Kalandozás Közép-Chilében - vidéki élet rejtelmei - vajon miért nincs az ajtókon zár?! :))

  Az ünnepekre ellátogattam anyósomékhoz. Ebben a kijelentésben még semmi meglepő nem lenne ha ismernétek a távolságokat ebben a kontinensnyi országban. Chile ugyanis HOSSZABB mint egész Európa északtól a legdélibb csücskéig együttvéve!!! Vessetek erre a térképre egy pillantást:

   Nos 6 évembe tellett eljutni anyósomékhoz akik "csupán" Közép-Chilében laknak(én északon), mivel a távolság több mint 22oo km volt. 

  Ha belegondolunk abba, hogy ez a 22oo km kb annyi mint a Budapest-Kairo távolság, akkor menten érthetőbbé válik a dolog, hogy miért  nem "ugrottam le" eddig hozzájuk:)) Oké anyósom azért évente 2x feljött Arica-ba mivel a 3 gyerekéből kettő is itt él. Így vele már sok éve megismerkedtem, de pl apósommal és a párom öccsével max telefonon beszéltünk eddig. Nekem pedig érthető módon a családom(anyukám és testvérem), valamint a közeli barátaim voltak az elsők, akiknek a meglátogatására félretettem(így jutottam el 6 év után Pestre tavaly). Miután őket végre láthattam eljött az ideje hogy anyósomékat is meglátogassam(legfőképp mivel a párom karácsonyi ajándékként meglepett a jegyekkel :))
 Természetesen megérkezésem tiszteletére asadot(grill) készítettek. A chileiek abszolút asado-mániások, állandóan grilleznek. Itt nemzeti ünnepeken egy egész ország grillez, de grilleznek Karácsonykor, szilveszterkor, születésnapokon, focimeccseken, hét végén vagy csak mert unatkoznak:) Ebben az sem akadályozza meg őket ha például egy több emeletes társasházban élnek. Olyankor a lépcsőházban állítják fel a grillt(a lépcsőházak itt rendszerint nyitottak a földrengések miatt - ha elmegy az áram akkor is letalálsz éjjel a házból és nem töröd ki a nyakad a vaksötétben:) Így a megérkezésem természetesen bőséges indokot szolgáltatott ahhoz, hogy grillpartit rendezzenek. Arica-ban teljesen normális látvány az, hogy a kis, egy szintes udvar nélküli házak előtt az úttesten(két parkoló autó között), vagy a járdán szombat esténként a fél város vadul grillez. Hányszor estem keresztül egy fél disznón vagy nagymami lábszárán miközben mentem szombat este dolgozni!! Nem egy vegetáriánus népség annyi szent...:) Az első vacsim:)

    Anyósomék Santiagotól kb egy óra távolságban laknak, abszolút vidéken, Culipran völgyében. Itt mindenki gazdálkodásból és állattenyésztésből él, apósomat kivéve, aki azzal foglalkozik, hogy felvásárol falvakhoz-városokhoz közeli földterületeket, melyeknél kiszámítható, hogy hamarosan belterületté nyilvánítják, s ha ez megtörténik, felparcellázva adja tovább szép haszonnal. Persze amíg ez nem történik meg, ő maga is gazdálkodik rajtuk. Az első ami meglepett az az volt, hogy itt gyakorlatilag kőből épült házat sehol nem láttam, mindenki hatalmas faházakat épít. Ez azért volt furcsa, mert Santiago környékének időjárása erősen hajaz hazánk időjárására, csak annyiban másabb hogy nem annyira hideg a tél(0-(-1-2fok) és értelemszerűen a nappalok is melegebbek. Ettől függetlenül egy faházban szerintem simán kockásra lehet fagyni télen, főleg hogy itt nem építenek fűtést a házakba(csak kis mobilkályhákat használnak 1-1 helyiség felfűtésére). Minket évek óta csábítanak, hogy menjünk hozzájuk lakni(egy telken összesen 3 nagy faházuk van, az egyiket nekünk adnák még fel is újítanák, de meg sem fordult a fejemben:) Eszemben sincs feladni a télen-nyáron kellemes meleg Arica-mat:) Hogy tudjátok kb hova keveredtem pár kép a környékről:

Az egyetlen kis tanyasi vegyesbolt ahol vásárolni lehet:

  Ha valami komolyabb bevásárlást szeretnél, azt a legközelebbi városban(Melipilla), lehet csak megejteni(kb 15-2okm). Itt is járnak mikrók és iránytaxik a legközelebbi városba, de szinte sosem kell fizetned a fuvarért, ugyanis a chilei vidéki ember, még a városinál is kedvesebb. Aki a falu egyetlen útján a város felé halad autóval, az szinte mindenkit felvesz aki az út szélén áll és buszra vár. Ha az utas adott esetben nőből van, akkor meg aztán tuti, hogy nem vársz többet 3-4 percnél:). Én eleinte kicsit féltem egyedül közlekedni, mert a szüleim gyerekkoromtól belémverték hogy nem ülünk idegen autójába, s ez annyira bennem volt, hogy nehezemre esett megbízni vadidegenekben(ráadásul erdős-lakatlan vidéken haladtunk keresztül a városig), de az amúgy szerintem túlságosan is óvatos chileiek azt mondták, hogy EGÉSZEN nyugodtan üljek be bárkihez, mert ezen az úton csak a völgy lakói járnak. Volt olyan, hogy be akartam ugrani a szomszéd városba és egyszerre két autó fékezett le előttem csikorogva:))) Válogathattam, hogy kihez üljek be:) Ez visszafele is működik a  völgy lakóinál. A párom amikor a városban voltunk és mentünk volna vissza megcsörgette pár ismerősét, hogy ki mikor indul vissza a völgybe és hol tudna összeszedni minket is:) Vagyis errefelé közlekedésre nem sokat költenek az emberek:) 
  Talán ebből a bizalomból és segítőkészségből következik az is, hogy a völgy lakói nem zárnak be semmit. Anyósomék 3 faházán ZÁR SINCS az ajtókon! Első este egyedül aludtam a részünkre biztosított faházban(a párom másnap érkezett) és mivel nem találtam az ajtókon a zárat, kérdeztem hogy tudom becsukni az ajtót éjszakára. Anyósom közölte hogy sehogy, ők itt nem használnak zárat... Meglepődtem és nem éreztem túl jól magam. Az ország közbiztonsága összességében nem rossz, de ez mégiscsak Dél-Amerika és nem Svájc!:) De aztán megszoktam. Itt mindenki így él. Éjszakára a kertkaput szokták csak becsukni, de csak hogy a kutyák ne menjenek csavarogni:) Félreértés ne essen ez nem az ország általános közbiztonságára nézve egy tükör, de a vidéki-tanyasi életre mindenképpen.
  Pár szó a legközelebbi városról, Melipilla-ról(na itt már zárni kell mindent, mert ez nem vidék:)): a település neve mapuche indián eredetű: meli pillan - négy pillan-t jelent: a pillan egyfajta erős és fontos szellem volt a mapuche-k hitvilágában. A város kb 110.000 lakosú és a terület már több mint 11.ooo esztendeje lakott. Először a gyűjtögető-vadászó kis csoportok jelentek meg, majd a mapuche indiánok területévé vált a terület. Később megjelentek az inkák, akik ezt a területet még el tudták foglalni a mapuchektól, de aztán már ők sem boldogultak velük. Dél-Amerikában a mapuche indiánok voltak az egyetlenek akik meg tudták állítani az inkákat és később a spanyolokat is. A város különösebben nem nevezetes semmiről, de azért pár képet csatolok róla:)

  Természetesen ha már ilyen messzire utaztam a városomtól a környéken elérhető nevezetességeket is fel kívántam fedezni. Ezek egyike volt Pomaire, az ősi fazekasok faluja. Egy ismerős vitt el minket erre a kirándulásra és mikor elindultunk megkérdezte, hogy szeretném-e ha elvinnének megnézni a Ruta de la chicha-t is? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy naná!:) A chicha nevű alkoholos italt természetesen ismertem, bár sose ittam és nem keltette fel túlzottan az érdeklődésemet. A chicha amolyan nemzeti ital Chilében, a Függetlenség-napi lerészegedés elengedhetetlen kelléke:) Tudtam, hogy engem az íze és a kóstolása nem fog lekötni, de hogyne érdekelt volna egy "chicha út", vagyis egy amolyan bortúra?:) A chicha nevű ital eredete bőven a spanyolok előtti időkre nyúlik vissza. Az indiánok már ősidők óta készítettek kukoricából erjesztett italt, de mivel Chile központi völgyében vagyunk, az ország legnagyobb bortermelő vidékén az idők folyamán a kukoricát felváltotta a szőlő, sőt néhol készítik almából is. A készítési módszer viszont szinte semmit nem változott az eltelt évszázadok alatt. A fiúk mondták mikor megérkeztünk az utcába ahol egymást érték a chicha-készítő műhelyek, hogy ilyet még tuti nem láttam soha életemben - és tényleg. Mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Pincészetek egymás után, bennük hatalmas, özönvíz előtti fakádak, irdatlan kerámiaedények, gyerekkorom fonott üveges demizsonjai....a múlt században éreztem magam:) Az ital az én számomra túl erős volt, ráadásul rettenetes volt a hőség, így csak vettünk egy butykossal és hazavittük. Sokan kérték mielőtt erre a közép-chilei barangolásra indultam, hogy fotózzam az utakat is amelyeken haladunk. Vagyis ne csak a nevezetességekről készítsek fotókat, hanem a környékről is, melyen keresztülautózunk. Egy gyorsan haladó autóból nem túl sok jó képet lehet lőni, de amire kértetek megtettem:)

  Amikor továbbrobogtunk Pomaire irányába már nagyon kíváncsi voltam. Őszintén megmondom, hogy amíg biztossá nem vált, hogy ezúttal valóban leutazom anyósomékhoz, és a párom nem mondta, hogy menjünk el Pomaire-ba, addig soha életemben nem hallottam arról, hogy létezik egy ilyen nevű falu Chilében. A párom is csak annyit mondott, hogy ez a hagyományőrző fazekasok faluja és igazi turistalátványosság. Naná hogy eszem ágában nem volt kihagyni:)) Persze ekkor menten utánaolvastam és így megtudtam, hogy a párom nem lódított: Ebben a faluban tényleg hagyományőrző fazekasok készítik termékeiket, s ez a hagyomány bizony sokkal-sokkal korábbi a spanyoloknál. Amikor ideérkeztem Chilébe meglepett, hogy nagyon sok fajta ételt cserépedényben szolgálnak fel a legelegánsabb éttermekben is. Ezek amolyan egyentálak, minden háztartásban megtalálhatóak - nekünk is van - bár mi sütő nélkül főként avokádókrémet készítünk benne:) Például a hagyományos chilei húslevest is ilyen edényben illik tálalni. A chilei nem egy gasztronépség, nem nagyon tudnak főzni, de meg kell hagyni a húslevesük verhetetlen:)))(a leves receptjét ezen az oldalon megtaláljátok: http://chile-beautiful.blogspot.cl/2013/09/a-chilei-gasztronomia-magassagai-avagy.html )

 Amint beértünk a faluba megértettem, hogy nem volt túlzás azt állítani: igazi turistalátványosság. Tömegével érkeztek a buszok és autók, hömpölygött a nép és a falu főutcáján fényvisszaverő mellényes férfiak irányították az autókat azok felé a parkolók felé ahol még egyáltalán volt hely. Mikor sikerült megszabadulni az autótól és bevetettük magunkat a fazekasok utcájába, el voltam ragadtatva: amúgy is imádom a cserépedényeket, de ezeknek az ősi (klasszikusan fekete és vörös színű)kerámiáknak nem tudtam ellenállni:) Ha rajtam múlik felvásárolom a fél falut, de a fiúk visszafogtak:)))

  De Pomaire nem csupán a fazekastermékekről nevezetes, hanem a hagyományos módon, chilei kemencékben készített pékáruiról és más ételeiről is. A legtipikusabb chilei kaják sültek mindenfele, illatfelhő kígyózott az utcákon és szó szerint térdig gázoltunk az empanadak-ban. Az empanada eredetileg spanyol - portugál találmány és az eredete bizony a középkorig nyúlik vissza. Ez tulajdonképpen egy hagymás hússal(illetve hallal, sajttal, zöldségkeverékkel de még pörkölttel is  - millió fajtája van) töltött tészta batyu. Anno azt a célt szolgálta, hogy az utazóknak legyen olyan étele amit magukkal vihetnek és hosszú ideig eláll hűtés nélkül is. A középkorban, tömegközlekedési eszközök híján vagy gyalogosan(esetleg lóval vagy szekérrel) közlekedtek az emberek és mégsem lőhettek maguknak egy vaddisznót naponta ha húst akartak enni:) Az így elkészített és kisütött tészta batyu tele van hússal és több napig is gond nélkül eláll. A spanyolok behozták az ételt Dél-Amerikába és elterjedt az egész kontinensen az évszázadok alatt. Gyakorlatilag a kontinens minden országában készítik és a sok száz év alatt mindenfele kialakult a tipikus helyi empanada. Két fajta empanada tekinthető tipikusan chileinek. Az egyik a tengeri herkentyűs empanada, mely mindenféle tengeri cucc hagymás keverékével van töltve és ezt olajban sütik ki:

A másikat pedig hagymán megpirított és jól megfűszerezett marhahússal töltik, ezen felül kerül bele egy fél főtt tojás és olajbogyó is és kemencében sütik készre. Ezt több országban is(pl Peru vagy Bolívia), úgy árulják, hogy "empanada chilena" - chilei empanada. Itt Chilében pedig hét végén az összes sarki kisboltban forrón árulják, így szombat-vasárnap tipikus kaja - nemzeti ünnepeknek pedig egyenesen elengedhetetlen tartozéka:) Nos Pomaire-ban térdig gázoltunk ebben a fajta empanada-ban. Ízre ugyanolyan finom volt mint bárhol máshol az országban, de méretre mintha óriásoknak készítették volna:) 

   A másik amit hatalmas mennyiségben árultak az a pan amasado volt. Nem...ne gondoljatok valami finomságra ez csak egy sima kenyérféle. A chileiek teljesen oda meg vissza vannak tőle, hogy húúúúúúúú ez mennyire finom, én meg nem értem őket:)) Sokáig nem kóstoltam, csak hallomásból ismertem a "tanyasi" pan amasadot, mígnem anyósom egyszer készített otthon kemencében és felhozta nekünk másnap Arica-ba. Vacsorához ülvén mindenki jajjjj pan amasado pan amasado jujj de finom!!! Megkóstoltam a sima lapos kenyeret és elhúltem milyen sz...r(már bocsánat:). Kő kemény, sűrű tésztájú, nekem tök ízetlen valami. Próbáltam kellőképpen elragadtatott képet vágni hozzá, de szerintem nem nagyon sikerült:) Úgyhogy Pomaire-ben már meglehetősen hideg tekintettel méregettem a kemencéből előkerülő pan amasadok garmadáját:)

  Ráadásul az összes fellehető rokon úgy gondolta, hogy a végre sok év után előkerült aricai rokonnak mindenképpen sütni kell igazi tanyasi pan amasado-t, mert szegény ott a városban ilyen finomat nem ehet, így szinte minden nap érkezett egy frissen sütött példány valamelyik nagynénitől:) Ez volt az egyik - én dézsmáltam meg, mert forrón még puha és ehető:)

  Belefutottunk még a faluban terremoto-ba a chileiek nemzeti italába. Minek is nevezzenek a föld leginkább földrengésekkel sújtotta országban egy nemzeti italt ha nem terremoto - földrengés-nek?:)) Ez tulajdonképpen bor egy nagy adag ananászfagyival felturbózva. Nemzeti ünnepeken a lerészegedés elengedhetetlen kelléke:)))

  Meséltem már nektek arról, hogy Chilében rengeteg a kutya(itt ugye nincsenek sintérek). Viszont ritkán látni csontvázzá fogyott állatokat, mert kb mindenki eteti őket. Nálunk ahol lakom, ebéd után szinte mindenki kirakja a háza elé egy zacskóra az ételmaradékot és szinte minden ház előtt van egy bödön is kitéve vízzel. Kutyás csendélet Pomaire-ben:)

  Miután kisétáltuk és megtömtük magunkat empanadakkal(a kutyák is kaptak:), elindultunk hazafelé. Esteledett mire hazaértünk és anyósom azzal fogadott, hogy másnap ne kiránduljunk semerre mert meglepetés kaját készít nekem és az NAGYON chilei és biztos fotózni akarom és meg akarom majd kóstolni! Belelkesedtem és menten megkérdeztem milyen ételről van szó. Amikor anyósom rávágta, hogy pastel de choclot fog készíteni a frász kitört...:) Épp előző este közöltem a családdal(amikor kb a 8. pan amasadot akarták belémtömni:), hogy nekem nem ízlik ez a kenyér és nem szeretnék többet enni. A kijelentést döbbent csend fogadta...teljesen érthetetlen volt a számukra, hogy ezt az általuk istenített kenyeret valaki ne szeresse. Nos pastel de choclot ettem már(igaz utcai árustól) és egy ritka gusztustalan édes kukoricapapi volt. Ha most ők nekem itt elkészítik meglepetéskajaként és én erre is rávágom, hogy nem szeretem, nem ízlik abból azért már sértődés is lehet:) Úgyhogy nagy önuralommal széles mosolyt erőltettem az arcomra és azt válaszoltam, hogy háááá és húúúúú ez igazán kedves(magamban pedig azt gondoltam, hogy majd suttyomban lehúzom a wc-n vagy rosszullétre hivatkozom vagy kitalálok valamit csak ne kelljen papit ennem:)
  A dolog úgy indult, hogy tíz körül elkezdtünk tömörülni a konyhában(én fényképezőgéppel felfegyverkezve) és hárman nekiálltunk a munkának. az első az volt hogy a friss kukoricacsövekről le kellett vésni a kukoricaszemeket. Fárasztó meló volt, hárman is egy óra alatt végeztünk(magamban gondoltam: nem elég hogy pocsék az íze még melózni is kell vele pfff:) Amikor végre levéstük az összeset még le is kellet darálni, úgyhogy nyakig kukoricapapiban matattunk...

  A kukoricapapi alá egy kis vaj kerül, megsózzuk és kis lángon, állandó kevergetés mellett megfőzzük...:) A következő lépés vagy 3 tonna hagyma megtisztítása és felaprítása volt. Kezdeti, amúgy sem túl nagy lelkesedésem ekkor már megközelítette a nulla szintet:))

  A kaja nem elég hogy macerás még elő is kell készülni hozzá:)  Még előző nap illik főzni egy húslevest és abban megfőzni annyi csirke alsócombot(nem nagyot), ahány porciót szeretnénk készíteni, valamint feleannyi tojást mint ahány emberre főzünk:

  A következő lépés az, hogy hagymát és fokhagymát pirítunk üvegesre, hozzáadjuk a darált húst(mi 12 adaghoz használtunk kb 6o dekát), megfűszerezzük kis piros paprikával, sóval, borssal, oregánóval, római köménnyel jó alaposan hogy ízes legyen:). Ezután elkezdjük megtölteni a tálakat: előbb a hagymás darált húsos keveréket osztjuk el az edények közt(cserépedényben kell készíteni!!:), aztán tálanként egy csirkehusi kerül a tálba, fél tőtt tojás és 6-7 olajbogyó.

  Aztán megkenjük a tányér pereméig kukoricapapival:))))

  No én itt már rég elvesztettem a fonalat: az a pastel de choclo amit Aricaban ettem és utcai árustól vásároltam az ízre és állagra sima kukoricapapi volt. Esetleg nyomokban tartalmazhatott darált húst vagy hagymát...de sem csirkehús sem olajbogyó nem volt benne. Mikor ezt mondtam anyósomnak ő közölte: na ezért nem kell utcai árusoktól venni, mert mindent kispórolnak belőle!:)
  Mindenesetre a 12 megtöltött tányérunk felkerült egy nagy tálcára és bekerült egy tipikus chilei kemencébe:)

A sütőben kb 2o-25 perc alatt megbarnul a teteje és máris fogyasztható:) A mienk így nézett ki:

  Miután láttam hogy mi került a tányéromba és minden egyes lépésnél segédkeztem is, naná hogy nem kívántam a klozetton lehúzni!!:) Úgy besöpörtem, hogy nyoma sem maradt!!!:) Isteni finom volt! Egyetlen tányér maradt az ebédvendégek után vacsorára, amit az anyósom eltett nekem és az esti film alatt az is percek alatt a gyomrom martaléka lett:)))

Korántsem értek itt véget közép-chilei kalandozásaim:) Anyósoméknál két hetet töltöttem és kihasználtam az időt:) A következő bejegyzés során San Antonio városába és Pablo Neruda házába látogattok el velem, legalábbis virtuálisan:)