Már régen el szerettem volna ide ujra jönni, mert amikor pár hónapja itt volt egy ismerősöm Pestről, kihoztuk ide, hogy láthassa. Én már voltam ott egyszer, küldtem is szép naplementés képeket onnan még tavaly. Akkor azt hittem addig tart a bejárható partvonal ameddig mi elmentünk, de amikor most kimentünk, rájöttem, hogy csupán egy rövid szakaszát sétáltuk be tavaly. Most amikor végigsétáltunk rajta, egy ujabb barlangon haladtunk keresztül, amelynek a létezéséről nem is tudtam a multkor. Amikor kiértünk az alagutból a túloldalon, egy meseszép öbölben találtuk magunkat, amelynek egyik szikláján akkora madárgyülekezet üldögélt, hogy majd megevett a penész, hogy közelebbről láthassam, de az előző kirándulásra készültem és hegymászásra alkalmatlan lábbelit huztam:) Viszont megfogadtam, hogy máskor visszajövök ide, lemászom a meredek parton és megnézem magamnak ezt a madárseregletet közelebbről.
A hullámok még most is sokkal nagyobbak voltak az átlagosnál, mert még mindig nem nyugodott meg az óceán a tengerrengés után.
Tavaly egy kettős sziklahasadéknál készitettem ezt a képet.
Most ugyanezen a helyen, ennél némileg durvábbak voltak a hullámviszonyok:)
A cunami telehajigálta sziklákkal a part sétálóutját. Igy néz ki a cunami után a Playa Corazones gondozott sétaösvénye:
Indián legyen a talpán aki ezen a hadiösvényen nem töri ki a bokáját:)
Az ismerős, többször látott szakaszon gyorsan végigmentünk(már amennyire a terepviszonyok lehetővé tették), csak 1-2 képet készitettem:
Ahogy áthaladtunk egy barlangon, már ráláttunk arra az öbölre ahova tulajdonképpen igyekeztünk:
De hogy elérjük egy ujabb barlangon kellett áthaladnunk:
Nem gondolkodva azon, hogyan fogunk visszajutni, lecsusztunk az öböl meredek falán a partra és megrohamoztam azt a sziklát, amelyet pár hónapja kinéztem magamnak, s melynek tetején népes madársereglet üldögélt:
No és miattuk jöttem ide:
Amikor leereszkedtünk az öbölbe, a látvány miatt eszünkbe sem jutott hogyan is fogunk visszamászni az utra. Öreg hiba volt:) az öböl fala annyira meredek, hogy csak négykézláb lehet rajta felkuszni, ráadásul ugye az Atacama homokja boritja. Ezzel az a baj, hogyha kin keservvel fellépsz egyet a falon, a homokban azonnal visszasüpped a lábad szinte a kiidnulópontra. A gyerekkorunk játékát juttatta eszembe, amikor az iskolában úgy mentünk föl a lépcsőn, hogy 3-at fel, kettőt vissza:)
Ezt úgy félúton visszafordulva fotóztam, hogy honnan is másztunk föl és mennyire meredeken:
Amikor sikerült felkinlódnom magam az utra, azért lefotóztam bucsuképpen az öblöt:
Ha már eddig eljutottunk, természetesen eszünkben sem volt visszafordulni, indultunk tovább a hegyoldalon vezető kis ösvényen.
A késő délutáni nap fényében egy ujabb beláthatatlan kanyarulatához értünk az ösvénynek:
És egy ujabb meseszép öblöt találtunk mögötte:
Láttuk, hogy le lehet ereszkedni az öbölbe és az öböl tuloldalán láttuk a hegyoldalon felfele vezető ösvényt is, ami továbbvitt a part mentén, de már késő délután volt, félő volt, hogy ránkesteledik és a visszautat töksötétben elképzelve a meredek hegyoldalon, inkább a gyors hátraarc mellett döntöttünk. Persze azonnal megegyeztünk, hogy legközelebb reggel indulunk el és némi vizzel, kajával felfegyverkezve egész napos turát teszünk. Ezt az utolsó öblöt is bebarangoljuk és felmászva a tuloldalán, felderitjük meddig lehet menni a part mentén.
A visszúton is fényképeztem a leirhatatlanul gyönyörű tájat, a lemenő nap fényében:
A lenyugvó nap fényében az éjszakai pihenőhelyére igyekvő madárraj:
Búcsúképek, már a magasból fotózva a madaras szikláról és a naplemente pillanatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése