Tatuk, pingvinek, fókák - irány a szelíd vadállatok földje, a Valdés félsziget!

Nos az Argentína - Brazília - Uruguay körút nem indult olyan simán mint kellett volna, s aki egy cseppet is ismer engem, az ezen egyáltalán nem is lepődik meg:)
Azzal indult, hogy Aricából elrepültem Santiagoba(kb 3 óra - és ezzel még csak a 42oo méteres ország közepén jártam!), ott azonban unalmas, csaknem 9 órás várakozásnak néztem elébe. Anyósomék menten jelezték, hogy nekik amúgy is dolguk van Santiagóban akkor ők látni szeretnének. Elfogadtam, bár tök más terveim voltak a szabadidőmmel(egy sose látott, belevaló honfitársamat szerettem volna meglátogatni, de egész egyszerűen ezt a talit sértődés nélkül nem lehetett volna lemondani anyóséknál:( ) Maradt a családozás mint program. De nekik is dolguk volt, így elindultak valamikor egy körül, de nekem meg du 3 körül indult a gépem. Miután elutazás előtt még "vastagnak" éreztem magam, úgy gondoltam mit nekem befizetni a VIP terembe a reptéren, ahol kaja, ital, sz gép és mindenféle földi jóság kényeztet:)) Menten meg is tettem, megnéztem az órát a számítógépen, aztán a faliórát, konstatáltam hogy van még vagy 3 óra szabadidőm és nekiálltam beszélgetni. Közben ifjú hölgyek és urak lesték valamennyi kívánságomat és hozták a sonkás szendvicseket, olajbogyós-sajt tálakat és édességeket az éhség legapróbb rezdülésére is:) Be kell vallanom nagyon jól éreztem magam és csak akkor szándékoztam elhagyni a lakosztályomat amikor repülőre kellett szállnom. Így a gép indulása előtt fél órával kilibegtem a VIP teremből, megkerestem a beszállási helyet és csodálkozva konstatáltam, hogy ott valami sokkal későbbi járat időpontja szerepel. Megszólítottam az egyik légikisasszonyt, aki közölte: NA DE hölgyem! Az ön repülője az előbb szállt fel! Még láthatja ha kinéz az ablakon!! PFFFF MI???? Kiderült, hogy a VIP terem összes sz gépe és a központi faliórája is egy órát késett: lekéstem a csatlakozásomat Buenos Airesbe! Sok minden átrohant a fejemen: egy újabb repjegy megvásárlása, azok akik már Buenos Airesben csücsülnek és rám várnak stb...kis híján a hisztéria kerülgetett. Végül a LAN Chile mentett meg: vis majorként kezelték az esetet(utóbb kiderült nem én voltam az egyetlen aki így járt, hanem még sokan mások). A következő gépre felpakoltak minden plusz költség nélkül és 3 óra késéssel landoltam Buenos Airesben. Erről persze a szállodában várakozó barátaimat már nem tudtam értesíteni. Mivel egy szemét alak vagyok arra gondoltam, ha én már síkra idegeskedtem magam, jusson nekik is ki egy kicsi az idegeskedésből, így a szálloda halljából felírtam nekik a  szobájukba facebookon, hogy lekéstem a csatlakozást(ez végül is igaz volt:))) és nem tudom mikor érkezem:) Aztán kényelmes tempóban felsétáltam a szobájukhoz és bezörgettem:)))
Annyira nem örültek mint számítottam és elküldtek melegebb éghajlatra:)
Másnap délután egykor indult a buszunk délre, így én épp megfelelőnek ítéltem a délelőttöt arra, hogy meglátogassuk Buenos Aires híres temetőjét, a Recolétát. A Recoleta amolyan város a városban: Argentína nagyjainak nyughelye ez, ami kihagyhatatlan látványosságként szerepel az útikönyvekben. Természetesen ennek megfelelően bevettem én is a megnézendő látnivalók sorába. Vétek lett volna kihagyni...de erről majd a Buenos Airest taglaló fejezetben találkoztok:)
Miután megnéztük a temetőt, elszáguldottunk pénzt váltani és itt szembesültem először az argentin bürokráciával: ha húsz helyre nem kérnek aláírást, valamint az összes adatodat akkor egyre sem. Eleinte nem értettem miért kígyózik minden pénzváltónál hosszú sor, aztán megértettem. Az én chilei igazolványommal némileg gyorsabban ment az ügyintézés, így onnantól mindenki pénzét én váltottam, mert több óra várakozást spóroltunk meg...:( Még később pedig már a fekete váltóknál váltottam utcán, mindenféle papírmunkát messze elkerülve:))
  Amikor kivonultunk a Retirora(központi buszpályaudvar Buenos Airesben), nekem mindenképpen csalódás volt. Ilyen buszpályaudvart maximum Peruban vagy Bolíviában tudok elképzelni vagy ott sem. Lepusztult, mocskos, szemetes, kétes alakokkal teli. A kétes alakok bármely buszterminálon állandó szereplők, de egy Argentína méretű országban az ember azért elvárja, hogy a fővárosban ne középkoriak legyenek a körülmények...
  Mindenesetre minket várt az Andes Mar társaság busza és nem kellett csalódnunk benne. Dél-Amerikában elképzelhetetlenül kényelmesek a buszok. Még a "fapados" - Semi cama-s(fél-fekvő), buszok is ezerszer kényelmesebbek mint bármely Európában közlekedő busz: lábtámasszal, mélyen hátrahajtható üléssel, de a cama-s rész(ami Európában nem is létezik), az meg felér a teljes luxussal: hatalmas pihe-puha ülés, mélyen hátrahajtva, gyakorlatilag fekszel az út során. Én aki nem alszom szinte semmilyen tömegközlekedési eszközön, a cama-s buszokon békésen hortyogok:) Én ugyan ehhez hozzá voltam szokva, de a barátaim nem győztek hüledezni, hogy az "elmaradott" Dél-Amerikában ilyen luxusbuszok járnak:) A következő meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett az ebédünk. Azon még én is meglepődtem őszintén megmondom. Természetes itt D-Amerikában távolsági buszokon, hogy 3x-i étkezést biztosítanak. Itt nem szokás(mint nálunk, magyaroknál:), hogy fél disznóval szállsz fel a távolsági buszra. Ha húsz órás a buszút, akkor sem jut senkinek eszébe felvinni a buszra fasírtos szendvicset vagy rántott húst:) Kapsz a buszon amit kapsz ha éhes vagy max veszel egy kis kekszet vagy rágcsálnivalót:) Ebben a tekintetben sokkal kulturáltabb az elmaradott D-Amerika mint pl Magyarország:)))
Na szóval megérkezett az ebédünk. Meglepődtem. Általában csak valami egytálételt kapunk egy alutálkában(mint a repülőkön), itt azonban egy tálcát kaptunk, rajta fehér-barnakenyér, kifli, két féle pástétomszerű izé sonkával és sajttal+péksüti+ kávé, tea, üdítők.

  Nem egy átlagos dél-amerikai buszos kaja volt, de ekkor még nem szoktunk hozzá az első osztályú argentin buszos ellátáshoz:)
Az útvonal amit követtünk:

  Az út eseménytelen volt nem csak abban a tekintetben, hogy simán haladtunk, hanem egyszerűen dögunalmas volt:)) Amikor elindulsz délre Buenos Airesből nem sok látnivaló akad. Totál sík táj, néhol kis facsoport és legelő marhák. Ha kinézel az ablakon azt látod, hogy: fű, fű, fű, marha, marha, marha, fű, fű, fa, fa, marha, marha, fű, fű, fű...:) Cserébe remekül lehet pihenni, mert nézed húsz percig és garantáltan elalszol :))) 

Néha felébredtünk és egy ilyen pillanatban csodálatos napnyugtát láthattunk a pampa felett:

  Később végképp elaludtunk a kényelmes ágyikó-szerű ülésekben. Este 9 körül járt az idő, mikor legszebb álmunkból felvert a sofőr Bahía Blanca városában. Én abszolút nem voltam magamnál, nem értettem minek ébresztettek fel és félhülyén szálltam le a buszról. Kiderült vacsoráztatni akartak. Soha életemben nem találkoztam Dél-Amerikában olyan megoldással, hogy a buszos kaját egy buszterminál étkezdéjében kell elfogyasztanunk, mindenesetre közölték, hogy 3 féle menü közül lehet választani. Az ételek nevét elmondták, de nekem mondhatták: nem ismertem az argentin ételeket ezért óvatosan puhatolóztam melyik elnevezés mi takar. Kiderült, hogy van egy étel amiben krumpli, hús és salsa szósz van és egy másik pedig valami húsos palacsinta szerű cucc. A krumplira szavaztam, úgy gondoltam amiben hús meg krumpli van azt annyira nem lehet elrontani, de kiderült tévedtem:) Íme a tányérom:

  Amikor megláttam a tányért elégedett voltam a választásommal, de elég volt megkóstolni és 
hamar rájöttem, hogy tévedtem. Az utóbb "argentin paprikás krumplinak" keresztelt ételben a krumpli teljesen nyers volt, a húst pedig valószínűleg egy végelgyengülésben elhunyt marhából nyerték, mert a kés is beletört, a fogamról nem is beszélve...és semmi, de semmi íze nem volt - ezen később már nem lepődtünk meg, mert az összes argentin étel amit ettünk, legfőképpen sótlan és úgy általában is ízetlen volt. Idővel rászoktunk arra, hogy bármit rendeltünk, ahhoz azonnal sót és borsot kértünk(az asztalokon sokszor só sem volt, bors meg gyakorlatilag sehol). A borssal sokszor sikerült komoly zavarba hozni a pincért, mert teljesen felkészületlenül érte, hogy valaki borsot kér és hirtelenjében azt se tudta hova kapjon:)
  A barátnőm jobban járt, ő a húsos-sajtos palacsinta szerű cuccot kérte, az csak simán 
büdös volt, de legalább ehető:))

  Egy másik barátunk járt a legjobban: ő salátát kért és az véletlenül finom volt(de csak mert nem lehetett elrontani:), bár a busz indulása előtt kb 5 perccel sikerült kihozniuk, így szegény szó szerint magába dobálta az ételt és futnia kellett mert indult a busz:)
Összességében jobban örültünk volna ha nem ébresztenek fel, hanem kapunk még egy tálcás ételt a buszon:) Éjszakai kép: Bahía Blanca, buszterminál:

  A reggeli órákban érkeztünk meg Puerto Madryn városába és gyorsan körbeszaladtam a terminált: egyrészt a továbbindulásunkról érdeklődtem(mikor indulnak buszok El calafate-be), másrészt kerestem egy tourinfot. Találtam is, kérdeztem milyen lehetőségek vannak a Valdés félsziget felfedezésére, illetve kardszárnyú delfin lesre. A pasi elmondta, hogy van egy egész napos tour(reggel 8-tól este 6-ig), ami körbejárja az egész félszigetet és van benne kardszárnyú les is, de az persze a delfinek aznapi étvágyától függ:) Egyáltalán nem volt drága a tour, így úgy döntöttünk, hogy befizetjük másnapra és harmadnap továbbindulhatunk El Calafate-be. Szállást is kellett keresnünk: ez nagyon egyszerűen ment, mivel kiléptünk a terminál kapuján és szemben volt egy hostal. Teljesen kellemes szobákkal és még kellemesebb árakkal. Miután elhelyezkedtünk úgy döntöttünk, hogy a napot azzal töltjük, hogy kicsit felfedezzük a várost. Puerto Madryn nem sok mindenről nevezetes, de a kikötőjét mindenképp érdemes felkeresni. Minket sok sirály és egy játékos oroszlánfóka szórakoztatott:)

  Szép sétaidő volt, így úgy döntöttünk, hogy felkeresünk egy múzeumot. A múzeum épületét egy helyi család adományozta az önkormányzatnak, amely hamarosan megnyitotta benne "Az ember és a Tenger" című kiállítását. A több emeleten és teremben elhelyezett anyag betekintést nyújt a helyi flóra és fauna világába, valamint megismertet minket a terület őslakosaival, a mapuche és a tehuelche indiánokkal, de a híresebb európai utazókkal, természettudósokkal is.

  Miután kellemesen elfáradtunk úgy döntöttünk megvacsorázunk. S mivel előzőleg 18 órán át a buszból sétáló, fekvő, kérődző illetve legelésző sztékeket láttunk, az első vacsoránk mi más lehetett volna Argentínában mint szték:)

  Az argentinok szerintem úgy gondolják, hogy a szték unalmas önmagában ezért sokszor
 mindenféle feltéttel kínálják. így van lehetőség például sajtos, sonkás vagy sajtos-sonkás sztéket kérni, de a lehetőségek sora végtelen. Nem kell elképzelni valami nagy faksznit(az argentinok nem egy gasztronemzet), egyszerűen rárakják a kiválasztott feltétet a húsra és ráolvasztják. Az enyém sajtos-sonkás volt. Nem volt rossz, de nem is voltam hasraesve tőle. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy 8 éve élek Chilében és a chileiek hetente minimum egyszer(de inkább többször)grilleznek. Asadot csinálnak születésnapon, valamennyi ünnepen, ha foci rangadó van a tv-ben, ha esik, ha fúj vagy egyszerűen ha unatkoznak:). A marhákat Chilében éppúgy a szabadban tartják mint Argentínában és 8 év alatt több emlékezetes sztéket is volt alkalmam enni. Ezt az argentint a középmezőnybe helyezném:)
  Miután megtömtük a hasunkat, nyugovóra tértünk a hostalban, hisz 3/4 8-ra lent kellett lennünk indulásra készen a hallban. 7-kor lementünk reggelizni(a hostalos bácsi teljes felháborodására: hogy lehet ilyen korán kelni??:)) és szembesültünk az első argentin reggelinkkel:) Akkor még nem tudtuk, hogy ez itt a normális és mindenhol ezt adják reggelire. Nos volt kenyér, croissant(ami ráadásul ragadt a cukortól), vaj, lekvár, "dulce de leche" ez egy cukros karamell krém(szerintem rettenetes), édes joghurt, édes müzli, gyümölcslé és szó szerint ihatatlan kávé. Cukorbeteg lettem ha csak az asztalra néztem:)) Nem értem amúgy hogy az argentinok rettegnek a sótól(szinte semmilyen ételt nem sóznak meg, még a húsokat sem!), de a cukortól láthatóan egyáltalán nem irtóznak. Valami rettenet volt, minden reggel az egy hónap alatt ezzel szembesülni:( A kávé mindenhol ihatatlan volt. Ha normális kávét akartál inni, ahhoz kávézóba kellett menned.

  A kisbusz pontosan érkezett és elindultunk körbeautózni a Valdés félszigetet. Vagy 400 km-t tettünk meg, egész nap úton voltunk. A kirándulás költsége 16e Ft körül volt, az egész napos túráért, idegenvezetővel, kiscsoportban, teljesen normális ár volt. Itt nem lehet "szabadúszósdit" játszani. Vagy tourral mész vagy sehogy. Ezekre a helyekre tömegközlekedés nincs(csak az egyetlen picike faluig), bérelt autót sem javaslom senkinek, lévén nem ismerik a terepet, nem ismerik az állatokat(hol bukkannak fel, hova érdemes menni) és ráadásul el fognak menni majdnem minden állat mellett(ami nem guanaco méretű), mert gyakorlott szem kell, hogy észrevedd őket a növényzet között. Az útvonal amit követtünk: Puerto Madrynból indultunk,a  földnyelven fekvő Puerto pyramides-hez, onnan Punta Norte-ba autóztunk kardszárnyúakra "vadászni", majd következett Caleta Valdes ahol a pingvineket látogattuk meg, végül az elefántfókáknál kötöttünk ki Punta Delgada-n. Onnan tértünk vissza a városba:

   Amit a Valdés félszigetről tudni kell: A kb 100km hosszú és 50km széles félszigetet mindössze egy kb 5 km széles földnyelv köti össze a szárazfölddel, úgy áll ki a kontinens vonalából, mint valami kalapács. Védett vizeibe novembertől érkeznek a déli simabálnák, hogy párosodjanak és életet adjanak kicsinyeiknek. Egészen addig az öbölben tartózkodnak amig a borjak megerősödnek és meg tudnak birkózni a nyílt tengerrel. A déli simabálnák akár 15-18 méteresre is megnőhetnek, természetes ellenségük az emberen kívűl csak a kardszárnyú delfinek és a kifejlett nagy fehér cápa lehetnek, de azok is inkább csak a borjakat támadják. Mióta betiltották a vadászatát az állomány száma lassan növekszik, bár néhány területen már annyira kevesen vannak, hogy ott már valószínűleg soha nem fog tudni újra felépülni az állomány. A nagy világszenzáció ezekben a vizekben a bálnales, de mi most nem ezért jöttünk ide(én amúgy is már láttam bálnákat Dominica partjainál:). Ennek kétségtelen előnye, hogy szinte minden helyszínen egyedül voltunk:) Az idegenvezető szerint pedig ilyenkor a vadállatok is sokkal bátrabbak, mert alig járnak a félszigeten járművek. A mi nagy álmunk, a kardszárnyú delfinek voltak. Kardszárnyú delfin a világ minden óceánjában és tengerében megtalálható és a vizek egyeduralkodója, csúcsragadozója. Viszont egyedül az itt honos vizekben élő állatok fejlesztettek ki egy olyan fókavadászati módszert amiről a terület világhírűvé vált és amit minden magára valamit is adó természetcsatorna havonta átlag egyszer mutogat, amikor a kardszárnyú delfinek a partra kivetődve kapják el a fókákat:

  Ebben nem maga a tény a fantasztikus, hanem az, hogy a világ valamennyi tengerében és óceánjaiban élnek orcák, de csak a Valdés félsziget környékén élő egyedek alkalmazzák ezt a vadászati módszert és szépen magtanítják az utódaiknak is. Nekünk sajnos nem volt alkalmunk látni őket, de ennek ellenére feledhetetlen napot töltöttünk a félszigeten és a nap végére bőven elfelejtettük a karszárnyúakat:))
  Elsőnek a félsziget egyetlen valamirevaló települését látogattuk meg. Puerto piramides egyedül arról nevezetes, hogy innen indulnak a bálnalesek szezonban. Ez az egyetlen lakott település, mindössze kb 6oo állandó lakossal:

  De most nem volt szezon, így minden kihalt volt, csak pár fotót készítettünk, sétáltunk egyet és mentünk tovább.

  Az előrehaladásunkat jelentősen lassította, hogy folyton valami állatba botlottunk. A leggyakrabban guanacokba. Ők a két vadon élő tevefaj egyike Dél-Amerikában. Valamikor az indiánok belőlük tenyésztették ki a lámát. Őket távolabbról szinte állandóan láttuk, de ha az út szélén legeltek, akkor a sofőr lefékezett és fotóztunk. Egyáltalán nem zavarta őket, mi több le se tojtak minket:)

  A másik állat amely miatt folyton meg kellett állnunk, az a nandu volt, Dél-Amerika strucca.  Bolívia, Paraguay, Uruguay, Brazília, Argentína és Chile nyílt füves pusztáin él. Színében jelentős különbség nincs a kakas és a tojó között, de a kakas nagyobb, a magassága akár az 1,8 métert is elérheti. Mi sokat láttunk birkák közt legelészni békésen(magvakat, rovarokat, fűféléket eszik) és ők sem mutattak semmiféle riadalmat a lefékező autó és a vadul fényképező turisták láttán:))

  A nandu anyuci egyébként a női nem szégyene:) Egy hím több tojóval is párosodik és azok egy sekély fészekbe rakják a tojásaikat, egy tojó kb 2-3 db-ot. A teljes fészekalj átlag 13-17 tojásból áll. A kakas kotlik a tojásokon, ő kelti ki őket és ő vigyáz a csibékre, neveli őket kb 6 hónapig amíg fel nem cseperednek. Az anyucik onnantól, hogy tojtak, szó szerint tojnak a tojásaikra és a csibékre:)))

  Gyakran összefutottunk a nagy marával is. Ő úgy néz ki, mintha két fajta állatból gyűrták volna össze. Az eleje egy nyuszira a hátulja pedig egy őzikére hajaz:) Így a mellső lábain körmök, a hátsókon kis paták vannak:) Növényevő és különlegessége, hogy monogám: egy életre választ párt magának. Jellegzetes patagóniai állat, kizárólag Argentína középső és déli területein él. Veszélyeztetett állat - nem annyira a vadászat hanem inkább az élőhelyének pusztulása valamint a behurcolt európai nyulak(akik táplálékonkurrensei), veszélyeztetik.

  Sok madarat láttunk út közben, sőt megnéztük(igaz csak messziről), a madarak szigetét is(itt költenek tömegesen a félszigeten élő madarak). Az idegenvezető szerint az alakja olyan mint a kis herceg c. könyv illusztrációja(az elefántot lenyelő óriáskígyóé). Mit mondjak? Van benne igazság:)

  A szárnyasok közül a legtöbbet gyöngyös tinamu-ból láttunk. Vad madár létükre sokszor úgy totyogtak körülöttünk mint valami csirkék:) Nem szeretnek repülni, meneküléskor is inkább futnak. A tojásokon a hím kotlik és a fiókák, a kikelésük után azonnal követik az apjukat. Ő vigyáz rájuk és tanítja meg megszerezni főleg gyümölcsökből, magvakból, esetleg kis rovarokból álló eleségüket. Kizárólag Argentínában és Chilélben élnek.

  A Valdés féllsziget a külső szemlélő számára teljességgel élhetetlen helynek tűnik: száraz pampa, alacsony és gyér növényzet, bozótos borítja. Víz sincs, csak 1-2 sós vizű tavacska, mégis még itt is laknak emberek, igaz nem sokan, csak 1-2 farmon. Ők rendszerint juhokat tenyésztenek, de a védett területen ezt is szigorú szabályokhoz kötik: adott, hogy mekkora területen, maximum hány juh tartható és a gazdáknak vetésforgó-szerűen kell legeltetniük, hogy a növényzet regenerálódni tudjon.
  A következő(ezúttal tervezett:), megállónk a Punta Norte nevű kilátóhely volt, a kardszárnyúak "ebédlője" :) Itt mást nem tehettünk, mint csodáltuk a gyönyörű tájat, figyeltük a fókák játszadozását a sekély vizekben és vártuk a kardszárnyúakat hátha éhesek lesznek:)

  A kardszárnyúak azonban nyilvánvalóan nem olvasták a parkszabályzat megfelelő pontjait, ugyanis nem jöttek enni, de mi azért nem unatkoztunk: vigasztalódtunk az armadillokkal(más néven: tatu):) Ők ugyanis mint valami felhúzhatós gyerekjátékok zakatoltak fel-alá a bozótosban. Időnként felbukkantak előttünk és gyorsan tovazakatoltak a következő bozót irányába:)

  Eleinte azt gondoltuk előlünk menekülnek, holott dehogy. Az egyikük talált egy darab almát, abbahagyta a zakatolást, lefékezett mellette és ahelyett, hogy bevitte volna a következő bozótosba, nekiállt ott helyben elfogyasztani. Azonnal körésereglettünk vagy nyolcan és bőszen fényképeztük, de hidegen hagyta: az almájával volt elfoglalva és egyáltalán nem zavarta, hogy sok hülye turista 1o centiről az arcába fotózik:) Lenyűgözve figyeltük :))

    Olyan mint valami óriási pincebogár, nem?:)))
És még nem volt vége a napnak! Továbbindultunk a félsziget keleti partja mentén a pingvineket felkeresni:) Azt gondoltam, hogy valahol kiszórnak minket a parton és a távolban bóklászó pingvineket fogjuk fotózni, holott dehogy. A szememnek nem akartam hinni, mikor megláttam a pingvinkolóniát és a köztük sétáló embereket! A pingvinek nem csupán nem vettek tudomást az emberekről, simán tereptárgynak tekintettek bennünket!
Lenyűgözve fotóztuk őket és nem akartuk elhinni azt amit látunk: hogy centiméterekre vagyunk vadon élő pingvinektől! Az egyiknek épp az arcát szerettem volna megörökíteni kb 1o centiről, mikor ráébredt, hogy ott vagyok tőle centiméterekre: tetőtől talpig végigmért, majd megállapítva, hogy unalmas alak vagyok, hasra tottyadt és nyugovóra tért a cipőm orrától tíz centire, s percek alatt mély álomba szenderült:))))

  Az élményt csupán fotókkal nem lehet visszaadni, hogy mit is jelent, ott bóklászni ezek között a "vad" pingvinek között és közvetlen közelről fényképezni őket. Ha rajtam múlik, boldogan megvakargatom a kobakjukat, de sajnos tilos volt hozzájuk érni:)
A fajtájukat tekintve ők amúgy Magellán pingvinek és már attól jó lesz a kedved ha csupán figyeled őket: mókás, dülöngélő totyogásukkal, komoly tekintetükkel, bárkit levesznek a lábáról:))
  Már késő délutánra járt, s az idegenvezetőnek úgy kellett elrángatnia minket az állatoktól és visszaszuszakolni a társaságot a mikrobuszba:) Tovább kellett mennünk, hisz hátra volt még egy utolsó szakasza az utunknak: indultunk az elefántfókákhoz. Rájuk nagyon kíváncsi voltam, hisz oroszlánfókát kilószám látok itt is a parton ahol élek Chilében, de elefántfókát még soha nem láttam. Két fajtájuk létezik az északi és a déli elefántfóka. A déli elefántfóka amit mi láttunk a legnagyobb testű fókafaj a földön. A hímek akár 6 méteresre és 3,5 tonnásra is megnőhetnek. A ragadozókkal túl sok bajuk nincs, ritkán fordul elő, hogy kardszárnyú delfin, vagy egy nagy cápa széttép egy-egyet közülük.

  Évente csak kétszer jönnek ki a szárazföldre: elleni és vedleni. Főleg szigeteken élnek, de egy szépen fejlődő kolóniájuk van a Valdés félszigeten, náluk jártunk mi:) Elépesztően jó búvárok, több mint 2ooo méteres mélységbe is lemerülnek és akár 12o percet is víz alatt tölthetnek.
  Szaporodási időszakban gyülekeznek a parton s ekkor kezdődnek az állatvilág talán legbrutálisabb harcai a hímek között a nőstények birtoklásáért. 15 cm-esre is megnövő szemfogaikkal hatalmas sebeket ejtenek egymáson, néha még maga a győztes is belepusztul a vérveszteségbe és kimerültségbe. Mivel a csatározások folyamán sokszor a nőstényeket és borjakat is legázolják, az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy a nőstények hajlamosak "félrelépni" és a nyílt tengeren párosodni valamelyik általuk kiválasztott hímmel. Ekkor egyszerűen nem mennek ki a partokra a párzási időszakban(kihagyják a balhés turnust:), hanem csak a következő évben a többi nősténnyel együtt elleni:)
  A nőstények ha elvesztik a borjukat hajlandóak más nőstények kicsinyeit is szoptatni, ekkor ezek a kicsik akkorára dagadnak mint a lufik:) Egy hónapig szoptatják a borjakat és azoknak kb négy hónapba telik megtanulni úszni és halat fogni. Ezalatt nem esznek, így a testsúlyuknak akár a két harmadát is elveszítik.
  Természetesen őket sem kímélte a "civilizált" ember:1909-1964-ig folyt az öldösésük ipari méretekben. Csak Dél-Georgián, ebben az időszakban becslések szerint több mint 260.000 állatot öltek le. A tartós védelemnek köszönhetően, jelenleg több mint fél milliós elefántfóka állomány él a földön. Mivel szigorúan védettek, nem mehettünk közel hozzájuk, de legalább fotózhattuk őket:)

    Legnagyobb bánatunkra véget ért a nap, este értünk vissza Puerto Madrynba. Kipihenhettük magunkat, nem kellett korán kelni, hisz a buszunk kora délután indult csak tovább délre. Ismét nagyon hosszú buszút várt ránk, hisz Rio Gallegos-ba tartottunk. Ez volt a legdélebbi pontja a túránknak. Azt hiszem nyugodtan elmondható, hogy lementünk a térképről:)))

  A buszút a szokásos volt, szokásos argentín ellátással: vagyis egyfolytában tömtek minket:))
Az ebédünk:

A vacsoránk:))

  A főétkezésekhez a kocsikísérő fiatalember, akinek a feladata csak az utasok kényelméről való gondoskodás volt, forró kávét és teát szolgált fel, majd szénsavas üdítőket hozott, később gyümölcsleveket. Alig akartam hinni a szememnek amikor újra felbukkant, ezúttal borospalackokat cipelve és fehér és vörösborral kezdte traktálni az utasokat:))) Főétkezések között, vagyis két óra elteltével ismét megjelent és sütiket, valamint kávét és teát hordott szét. Úgy óránként cukorkás tálakkal mászkált körbe. A végén már féltünk, hogy megint feljön és újra enni kell valamit :)))) Tényleg keleti kényelemben, istenien aludva a busz ágy-ülésein érkeztünk meg reggel Rio Gallegosba. Másfél óránk volt a csatlakozásig a másik buszhoz, amivel El Calafate-be utaztunk, a perito moreno glerccserhez. Úgy gondoltuk megvesszük a jegyeket, aztán kényelmesen megkávézunk a terminálon. Ebből nem lett semmi, mert tényleg a világ végén voltunk - nem működött semmi:))) Amikor meg akartuk venni a jegyeket előbb a jegynyomtató mondta be az unalmast, a kislány fél óra múlva feladta és továbbküldött a cég másik irodájába. Ott a jegynyomtató ugyan működött, de előbb a kártyaleolvasóból fogyott ki a papír, aztán rossz összeget vont le, a  lényeg, hogy másfél órába tellett 4 db jegy megvásárlása. Épphogy elértük a buszt és útra keltünk a "világ végén"...
Néhány fotó, hogy ti is láthassátok milyen a táj a föld egyik legdélibb pontján. Úgy éreztük a semmiből a semmibe haladunk:

  A következő bejegyzésben a Perito moreno gleccserhez tett kirándulásunkról írok, klassz fotókkal megspékelve mint mindig:)))