Az örök szelek, a fagy és a kiirtott indiánok szellemei..a Tűzföldön jártam...

  A Torres del Paine Nemzeti Park és egyáltalán Chile extrém déli részének felfedezése azóta álmom, hogy ide költöztem, ennek pedig lassan már 9 éve. Az ember azt gondolná, mi tartott ennyi ideig? Egy országban élsz, amelynek egyik részét szeretnéd megismerni, nem kerülhet ilyen sok időbe, hisz nincs a bolygó túlfelén! Pedig de:) Chile észak-déli kiterjedés alapján a föld leghosszabb országa. Magyarországból nézve felfoghatatlanok itt a távolságok. Mi Pesten pl azt mondjuk: "leugrom a SPAR-ba", itt nálunk meg azt, hogy leugrom Calama-ba, ami 9 óra távolságra van tőlünk busszal:) Nézzük meg Chile térképét Európára vetítve és mindjárt másként látjuk a dolgokat:

  Én Chile legészakibb csücskében élek, a perui határ tőlünk mindössze 10 km-re van. Ahhoz hogy lejussak a Torres del Paine Nemzeti Parkba, az egész országon keresztül kell repülnöm, több mint 4000 km-en. Természetesen közvetlen járat Chile extrém déli pontjára tőlünk nincs, Santiagoban mindenképpen repülőt kell váltani. Dél-Amerikában nincsenek fapados légitársaságok és a repülőjegyek bizony nem olcsóak. Anyósomék "csak" Santiagoban laknak, az ország közepén kb, de 6 évembe tellett lelátogatni hozzájuk, mert az ország közepe 2300 km-re van tőlünk. A repülőjegyek az én városomból indulva bőven verik a 150ezres nagyságrendet és egyszerűen nem engedhettem meg magamnak egy ilyen utat. Az volt a tervem, hogyha valamikor, valami módon Santiagoba keveredem(más ok miatt), akkor kell majd megpróbálnom repjegyet keresni délre, hátha sikerül akciósan kifogni egyet. 
Az alkalom akkor érkezett el, mikor Magyarországra látogattam és Santiagobol indult a repülőm. Igazság szerint nagy reményeket nem fűztem az olcsó repjegyhez, de azért elkezdtem nézni a járatokat délre és az olcsóbb repjegy-értékesítő oldalakon feliratkoztam, hogy küldjék az ajánlatokat. A szememnek nem akartam hinni, mikor egyik este megkaptam az egyik cég ajánlatát: 6 napos út, oda-vissza repülőjegy Santiago-Punta Arenas viszonylatra 60.000peso!!!(jelenlegi árfolyamon kb 28.000Ft). Gondolkodás nélkül megvettem és közben igyekeztem elfelejteni, hogy odarepülni az egy dolog, de szállásra és kirándulásokra minden valószinűség szerint a repjegy árának a sokszorosát fogom elkölteni, de nem érdekelt. Majd lesz valahogy - ha kell csövezek a Tűzföldön, csak jussak el oda végre:)) Tudtam hogy ilyen lehetőségem nem lesz még egyszer. Decemberben vettem a jegyet, ezért még aznap este nekiálltam szállást keresni. Tisztában voltam azzal, hogy minden ami extrém délen van Chilében az kimeríti a nagyon drága fogalmát és imádkoztam, hogy találjak elfogadható áron szállást 6 napra. Megtámadtam a bookingot és miután végigsöpörtem a létező ajánlatokon, lefoglaltam egy szállást egy magánházban(6 nap 100USD volt reggelivel az árban). Ennyiért Punta Arenasban csak hátizsákosoknak vannak közösségi szállások(10 ember egy szobában stb), ezzel én már csaknem 50 évesen nem vagyok hajlandó szembenézni, akármennyire is szeretnék spórolni. A szoba külön szoba volt, egyetlen hátránya, hogy nem saját fürdős, de ennyi kényelmetlenséget elviselek. Ráadásul a város főterétől szó szerint 3 sarokra volt. Ebben a házikóban töltöttem 6 napot

  Annyit hozzáfűznék, hogy másnap reggel gondoltam még egyszer átbogarászom a bookingot, hátha találok jobb szállást olcsóbban, de mire rámentem az oldalra, szinte az összes szabad helyet lefoglalták mindenhol(gondolom más is ráakadt az extra olcsó repjegyre nem csak én:))
A reggeli minden nap ugyanaz volt, de ehettél amennyi beléd fért(sajt, sonka, dzsem, joghurt, müzli, tej, kávé tea. A forró kávé, tej és tea egész nap a rendelkezésünkre állt, ihattunk amennyi belénk fért. Ez nekem tökéletesen megfelelt. az ember ha jól bereggelizik, simán kibirja estig, mire véget érnek a programok.
A repülőm Santiagoból éjjel indult és 3 órával később kezdtünk el ereszkedni...ezt a képet ekkor lőttem - Punta Arenas: Hajnal a felhők felett:

  Reggel érkeztem a városba és az első napot arra szántam, hogy elfoglaljam a szállásomat, berendezkedjem, kicsit felfedezzem a várost és befizessem a túrákat amelyeken részt akartam venni. Itt nagyon szabadúszósdira nincs lehetőség. Tömegközlekedéssel eljuthatsz egyedül pl a Túzföldre, de onnan tovább kb sehova(illetve annyi időt felemésztene, hogy a szállást már nem érné meg fizetni). Szintén el lehet jutni a Torres del Paine Nemzeti parkig, de ott fizetheted a horribilis szállásdijakat(az 5o USD/ éjszaka a legbarátibb árnak számít sokágyas szobában) és 3 nap alatt, napi 18-23 km teljesítésével bejárhatod a park klasszikus W-túráját, vagy azt teszed amit én is: befizetsz egy egész napos túrára - ebben az esetben egy óriási kört teszel meg a Nemzeti parkban dzsippel(na ez sem könnyű: összesen 20km-t mentünk az egy nap alatt gyalog is), és ebben az esetben az idődből nem csupán a nemzeti parkra futja, hanem láthatsz egy csomó más dolgot is. Én erre szavaztam. Nem csupán mert tisztában voltam a képességeimmel és tudtam, hogy 3x napi 20 km-t max emelődaruval teszek meg, hanem mert mást is akartam látni a parkon kívül.
  Lepakoltam a szálláson és elindultam körbenézni a belvárosban. Elsőként a túrákat akartam befizetni, hogy legyen valami elképzelésem arról, hogy is fog kinézni a következő 5 napom. A kirándulási lehetőségeknek már természetesen otthonról utána néztem, fel is hivtam pár irodát, így az árakkal is nagyjából képben voltam. Chilében a túrák többé-kevéssé fix árasak. Nincs jelentős különbség az irodák ajánlatai között. Alkudni akkor van esélyed, ha egy irodánál fizeted be az összes túrát, ilyenkor lehet kapni engedményeket. Körbenéztem pár irodát és bementem ahhoz amelyiket szimpatikusnak találtam. Két program mindenképpen tervben volt, mégpedig a Torres del Paine és a Tűzföld-Királypingvin park. Mind a kettő egész napos túra volt, a többit szabadon hagytam, megnéztem mit tudnak ajánlani. Egyértelműen javasolták Fuerte bulnes-t(a legelső telepesek végvára), a Magellán Nemzeti Parkot és a városnézést. Még egy lehetőség lett volna: csillagászati áron elmenni egy gleccserhez. Mikor erről kérdeztem az iroda dolgozóit, annyit mondtak, hogy annak aki még nem látott ilyesmit biztosan egy élmény, de aki volt már a Perito moreno gleccsernél annak csalódás lehet, mert közel sem annyira látványos. Mivel én a Perito morenot már megjártam, lemondtam erről a túráról, melynek ára amúgy is földtől elrugaszkodott volt(kb 5oe Ft). A túrák végösszege 144.000,- peso volt, ebből végül(némi vita és néhány szent felemlegetése után:), 104.000,- pesot kellett kifizetnem. Nagyjából 20e Ft-nak megfelelő összeget sikerült így lecsípnem a túrák árából. Magammal nagyon elégedetten, úgy döntöttem körülnézek picit a belvárosban. 
  Amit Punta Arenasról tudni kell: Chile észak-déli irányban megyékre(region) van osztva. Én a legészakibb(Tarapacá) régióból, az Atacama sivatag világából "ugrottam le" átvágva több éghajlati övön, a Baktérítőn és több mint 4000km-en, hogy eljussak a Magellán - antarktiszi régióba, az örök fagy birodalmába. Punta Arenas ennek a régiónak a megyeszékhelye és messze a legnagyobb települése, a maga 123000 lakosával. Megnéztem a főteret, közepén Magellán szobrával:

  
 A portugál hajós neve ebben a városban mindent áthat. a régiót is róla nevezték el, sőt magát Punta Arenast is egy időre átkeresztelték Magellánra, de aztán visszaváltozott:). A dolog nem véletlen. A város a Magellán szoros partján fekszik. A portugál hajósnak meggyőződése volt, hogy létezik átjáró az Atlanti és a Csendes óceán között(illetve akkor még nem így hívták....ezt is Magellán nevezte el, mert hihetetlen mázlijukra, mikor áthajóztak a Magellán szoroson és átértek a túloldalra, végig csendes, nyugodt időben hajóztak, s így elnevezte "Csendes tenger"-nek. Az elnevezés maradt, de a Csendes óceán minden csak nem csendes. Ennek ékes bizonyítéka Punta Arenas óceánpartja, amely hemzseg a szerencsétlenül járt hajók roncsaitól.
Ez pl a Lord Lonsdale fregatt...pontosabban ami megmaradt belőle:

  Ezt a hajót is az írek építették(mint a Titanicot:)), 1889-ben és sajnálatos módon ezt is nagyon hamar elérte a vég, már 1909-ben. Az elegáns, 3 árbócos vitorlás Hamburgból indult és Mexikóba igyekezett. Mivel a Panama csatorna ebben az időben még nem készült el, a hagyományos útvonalon volt kénytelen haladni, vagyis teljes Dél-Amerika megkerülésével, a Magellán szoroson át. Tisztázatlan és meglehetősen rejtélyes módon, a szorosban kigyulladt, s mivel a legénység képtelen volt megfékezni a tüzet, a hajótestet elsüllyesztették hogy eloltsák a lángokat. 1974 óta nemzeti műemlék és a turisták kedvelt célpontja, egyszerűen mert a még holtában is elegáns hosszú hajóroncs, mögötte a végtelen kékséggel hálás fotótéma:)
  
De visszatérve Magellánhoz: szóval indult volna felfedezni a később róla elnevezett átjárót, de az Úrnak 1500-as éveiben is sok pénz kellett egy ilyen vállalkozáshoz és a saját hazájában nem talált támogatásra így a spanyolokhoz fordult, akik meg is finanszírozták az utat. Egy hajóflotta indult el Magellán vezetésével nyugatnak. Nem kevés nehézség árán(lázadás a legénység körében stb), sikerült megtalálni az átjárót, de Magellán már nem kaphatta meg az érte járó elismerést, mert út közben, az általa felfedezett és elkeresztelt Fülöp sziget szomszédságában élő bennszülöttek háborút indítottak a spanyol hódítók ellen, s a csatában Magellán elesett. A flottillából végül 3 év után, Afrika megkerülésével egyetlen hajó érkezett vissza Európába, a Victoria, s ezzel bizonyossá vált, hogy a föld gömbölyű és körbehajózható.
  
  A városi legenda szerint, aki megcsókolja a szobor lábát az egészen biztosan visszatér ide. Nem tudom mennyire igaz ez, de az alábbi képen szereplő bácsi 25 éve járt itt, akkor megcsókolta a szobor lábát és visszatért, ezúttal a feleségével:) Én nem csókoltam meg a lábat, mivel szerintem egy sor érdekes kórságot lehet összeszedni egy ilyen szoborlábról, amit mindenki összenyal, de azért megsimogattam...remélem az is hat:)))

   Végignéztem a rengeteg bóvlit amit árultak(fananduk, pingvinek, világvége(fin del mundo), feliratú sálak sapkák, volt itt minden:))

  
 Már délutánra járt az idő és a hasam delet harangozott, úgy döntöttem megünneplem a megérkezésemet egy kiadós meleg ebéddel. Már körülnéztem a belvárosban és az étterem árak csillagászatiak voltak, így megkérdeztem merre találom a városi piacot, mert tudtam hogy ott egészen biztosan olcsóbban - finomabbat ehetek. Nem is kellett csalódnom: az itteni viszonyokhoz képest teljesen baráti( kb 2800 Ft-os áron) ezt varázsolták elém:

  
 Chilei húsleves(amit imádok és nem tudok megunni), plusz bundázott tőkehal. Ami leírva egyszerűnek tűnik, de amit itt árulnak az chilei tőkehal, mely kizárólag Chile part menti vizeiben honos(50-kb 500 méterig). Nagyon finom volt, mert állagra halhús volt, de nem volt meg az a jellegzetes erős halszaga. Ha egyszer arra gondolok, hogy Punta Arenas és kaja, tuti, hogy ez az ebéd fog eszembe jutni:)
  Hosszas vita után tűztük ki a különböző kirándulások dátumát, mert nekem szent meggyőződésem volt, hogy mikor Punta Arenasban napsütés van akkor a Torres del Paine parkban is az van:) Mire felhomályosítottak, hogy a parknak saját mikroklimája van, igy ha Punta Arenasban havazik, attól ott még simán lehet ingujjas napsütés:))) Lényeg a lényeg(minden lehetséges előrejelzést figyelembe véve), kitűztem az időpontokat és másnap hajnaltól indult az első túrám. Ekkor félig napsütéses, félig felhős időt jósolt a tabletem, amiből annyi jött be, hogy reggel tényleg barátságtalan borús idő fogadott, de aztán gyönyörűen kiderült az ég. A Tűzföldre indultunk Magellán nyomában, aki az indiánok által táplált állandó tüzekből és füstből kiindulva füstföldként deklarálta  a szigetet, amiből aztán később tűz lett:)
A spanyolok sokáig nem érdeklődtek a szélsőséges időjárású, zord földdarab után, főként, hogy Magellán beharangozta: óriások lakják a vidéket. Ez többé-kevéssé igaz is volt, hisz az akkoriban átlagosan 165 cm magas spanyolokhoz képest az őslakosok a maguk 185-200 centiméterével valóban óriások voltak:) Ettől függetlenül a terület a nevét úgy kapta, hogy az őslakosok lábnyomait alapul véve Magellán, nagylábúak földjének nevezte a szigetcsoportot: (portugálul:pata gao, spanyolul pata grande), így lett Patagónia Patagónia:) Hajnalban szálltunk fel a kompra, mely Porvenir Tűzföldi településre, vitt. Ronda, vigasztalan, hideg és ködös idő volt kora reggel...

  
A több mint 2 órás kompozás alatt sem derült ki az idő és sem a beharangozott bálnákból, sem a delfinekből nem láttunk semmit(nekik sem volt kedvük előbújni ilyen ocsmány időben:)), viszont  a fedélzeten tartózkodás felért az öngyilkossággal, mert simán lefújta a fejünket a szél, úgyhogy a fűtött utastérben vészeltük át az utat forró levest szürcsölve. Viszont a lehangoló időjárás sem törölte a tudatomból azt, hogy VÉGRE a Tűzföldre teszem a lábam...:) A kikötés pillanatai:

  
 Kikötés után azonnal bevittek Porvenir központjába, ahol a helyi őslakosok történetének múzeumába nyerhettünk bepillantást. Az őslakosok története a klasszikus, csak még az inkákénál vagy az aztékokénál is sokkal szomorúbb. Az inkák és aztékok kiirtását magyarázhatjuk azzal, hogy mégis mit vártunk a középkorban élő európaiaktól....de sajnálatos módon a tűzföldi indiánok kiirtása a XX. században történt, amikor már léteztek emberi jogok...
  Ennek a tájnak az időjárása nem igazán fehér embernek való. A nyár rövid és hűvös, a tél kegyetlenül hideg, dermesztő szelekkel párosítva. Semmi nem él meg, mezőgazdasági termelés itt nem létezik, mindent messziről kell hozni(ezért ennyire drága itt minden). 
A konkvisztádorok nem is jöttek ide és ennek csak egyik oka volt a klíma. Úgy gondolták ez a terület semmire sem alkalmas. Az itteni indiánok békében élhettek egészen az 1800-as évek legvégéig, majd elsőként megérkeztek a misszionáriusok, akik északabbra már nem találtak maguknak megtéríteni való lakosságot. A papok Isten igéjén túl egyéb ajándékot is bőséggel hoztak szerencsétlen indiánoknak: úgymint hastifuszt, kanyarót, pestist mely kapásból megtizedelte az európai nyavalyákra védtelen lakosságot. Később az argentín és a chilei kormány rájött, hogy mégiscsak jó ez a fagyott földdarab is valamire: birkatenyésztésre. Sebtiben fel is osztották egymás közt a területet és megérkeztek az első angol telepesek. Ők bőszen vadásztak mindenre ami mozgott, s hamar kiirtották az indiánok gyakorlatilag egyetlen élelmiszerforrását, a guanacokat(helyi tevefaj, a láma őse). Az indiánok, mivel guanacot nem találtak, elkezdtek vadászni a földjükön feltűnő, fehér gyapjas jószágokra(amiket ők fehér guanacoknak gondoltak). Innentől aláírták a halálos ítéletüket. A néhány elpusztított birka miatt vérdíjat tűztek ki az indiánok fejére és szó szerint úgy kezdtek vadászni rájuk mint a vadállatokra. A levágott kezekkel, illetve fülekkel kellett igazolni a birkatenyésztő cégeknek az ölés megtörténtét és máris kifizették őket. A hajtóvadászatokban élen járt egy "hős" argentin, nevezetesen Julio Popper. Egy korabeli felvétel az embervadászatról...

   
  A tiszta erkölcséről híres fehér ember egyéb módon is ölte az amúgy is csekély számú őslakos indiánokat: méreggel feltöltött bálnatetemet tettek ki egy nagyobb selknam falu mellé, s egy csapásra megszabadultak pár száz indiántól. Másik alkalommal egy Alexander McLennan nevű "úriember" invitált meg egy teljes indián törzset(asszonyokkal, gyerekekkel), azzal az igérettel, hogy kedvező békeszerződést köt velük. Leitatták a férfiakat és mikor már védekezésre alkalmatlan állapotba kerültek, előjöttek a fegyveresek és halomra lőtték az embereket. Ezek az indiánok nem ártottak senkinek, csupán néhány "civilizált" fehér ember érdekeit sértették akik betelepedtek a földjükre. Az utolsó selknam asszony 1974-ben halt meg. Egyetlen emberöltő alatt kiirtották a Tűzföldön élő valamennyi indián törzset. Annyira gyorsan történt, hogy még csak a selknam nyelvet sem jegyezte le senki, ez sem maradt az utókorra...az indiánokkal együtt eltűnt a föld színéről. Nem csupán a selknam törzs élt a Tűzföldön, hanem pl a yamana indiánok is. Mondanom sem kell, hogy ugyanúgy végezték mint a selknamok: írmagjuk sem maradt. 
 A múzeum betekintést nyújt a selknam indiánok mindennapjaiba, vallási szertartásaiba, láthatunk sok korabeli fotót, de megismerhetjük a helyi állatvilág fontosabb tagjait is...

  Megálltunk megnézni a Selknam teret a városban, melyen a művész egy selknam családot jelenített meg. A selknamoknak saját kutyafajtájuk is volt(ezt is ábrázolja a szoborcsoport). Sajnos a kutyafajta az őslakosokkal egyetemben kihalt...:(

  Megkóstoltuk Chile ezen régiójának megfelelő empanada-t is(hagymás, húsos keverékkel+ főtt tojással töltött tésztabatyu sütőben készre sütve. Jó volt:)

  Legnagyobb gyönyörűségemre mire elindultunk a Királypingvin parkba, már felszakadoztak a felhők és kisütött a nap:) Ezt az útvonalat követtük: Punta Arenasból indulva, komppal keltünk át a Magellán szoroson Porvenir városkájába, a Tűzföldre és onnan a piros nyíllal jelölt útvonalon, a part mentén haladtunk a pingvin parkig, majd keresztülvágtunk a Tűzföld északi részén(pár estanciát érintve), Cerro Sombreroig és már késő délután, a Magellán szoros legkeskenyebb pontján hagytuk el a Tűzföldet és Punta delgada(keskeny pont:)-nál léptünk újra a kontinens földjére:

  Némi malőr lépett fel az utazási irodánál, ugyanis eredetileg két csapatot szándékoztak a túrára indítani, de kiderült, hogy rajtam és még két utastársunkon kivül minden turista csak angolul ért, viszont angolul beszélő idegenvezetőt csak egyet voltak képesek keríteni, így begyömöszölték egyetlen buszba a külföldieket, mi meg mehettünk egy kis dzsippel egyedül hárman, hisz  úgyis tudunk spanyolul:). Végül kiderült, óriási mázlinkra, hogy idegenvezetőnk ugyan nincs, viszont mi visszük el szivességből a királypingvin park állatorvosát a munkahelyére, aki cserébe a 2 órás úton, az elejétől a végégig elmesélte a pingvin park történetét és a pingvinek magánéletét, úgyhogy mi jártunk végül jobban.
  Amúgy ezen a tájon a Magellán pingvinek a gyakoriak - őket már rengetegszer láttam és bár volt lehetőség egy szigetre elmenni magellán pingvineket nézni, úgy éreztem sokkal jobban járok a soha nem látott királypingvinekkel és a Tűzfölddel. Ők ugyanis jellemzően még ettől a világvégétől is délebbre laknak, az Antarktisz közeli szigeteken. Ez a kis kolónia 2006 körül kezdett kialakulni, s azóta úgy vigyáznak rájuk mint a szemük világára, hisz sehol másutt(mármint elérhető helyen), nem lehet ezt a pingvinfajt látni. Természetesen a cél a turizmus fellendítése volt a terület felé, de a dolog rosszul sült el. A királypingvinek nem tolerálták az emberek közelségét és egyre messzebb és messzebb költöztek a pampán. Ekkor a vadvédelmi szakemberek kidolgoztak egy módszert, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad: vagyis ami a pingvineknek is jó, de a turistáknak sem kell lemondaniuk a látványukról. Építettek a kolóniától kb 20 méteres távolságban egy fából készült hosszú támfalat "lőrésekkel", vagyis kémlelőnyílásokkal. A támfalat arra merőleges ösvényen lehet megközelíteni, így a pingvinek nem látják az emberek mozgását és nem ijednek meg. Persze az állatok nem hülyék, nagyon is tisztában vannak a jelenlétünkkel, hisz vagy 2o ember feje folyton kikandikál a palánk felett, de ez úgy látszik nem zavarja őket. A kolónia nem nagy, mintegy 100-120 tagot számlál és kb 30 állandó költőpár van.

 A királypingvin az egyik legnagyobb testű pingvinfaj, a felnőtt madarak elérik a 95 cm-es magasságot. A támfal lőréseiben vannak messzelátók és azzal tényleg testközelből csodálhattuk meg a pingvinek magánéletét. A királypingvin csodálatosan elegáns, de a szárazföldön ritka esetlen, a vízben viszont repül:

  A költőpárok hihetetlen odaadással nevelik fiókájukat, erről szól David Attenborough, nagysikerű Pingvinkirály című filmje. A költéshez a pingvineknek jól fel kell hizlalniuk magukat, de nagyon ki kell számolniuk az időt. Ugyanis ha a pingvin hamarabb kezd el tartalékolni, amikor ducibb, könnyebben eshet ragadozók áldozatául. Ha túl későn, akkor esélyes, hogy nem fogja tudni felnevelni a fiókáját. A madarak többsége csak kb 2 évenként tud egyetlen fiókát felnevelni.
  Miután a tojó lerakta a tojását, a hím a lábaira emeli és a hasi bőrredőjében melengeti, a párja pedig vadászni indul. Ez gyakran 3 hetet is igénybe vesz, ezalatt az időszak alatt a hím a saját zsírtartalékait éli fel és próbálja védelmezni a tojást, majd a kikelő fiókát. Ezalatt gyakran a testsúlyának a 30%-át is elveszti. Amikor a párja visszajön, cserélnek. A kispingvinekre a legnagyobb veszélyt az óriás viharmadárak jelentik, melyek bár nem sokkal nagyobbak a kifejlett pingvineknél viszont sokkal ügyesebben mozognak a szárazföldön.

   Amikor a fiókák elérték a megfelelő nagyságot, ún, óvodákba tömörülnek és a hosszú téli hónapok alatt, amig a szüleik nehezen találnak táplálékot, a saját tartalékaikat élik fel. Következő tavasszal képesek a szülők újra elkezdeni etetni a fiókákat és nagyjából nyár elejére lesznek kifejlettek, s lecserélik a pelyhes barna bundát, felnőttkori ragyogó tollazatukra.

  A felnőtt királypingvin hangja rettenetes:) Átmenet az asztmás ember fulladozásának hangja, a sziréna és a szamárordítás között, ráadásul be nem áll a csőrük:) A fiókák hangja teljesen más, illedelmes, kismadárhoz illő, csipogásszerű tyúúúú tyu-tyu:) ezzel üldözik szüleiket keresztül a pampán kaját kunyerálva:) Az egyik legkövérebb fióka alig tudott mozogni termetes puttonyával amit növesztett magára, de ettől függetlenül csóró szüleit az őrületbe kergette. Kapott egy hatalmas adag kaját csőrből csőrbe, nagyot pislantott, hatalmasat nyelt és azonnal ment repetázni az erősen megviselt, feleakkora anyukájához:)

  A pingvin park állandó állományához a munkatársakon kívül még négy tűzföldi róka is tartozik, akik feladták a vadászattal járó nehéz kenyérkeresetet és állandó ellátmányt kapnak az állomás dolgozóitól. Így a jól szigetelt bundájukban naphosszat az állomás körül lebzselnek és aktívan semmittesznek:)

  Miután kigyönyörködtük magunkat a pingvinekben, továbbindultunk és több órás úton, szó szerint toronyiránt keresztülvágtunk a Tűzföld északi részén. Most láthattuk meg igazán milyen is a földnek ez a távoli szeglete. Kb olyan mint a biliárd asztal: zöld és nagyjából sík, kisebb dombokkal, sok lagúnával és még több madárral tarkítva. Mivel szinte az egész magánkézben van, végeláthatatlan kerítések mindenütt. Nagyon a látványt nem zavarják, mivel csak egy -egy karó és rajta pár dróthuzal végestelen végig. Rengeteg a guanaco, akiket egyáltalán nem zavar, hogy megállunk mellettük kocsival és kiugrálunk fotózni...no és persze rengeteg a birka...

 

No és elahaladtunk néhány estancia mellett is:

   Megálltunk Cerro sombrero településen(szombréró hegyként lehetne lefordítani, mivel a környező, nagyjából sík tájból áll ki egy nagyobb domb, erre épült a városka). 1958-ban alapították, amikor elkezdődött a Tűzföld olaj és gáztartalékainak kitermelése. Szemben a színes épület egy mozi, Chilében a legrégebbiek közül való.

És a kilátás a Cerro sombreroról...olyan igazi "Tűzföldes":))

 A település közelében található a Tűzföld egyik legjelentősebb fészkelőterülete(Bahia Lomas), mely az állandó és az átutazó madaraknak is otthont nyújt. A part menti madarakon túl, a védett terület vizeiben fellelhetőek a hosszú szárnyú, a bordás bálnák és az orca-k, vagyis a gyilkos bálnák. Velük sajnos a hajóúton nem találkoztunk, de kárpótolt minket a Tűzföld belseje, mely kb úgy néz ki mint valami tyúkfarm:) Mindenütt rengeteg a madár(persze a legtöbb a lagunákban és környékükön). Én természetesen csak a nagyobbakat ismertem fel(legfőképp mivel vaksi vagyok akár egy denevér:) és Mo-n is maximum a tőkés réce vagy a szárcsa az ami a látókörömbe kerül, így nézzétek el nekem, hogy csak azokról a nagy testű madarakról kaptok némi felvilágosítást, amelyeket még én is láttam. Ezek közül  az első és talán a leggyakoribb a Magellán lúd. Annyira szépséges és nagy(70 centi körülire nő), hogy nem nehéz észrevenni:)

  Nagy csoportokban élnek nedves, lápos területeken, árokpartokon, csak a költési időszakban szakadnak párokra. Így mikor a Tűzföldön jársz néha tényleg úgy érezheted magad mint valami baromfiudvarban. 
  A lagúnákban a flamingók is feltűntek, köztük az igen ritka chilei flamingó is. Ez a flamingófaj a világrekorder abban, hogy földünk legdélebbi területein is megél, annyira délen, ahova más tisztességes családból származó flamingó a csőrét se dugná:)

 Ha már az állatok világából csipegetünk, mindenképp érdemes megemlíteni a déli királyrákot, mely hatalmas méretével és még finomabb ízével nagyon népszerű. Ennek a népszerűségnek szegény rákok biztosan nem örülnek:

  Punta Arenas egyik tipikus ételének is ez az alapanyaga, ez pedig a chupe de centolla. Én nem kóstoltam meg, mert sajnáltam a rákokat, így az ízéről mást kérdezzetek.

  A Magellán szoros legkeskenyebb pontján hagytuk el a Tűzföldet késő délután ismét komppal, de ezúttal jóval kisebbel mint amivel reggel jöttünk. A társaságot mi más: rengeteg birka szolgáltatta:

Búcsú a Tűzföldtől:

A lenyugvó nap fénye a Magellán szorosban:

  És még nem ért véget a nap...a térség egyik legépebben megmaradt és egyben az egyik legnagyobb estanciájára látogattunk el. José Menéndez alapította 1878-ban, akkoriban úttörő vállalkozásként. A gyapjú-faggyú, hús és bőr feldolgozásának teljes egészére rendelkezett megfelelő épületekkel, de a művezetőknek, dolgozóknak is megfelelő szállásokkal, konyhával, betegszobával, kápolnával de még saját színházzal is. Az épületek, a világ más déli pontjain(Ausztrália, Új Zéland), megszokott stilusjegyeket viselik magukon.

 Az épületegyüttes elhanyagolt, elhagyatott, s mint megtudtam erről nem az állam tehet. Az állam a teljes felújítás költségeit vállalta volna(nemzeti műemlékről van szó), de az amúgy máig dúsgazdag örökösök, akiknek a földjén vannak az épületek, nem járultak hozzá ehhez...érdekes emberek vannak.
  Ahogy minden szellemvárosnál megszokott, itt is többen megesküdtek, hogy kísérteteket láttak, sőt fotóztak! Rendszerint egy fiatal nőt, akinek élete - állítólag - tragikus véget ért. 
  Meg kell mondjam van valami baljóslatú a helyben és ezúttal szokásomtól eltérően nem császkáltam el egyedül fotózni. Hármasban jártuk körbe az épületeket(két agrentin fiatallal töltöttem ezt a napot)...ment le a nap, az üres, romos épületek árnyékba burkolóztak...ahogy kezdett sötétedni, közös megegyezéssel és a szükségesnél jóval gyorsabban hagytuk el a helyszínt és ültünk be a dzsipbe:) Ennek ellenére én végig bőszen kattingattam a gépet, mert azt mondták legtöbbször a fotókon tűnik fel a kísértő hölgy, de sajnos egy fia kísértet nem sok, annyit sem sikerült megörökítenem.Valahogy nincs szerencsém a túlvilági lényekkel. Már rengeteg kísértetjárta helyen jártam, fotóztam, de nekem sosem sikerült egyet sem elkapnom. Úgy látszik nem csípnek a kísértetek:) Késő este(11 körül), értünk vissza a városba. Csak annyi energiám maradt, hogy egyek egy szendvicset forró teával, lezuhanyozzam és úgy éjfélkor beájultam az ágyba. Pihenésből nem sok jutott, hiszen 4-kor kelnem kellett: másnap indultam a Torres del Paine Nemzeti Parkba. Tartsatok velem oda is:)