilyen idős, 158o-ban épült temetőt is.

  Pihenésből nem sok jutott, hisz még aznap indultunk tovább egy 12 órás buszútra, San Pedro de Atacama-ba. De ez a kirándulás a világ tetjére, azt hiszem feledhetetlen élmény volt mindenki számára...