Bolívia - túlélőtúra a Titicaca tónál:)

  Bolíviai kiruccanásom utolsó napját a Titicaca tó megtekintésének szenteltem. A perui oldalát már láttam a tónak, sok szigetet meglátogattunk akkor, az úszó nádszigeteket is az uro indiánokkal(részletes, fotós leírást erről a fantasztikus útról itt találhattok), így most tényleg csak a tó bolíviai oldalának természeti látnivalóit szerettem volna látni a Nap és Hold szigettel és a Copacabana-val. Az egész programunk felborult, ugyanis ezt a túrát úgy szerettük volna megejteni, hogy Jackie barátnőm is jön a gyerekeivel, a húga és én, de az utolsó előtti napon a Jackie húga elűnt(szó szerint), nekem pedig nem volt Bolíviában működő telefonom, sőt a Jackie bolíviai számát sem tudtam. Miután ez a program fixre meg volt beszélve délelőtt tízig vártam rájuk a hostalban, aztán úgy döntve, hogy ilyen későn már tuti nem jönnek, elindultam egyedül a Titicaca tóhoz.
  Először a könnyebbik végét akartam megfogni a dolgoknak és gondoltam befizetek egy egynapos Titicaca-tó tour-ra egy utazási irodánál, de ez a tervem befuccsolt, ugyanis tízkor indultak az utolsó kirándulások. Az egyik utazási iroda felajánlotta, hogy elvisz engem egyedül, de olyan árat mondott, hogy hangos hahotára fakadtam(6ooUSD) és megkérdeztem, hogy komolyan gondolja-e ezt amikor a tóhoz 19 boliviánóért(kb 9ooFt), visz el a menetrend szerinti busz:))) Az utazási irodás hapsi vágott egy fintort, hogy nem húzhat csőbe és letett a megcsapolásomról:)

  Amúgy itt kell megjegyeznem, hogy szerintem a bolíviaiak többsége veleszületetten gyengeelméjű, de a rövidtávú memóriájukkal eredendően komoly bajok vannak. Ez szilárd meggyőződésem. Arra alapozom, hogy az egy hét alatt több utazási irodában is jártam(az egy napos városnézés és a titicaca tavi kirándulás ügyében), és mindenhol azzal kezdtem, hogy legyenek szívesek és bolivianoban mondják az árakat és NE DOLLÁRBAN, mert nincs dollárom. Mindenhol a dollár árat közölték velem. Amikor mondtam, hogy Bolíviában vagyunk és mint mondtam nincs dollárom mondja már meg, hogy az hány boliviano. Erre jobb esetben közölték, hogy én gringa vagyok és nekem a dollárár kell, rosszabb esetben betegesen ismételgették a dollár összeget, amíg ki nem vettem a katalógust a kezükből és magam meg nem néztem az árakat:) Ugyanígy az összes pincérnek is rövidtávú memóriazavara van. Ezt egy másik Dél-Amerikával foglalkozó  blogban is olvastam(vagyis nem csak nekem tűnt fel:) és meg tudom erősíteni. Az egy hét alatt Bolíviában alsó hangon naponta 3x 4x is beültünk valami vendéglátóipari helyre és soha egyetlen egyszer sem sikerült egyik pincérnek sem kihozni a rendelést pontosan. Azt is sikerült összekutyulniuk ha csak egy bögre tejeskávét és egy teát kértünk. Ha egy üveg gyümölcslevet szerettünk volna, tuti más ízesítésűt hoztak mint amit kértünk, ha csirkét kértem, tuti sertésszeletet kaptam, ha tejeskávét, tuti hosszúkávét hoztak helyette. Amikor egyszer  az egyik pincérnek háromszor elismételtük lassan, hogy mit kérünk(hátha így sikerül megjegyeznie),egyikünk sem azt kapta amit kért, szerintem szegényt teljesen összezavartuk azzal, hogy háromszor rágtuk a szájába a rendelést:)))

  Megkérdeztem egy helybelit, hogy honnan indulnak direktbe a Copacabana-ra buszok, fogtam egy midi-t(a városi tömegközlekedést megoldó kis mikrobuszok La Paz-ban) és kirobogtam. Ugyanolyan kis mikrobuszok indultak oda is mint a városi midik és 16 bolivianoba(65oFt kb) került a jegy. Könnyelműen nem kérdeztem meg mennyi időbe telik az út, hisz 155 km a távolság La Paz és a Copacabana közt, így gondoltam totyorogva is max 2 óra alatt ott vagyunk. Nem számoltam viszont a bolíviai úthálózattal, illetve annak teljes hiányával. Amikor először olvastam arról, hogy a 43000 km-es úthálózatból csak 2000 km aszfaltozott, azt hittem elírás. Tudjuk szegény az ország, de ez mégis csak Dél-Amerika és nem fekete-Afrika. Később kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg nem hiányzik egy nulla a végéről. Amikor elindultunk egy ideig a városon belül viszonylag rendben haladtunk, de amint elhagytuk El Altot(a felső város La Pazban), szinte azonnal elfogyott a beton a buszunk kerekei alól. A szörnyű az, hogy nem csupán földúton haladtunk, hanem olyan földúton, mely többször felázik majd megkeményedik és tele van beleszáradt hatalmas keréknyomokkal. A hatás félelmetes volt. Nem simán rázott a busz, hanem úgy rázkódtunk mint egy dugó az üvegben, az első percben teljes erővel lefejeltem a mellettem levő üveget, úgy, hogy belerezgett a fejem és rájöttem, hogy csak úgy maradok épségben az utazás végéig ha mindkét lábammal és mindkét kezemmel kitámasztom magamat. Hatalmas megkönnyebbülést okozott mikor elértünk a tó partjára, ahol ismét betonozott út volt és így végre a tájban is gyönyörködhettem.

  Miután a tó elképesztő magasságban van(több mint 38oo méterrel tengerszint felett), magának a tónak a természeti szépségén túl az embert lenyűgözi mennyire közel van a felhőhatár a tó tükréhez. Ahányszor a Titicaca tó partján járok, annyiszor lenyűgöz a szó szerint fejünk fölött függő felhők elképesztő látványa is.

  Amikor az út elkanyarodott a tó partjától a tipikus magashegyi andoki tájban gyönyörködhettünk. Természetesen vadon élő lámafélét még mutatóba sem láttunk, sem semmilyen más vadállatot(andoki rókát vagy kondorkeselyűt pláne). Nekem fájdalmasan hiányoznak a vad vikunyák csapatai erről a tipikus tájról ahányszor Peruba vagy Bolíviába megyek. Chilében annyira hozzátartoznak a vadállatok az Andokhoz, hogy itt még a látottak szépsége sem tudta feledtetni az állatok teljes hiányát. Elképesztő, hogy ekkora óriási területekről képes volt az ember teljesen kiirtani az összes vadállatot...:(

  Kb 4 óra utazás után megérkeztünk egy pici tóparti falucskába amiről egyetlen dolgot tudtam, hogy NEM a Copacabana és valamennyiünket kiszórtak a mikrobuszból, a sofőr pedig egyetlen szempillantás alatt eltűnt. Semmiféle felvilágosítást nem kaptunk, így elindultam a partra amerre a többi utas is és kérdeztem a kompost, hogyan tudok eljutni a Copacabana-ra. Az mondta, hogy nemsokára indul egy kis hajó. Megvettem rá a jegyet, futva értem el és vadul lihegve(4e méteren menni sem egyszerű, nemhogy futni), szinte fejest ugrottam bele. Azt azonnal leszűrtem, hogy a szemközti település sem a Copacabana:))) Így logikusan arra a következtetésre jutottam, hogy átverték a fejünket és valahova elhoztak ahonnét egyedül kell továbbmennünk. A kompátkelést azért megörökítettem. A tó elképesztő azúrkék színe mit sem változott tavaly óta.

  Nevesincs faluból egy másik nevesincs faluba érkeztünk, itt is segítséget kellett kérnem a helyiektől, hogy egyáltalán merre induljak:) A falucska főterén várakozott ránk a mikrobusz amivel eddig is jöttünk. A sofőr elhanyagolta megemlíteni, hogy az utazásban egy kompátkelés is van illetve úgy gondolta, hogy ezzel mindenki tisztában van, az a 3 szemmel láthatón hótfehér gringa is akik rajtam kívül ott voltak és éppolyan felkészületlenül érte őket az egész helyzet mint engem:D Amúgy mind Peruban, mind Chilében, mind Bolíviában gringo vagy gringa a fehér férfi vagy nő. Tekintet nélkül arra, hogy az USA-ból jött-e. És itt ennek semmiféle negatív felhangja nincs, sőt!!!

  Innen azért már meglehetősen hamar megérkeztünk Copacabana-ra. Amikor megláttam a városkát(beszéljünk inkább faluról:), a számomra mindenképp csalódás volt. Annyit hallottam róla, hogy jaj de szép a fekvése, a központi település a tó boliviai oldalán stb, hogy valami nagyobb szabású dologra készültem, erre kiderült, hogy egy fél óra alatt bejárható falu, kb 5-6ooo lakossal:) Ami egyedül említésre méltó az a temploma.
 Egy rövid bemutató a városkáról:

Nem biztos, hogy mindenki tudja, de a Copacabana Brazíliában bizony erről a Copacabana-ról kapta a nevét.  Az elnevezésről két elmélet is van, a második tűnik a valószínűbbnek.

Az első elmélet szerint a település az ajmara "kota kahuana", vagyis "kilátás a tóra" kifejezésről kapta a nevét. A második elmélet szerint Kotakawana, az andoki mitológia termékenység istene(kb mint a görög Aphrodité, vagy a római Vénusz), a Titicaca tóban élt(mely amúgy az inkák szent tava) és azon a helyen épült a jelenlegi katolikus templom, ahol az ősi időkben Kotakawana központi temploma állt. Vagyis a Copacabana már a spanyol idők előtt egy szent hely volt(több mint 5oo évvel ezelőtt). Előbb 1 kép felülnézetből a szent városról, majd legfőbb látványossága a katedrális:

  A városka óriási mértékben különbözik a többi bolíviai várostól. Először is többségében rendezett képet mutat és az utak többsége aszfaltozott:) De ennyit azt hiszem joggal elvárhatunk Bolívia szinte egyetlen olyan látványosságáról(La Paz-on kívül), ahova tömegével is mernek turisták látogatni:)
A turisták 98%-a ugyanis úgy ejti csak útba Bolíviát, hogy vagy csak átlátogat hajóval a Perui oldalról, a Copacabana-ra és este visszamegy, vagy Pl La Paz-ba érkezik és városnézés után megy tovább a Copacabana-ra, onnan pedig hajóval Peruba. Nem sokan vállalkoznak arra, hogy Bolíviát "mélységeiben" is megismerjék, a szó mindkét értelmében, mert ez azért többségében nem veszélytelen vállalkozás, főleg ha a Santa Cruz-i felét nézzük az országnak. Ugyanis bármi balhé van Bolíviában az ott történik:) Amikor a Jackie-tól kérdeztem, hogy nem veszélyes-e Bolívia(gondoltam ha 3o éve ott él, csak tudja:), azt mondta, hogyha betartasz bizonyos szabályokat, akkor az ország nyugati fele teljesen biztonságos. Természetesen rengeteg a bűnöző, de ha megtanulod a helyi játékszabályokat, szinte kizárt, hogy bajod essen. Az ország másik fele(ha emlékszünk Santa Cruz-ban lőtték le Eduardo Rozsa Florest, mondjuk ő forradalmárt ment játszani, szóval okkal lőtte szitává a karhatalom), már veszélyesebb dió, de ott is azért tehetség kell, vagy szerencsétlen véletlenek sorozata, hogy belekeveredjen valami komolyabb balhéba az ember. Ott sem érdeke ugyanis senkinek, hogy halomra lődözzék a turistákat. Ha már itt tartunk Venezuela vagy Brazília ezerszer veszélyesebb mint Bolívia.

  Túl sok időm nem maradt a városkában nézelődésre, ugyanis rohantam le a partra. Azt láttam, hogy az utolsó kirándulóhajók már jó egy órája elmentek. Mindenhol mondták, hogy ne menjek a kikötőbe, mert onnan már nem megy ma hajó, de engem nem olyan fából faragtak, hogy feladjak dolgokat:) Lesiettem  a kikötőbe és a már bezárt jegypénztár előtt állomásozó és söröző, egyértelműen helyi férfiaktól kérdeztem meg, nincs-e olyan hajó ami elvinne engem a Hold és a Nap szigethez. Azonnal rávágták, hogy el tudnak vinni egyedül 5oo boliviánóért(kb 25e Ft). Egyrészt pénzem sem volt ennyi, másrészt bolíviai árakon egyszerűen irreálisnak tűnt az összeg, úgyhogy jót nevettem az ajánlaton:) A hajósok(mert azok voltak), bizonygatták, hogy ennyibe kerül ha egy 2o személyes kirándulóhajóval engem egyedül elvisznek a kb2 órányi távolságra fekvő szigetekhez(5 óra hajózás oda-vissza), de végül 5 üveg sörre meghívva a társaságot megegyeztem a legkevésbé részeg hajóskapitánnyal egy lényegesen normálisabb, 3oo bolivianos árban(kb 15e Ft). Képességeiben még a bevitt alkoholmennyiség ellenére is bíztam, abban reménykedtem, hogy a hajóvezetés is olyan mint a biciklizés...ha egyszer megtanulod, akkor már nem felejted el, félig részegen sem:)
  Bár aggodalmaimat némiképp növelte, hogy óriási, fekete felhők gyülekeztek a tó fölött, elég félelmetes látványt nyújtva. Pont olyan fekete volt az ég alja az egyik oldalon, mint Pesten szokott lenni óriásviharok előtt. Rá is kérdeztem, de Borisz nevű különbejáratú hajóskapitányom váll rándítva csak ennyit mondott: nem kell félni:) Mondhatnátok minek kellett nekem ennyire ragaszkodnom a hajózáshoz. Erre nagyon egyszerű a magyarázat. Ekkor már egy hete voltam Bolíviában és egyben biztos voltam: vagy soha többet be nem teszem a lábamat ebbe az országba, vagy ha hosszú idő elteltével mégis, akkor erre már tuti nem jövök még egyszer. Vagyis vagy most nézem meg a szigeteket, vagy soha:)

  Próbáltam nem belegondolni, hogy egy legalább 6-os, 7-es erősségű viharba készülök belehajózni egy enyhén részeg hajóskapitánnyal, de biztató kezdet volt, hogy a hajóra legalább csak ásványvizet hozott magával, a több üveg sör a parton maradt:))
  Ilyen eget is most láttam életemben először...az egyik felén az égboltnak ragyogó, zavartalan napsütés volt bárányfelőkkel, a másikon ijesztően koromfekete égboltot láttunk...az egyik felén derékszögben leszakadt az ég a másik fele mögött még látszott a kék és tiszta égbolt:)

 Borisz nem tötymörgött, azonnal felszedte a horgonyt és indultunk. Kényelembe helyezett, a hajó mindkét oldalán kinyitott egy tolóablakot, hogy tudjak fényképezni és nem adott rám mentőmellényt amiért külön hálás voltam. Meg kell mondjam nagyon élveztem, hogy egy ekkora hajó egyes egyedül az enyém(Borisz a farmotoros hajót hátul vezette, így a legtöbbször nem is láttam:)

  Elég normálisan vezetett, bár néha arra lettem figyelmes, hogy a távolban is látszó szigetek helyett, orral nagyjából Kamcsatka irányába mutat a hajó, de egy idő után mindig felébredt és korrigálta az útirányt:) Időnként pedig alig 1-2 méterre hajózott el késélességű szikláktól.

  Az eső időnként rákezdte, időnként elállt, de a vihar mintha bújócskát játszott volna velünk és főleg mintha megkönyörült volna rajtam. Az igazi nagy vihar elkerült minket, mindig pont arra kergette a fekete fellegeket, hogy mi épp csak a szélét kaptuk.

  A különbejáratú hajóm nagy előnye volt, hogy arra mentünk amerre én akartam. Amikor megláttam halászok egy csoportját, azonnal szóltam Borisznak, hogy vigyen oda:

  Túl sok lehetőségem nem volt. Nem szállhattam ki a Nap szigeten, mert kevés volt rá az idő, arról nem is beszélve, hogy veszekedett hideg volt és a szigeten zuhogott az eső(fejvesztve rohangáló turistákat láttam a hajóikba menekülni:) Ami említésre méltó a szigeten az elsősorban a kilátás(már annak aki hajlandó 4e méteres magasságban hegyet mászni), valamint az inka jelenlétet bizonyító teraszok, melyet ők honosítottak meg és a mai napig nem találtak jobb földművelési módszert ezekre a hegyi területekre, így a parasztok ma is ezeket használják Peru és Bolívia szerte.

  Az egész, kb 5 órás hajóút élményét azonban nem cserélném le semmire. Olyan fény - felhő játékokat láttam és olyan csodaszép tájakat, melyeket azt hiszem csak ez az elképesztő magasságban fekvő tó nyújthat az embernek.

  Az égiek úgy adták, hogy gyönyörű napsütésben hajózhattunk vissza Copacabana-ra, az esőfelhők a Nap sziget fölött maradtak.

  Miután ettem egy valódi forró hamburgert(vagyis a "patkánydarálék" helyett egy vastag szelet marhahús került bele, amit ráadásul előttem sütöttek ki), kerestem egy buszt ami visszavitt La Paz-ba. Mindenképp legkésőbb este 6-kor akartam indulni, hisz az odaút 4,5(!!!) óra volt, tehát úgy saccoltam, hogy este tízre hazaérünk ha 6-kor indulunk. Tévedtem. Ezt a bizonyos 155 km-t meg lehet tenni 6,5 óra alatt is, mint sofőrünk bizonyította:)))) A tó feletti naplemente feledhetetlen pillanatai:

   A sofőrrel én a kezdet kezdetén közöltem, hogy csak akkor veszek az ő buszára jegyet, ha nem kell megint kompoznom, hanem a buszban maradhatok. Ekkor már hulla fáradt voltam és a cuccokkal tűzdelt, rohanás a komphoz, kimászás a kompból, rohanás a buszhoz hármast eszemben sem volt újra végigjátszani 4.ooo méteres magasságon. A sofőr javára legyen mondva, hogy nekem és még két útitársunknak(ők helyiek voltak, láthatóan rutinos utazók), megengedte, hogy a buszon maradjunk. Mint utóbb kiderült nem volt ez sem annyira jó ötlet:) Ugyanis Bolívia révén a buszok áthurcibálása a túlpartra egy rönkökből összeeszkábált fatutajféleségen történt.     
   Miután a sofőr hosszas kísérletezés után, sikeresen felpakolta buszt a rönktutajra(a rönktutaj pont akkora volt mint a busz), egy kis motoros hajó rángatta át egy kötélen a tutajt a túloldalra. Érdekes élmény volt, egy turistabuszon ringatózni egy tó közepén, úgy, hogy mindenfele csak vizet láttál és billegtél a busszal együtt a hullámok hátán:) Sokszor gondoltam azt, hogy borulunk tutajostul, buszostul a tóba:)
  A hazaút sokkal rémisztőbb volt mint az odaút. Ugyanis amint elhagytuk a tó partját, következett La Paz-ig ugyanaz a földút, amin idefele is jöttünk. Csak ezúttal nem 4 órába tellett La Paz-ba érnünk, hanem 6,5(!!!!!) órába!!! Ezt a 155 km-es távolság fényében érdemes mérlegelni:) Szeged pl 17o km-re van budapesttől:) A sofőr amúgy szerintem simán Nobel díjra érdemes amiért egyáltalán elértünk La Paz-ba, mert én azt sem értettem hogyan képes egyáltalán előre haladni, valamint hogyan képes felismerni azt, hol merre kell lefordulni:) Még neki is sikerült az út vége felé elkeverednie és fél órát tekeregtünk La Paz külvárosában mire sikerült megtalálni a belvárosba vezető utat.
  Azonnal megértjük mindennek az okát ha vetünk egy pillantást a bolíviai közállapotokra. Bolíviában az olyan fogalom, mint közvilágítás egyáltalán nem létezik, max La Paz belvárosában. Vidéken sehol. Mi pedig tekeregtünk össze-vissza bolíviai falvak közt úttalan utakon, ahol
- nem volt közvilágítás
- nem volt út
- a kirakat ismeretlen fogalom(pár fővárosi és belvárosi céget kivéve), így onnan sem érkezik fény.
- folyamatosan borult az ég az állandó esők miatt így még a hold és a csillagok sem világítanak.
- érdekes módon még amikor lakott településeken haladtunk is keresztül, egyetlen ablakból sem szűrődött ki fény(vagy nincs áram, vagy így spórolnak).
  Vagyis a sofőrünknek az egyedüli tájékozódási pontot a földutak dzsumbujában és a vaksötétségben az a pár méteres fénycsóva szolgáltatta, amit a busz lámpái vetettek. GPS nélkül vajon egyetlen magyar autós is odatalálna-e 155 km-re lévő úti céljához ilyen körülmények közt??? Szerintem kizárt:) Főleg miután épületek sincsenek...vagy legalábbis ami annak nevezhető....max bódék, melyek mind egyformák.
  Őszintén ezen a 6,5 órás úton telt be nálam a pohár Bolíviával. Eddig is sok minden kiverte a biztosítékot nálam, de ezeken még felül tudtam volna emelkedni...de amikor hulla fáradtan, kapaszkodtam kézzel-lábbal az előttem levő ülésbe, hogy ne csapódjam szanaszét, hol fejjel a plafonnak, hol az ablaknak, s mindezt 6,5 órán keresztül és több mint 4ooo méteres magasságban ahol még simán ülni sem könnyű foglalatosság.....hát besokalltam:) 1ooox is elátkoztam a napot amikor ide akartam jönni és megfogadtam, hogy legközelebb csak akkor ha rabláncon vezetnek, a saját jó szántamból soha. Ezzel az a baj, hogy Peruban is már sokszor megfogadtam ezt, de amikor újabb utazásra és újabb tájak megismerésére nyílik lehetőség, mindig megingok és végül mindig igent mondok:)))
   Éjfél után értünk La Paz-ba, hullafáradtan, de nekem még el kellett mennem a buszterminálra megérdeklődni, hogy kora reggel mikor indul busz Aricába. Egy normálisnak tűnő taxit leintettem(ő vitt ki a terminálra, ő vitt haza és reggel is ő jött értem, mikor indulnom kellett...nagyon aranyos volt, még a fiának is bemutatott és a reggeli fél 5-ös időpontban is ugyanúgy csak 1o boliviánot(5ooft) kért a fuvarért mint bármikor napközben).
  A buszterminálon azt a felvilágosítást adta az információs hölgy, hogy minden reggel 5-kor megy busz Aricába, legyek itt fél ötkor, akkor tuti jegyet kapok rá. Így sikerült pontosan 3 órát aludnom és 4.3o-kor kinn voltam a terminálon. Minden zárva volt. Amikor odamentem az információhoz, a hölgy is ugyanazt mondta: 5-kor indul busz, de mit akarok fél öt van még csak. Üljek le itt és velem szemben fognak kinyitni és árusítani a jegyeket. Kötelességtudóan leültem és fagyoskodtam. Ott ültem, egészen 5-ig, amikor is semmi nem nyitott ki. Ismét az információs pulthoz mentem, a hölgy ugyanazt mondta: várjak türelemmel. Mikor rákérdeztem máshonnan nem mehet busz? Közölte, hogy nem!!! Itt kell ülnöm! Na ott ültem egészen 3/4 6-ig.
  Ekkor besokalltam és elindultam amerre embereket láttam közlekedni, a terminál túlsó végébe. Na kiderült, hogy reggel 5 óta negyed óránként onnan mennek a buszok Aricába. Ha az információs nőn múlik ma is ott ülnék La Paz-ban. Ezt csak miheztartás végett. HA valaki idevetődik, senki, semmit ne higgyen el. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak egyszerűen veleszületetten gyengeelméjűek.
  A buszút hazafele már egy kellemes élmény volt. Amint felültem, a kellemes melegben azonnali mélyálomba zuhantam, bár bosszantott amiért mindenféle papírok kitöltéséért kb fél óránként felkeltettek. De egy kedves bolíviai hölgy mellé kerültem, aki a 3. ébresztés után megtiltotta a kocsikísérőnek, hogy felverjen(előtte beszélgettünk és tudta ahogy beérünk Aricába megyek egész éjjelre dolgozni). és ő szépen mindent begyűjtött nekem is és mikor felébredtem odaadta:) Tündér aranyos kis nő volt, mondta, hogy évek óta dolgozik Aricában és minden vágya, hogy egyszer ott élhessen. Sokat beszélgettünk és a számomra elkeserítő, de érthető volt az amit mondott, mert ugyanezt hallottam Jackie barátnőmtől is: BÁRMIRE KÉSZ, csak hogy Chilébe költözhessen, mert Bolívia élhetetlen ország, minden remény és előrelépési lehetőség nélkül. Ez az iskolázatlan néni is ugyanezt mondta és a Jackie is, aki 4 évet elvégzett az egyetemen(csak a diplomája hiányzik).     Egyszer hosszan beszélgettünk Jackieval, aki picit irigykedik a blogom miatt(nagyon tetszik neki:). Én mondtam, hogy miért nem indít egy sajátot?!?! Hisz aki Bolíviában egy kicsit is művelt, annak nagyon érdekes és hasznos lehet, miképpen jöhet Chilébe dolgozni. Mondtam, hogy leírhatná, hogy mik a jó és mik a rossz dolgok Bolíviában és ugyanezt Chilében. Elkeserítő volt hallani amit mond: Ági! Bolíviáról SEMMI JÓT nem tudok mondani!!!
  Mindez lehangoló. Ugyanis így nemcsak egy kívülálló szemével mondhatom, hogy amit Bolíviában láttam, az semmiféle normális jövőképre nem adhat reményt, hanem maguk a bolíviaiak is ugyanígy látják és menekülnének a saját hazájukból...:(
  A határon történő átkelést színesítette, hogy elleptek minket a sirályok(kaját reméltek) és én odaadtam nekik az iszonyú pocsék empanadasom maradékát. Megörökítettem a civakodásukat a Chungara tó felett:) Amúgy ezek a chilei sirályok mindenevők. De tényleg:) Bármerre jártam Chilében, a különböző sirályok, szinte a fejünkre szálltak kajáért és tökéletesen mindegy volt nekik mit ettünk, az tuti ízlett nekik:)))

  És még egy dolog: amikor átléptük a chilei határt a párom szinte azonnal csörgetett mobilon. Ez csak azért elképesztő, mert éppen 452o méteres magasságban voltunk az Andok mélyén:))) Amikor befejeztük a beszélgetést egyszerre vagy öten kérdezték: melyik telefontársaság mobilja ez, hogy itt is van térerő?!?!:))) Mondtam, hogy ez a chilei Entel. Azért nem semmi.....:))))))))))