Ez a bejegyzés annak a 9 napnak a történéseit meséli el, mely során egy magyar házaspárt kalauzoltam végig Chile északi részén. Egy napra kiruccantunk Peruba is, sőt Bolíviába is szerettünk volna, de ez sajnos nem sikerült.
Délután érkeztek Arica repülőterére ahol már vártam őket és minden más turistával ellentétben őket a lakásomban szállásoltam el abban a pár napban amit Aricában töltöttek.
Annyi időn át beszélgettünk neten, hogy úgy éreztem már nem ismeretlenek és így néhány napig velünk laktak:)
A megérkezésük napjára nem terveztünk semmit(du 4 körül ért be a repülőjük), de azért nem unatkoztunk. Mivel pihenni nem akartak, kivittem őket Arica kikötőjébe hogy összeismerkedjenek a helyi őslakosokkal, nevezetesen a pelikánokkal és a fókákkal:)
Mivel éhesek voltak, gyorsan megismertettem őket a chilei hot-dog-al:) A completo néven elhíresült chilei találmány úgy indult hódító útjára, hogy egy az USA-ban élt úriember, visszatérve Chilébe úgy dönött, hogy meghonosítja az amerikai találmányt itt is. De a chileieknek nem jött be a ketchup-os, mustáros változat ezért átalakították a maguk szája íze szerint. Mivel a chileiek szinte mindenbe avokádót teszenek, ezért az menten belekerült a hot-dogba, mégpedig tetemes mennyiségben, krém formájában, de hogy ne érezze magát olyan magányosan, ezért még telepakolták apróra vágott, héjától megtisztított paradicsommal és savanyú káposztával, a ketchupot és mustárt pedig felváltották majonézzel és enyhén csípős aji paprikaszósszal:) Így lett a hot-dogból completo. Ma már ennek is létezik mindenféle változata de egyben biztosak lehetünk: még csak nem is emlékeztet az elődjére, maximum abban, hogy ebben is van virsli:)))
A Zsolt közölte, hogy mivel ő nagyon éhes ezért egy adag sült krumplit is elfogyasztana a completo mellé. Én csodálkoztam, mivel a completo laktató, főleg vacsorára, de ekkor még nem voltam tisztában azzal, hogy egy evőbajnokkal hozott össze a sors, aki nem csupán a felesége maradékát pusztítja el, de gátlás nélkül kifosztja az asztaltársai tányérját is:))) Az a tipus, akit sokkal inkább ruháznál mint etetnél. Ebben csak az a bosszantó, hogy az eltüntett kalóriák egyetlen gramm súlygyarapodást sem okoznak nála:(
Másnap úgy döntöttünk, hogy átugrunk a határon Peruba, Tacna városába kicsit körülnézni és természetesen enni, hisz Peruba az ember nem csupán romvárosokat jár nézni hanem enni is, mivel a perui gasztronómia világhírű és méltán:)
Először kicsit körülnéztünk Peru déli határvárosában. A közel 300.000 lakosú város a La Caplina folyócska völgyében jött létre hivatalosan 1855-ben, de természetesen ez csak a spanyol időszámítás szerint hivatalos:) Mivel az Atacama sivatagban nincs túl sok emberi életre alkalmas hely, a folyóvölgyek ősidők óta lakottak voltak. Eleinte a camanchacos indiánok éltek itt, akik az Atacama sivatag tengerparti részét népesítették be és kis számban, főként halászatból éltek a kevés folyóvölgy környékén. I.sz. 8oo körül az aymara indiánok hódították meg a területet, később pedig az inkák integrálták a birodalmukba. No de aztán megérkeztek a spanyolok....és mi is:))
A Zsoltiék minden egzotikumot meg szerettek volna kóstolni amit csak lehetséges, ezért a kaktuszgyümölccsel kezdtük, amit a buszterminál kijáratánál hosszú tömött sorokban árulnak a perui nénik. Kikerülni se lehet őket, még ha akarnánk sem:) Gyorsan vettünk is párat:)) Figyeljétek meg a reakciójukat:))) Félreértés ne essék! Ízlett nekik mégpedig nagyon, de én azt a pillanatot örökítettem meg mikor beleharaptak:))
Aztán körülnéztünk Tacna főterén és a város figyelemreméltó katedrálisába is bementünk:) A neoreneszánsz stílusú székesegyház sok viszontagság után épült fel(többször félbehagyták az építését), de most már teljes pompájában megtekinthető:)
A következő úticélunk Tacna központi piaca volt, ami semmiben sem hasonlít Peru többi piacára, lévén tiszta és rendezett, sőt hűtőpult is van!!:) Köszönhetően a millió bevásárlóturistának akik hét végén átözönlenek a határon bevásárolni a lényegesen olcsóbb Peruba Chiléből:) Ennek a következménye az is, hogy Tacna nem hasonlít egyetlen más perui városhoz sem, mert olyan mintha nem is Peruban lenne. Persze drágább is valamivel, de összehasonlíthatatlanul kulturáltabb mint amúgy az ország egésze és sokkal kevésbé szemetes, beleértve a fővárost, Limát is.
A perui piacok elengedhetetlen tartozékai a "jugueria-k", vagyis a gyümölcsléárusok. Ők a világ legegészségesebb italát árusítják: 100%-os gyümölcslevet, előtted ledarált gyümölcsökből. Nekik minden perui piacon egy egész részlegük van és bizony nem kell keresgélniük a vásárlókat:) Azt raknak a turmixba amely gyümölcsre épp ráböksz, ha épp úri kedved úgy tartja akkor akár 5-6 gyümölcsből is kérhetsz turmixot:) Ha Peruban járunk ez bizony kötelező program :)
Következő programpont Peruban az étkezés volt:) Mivel a perui gasztronómia világhírű, ezen a pontján a világnak érdemes enni:) A fiatalok nem akartak sokat költeni ételre, ezért csak menü-t ettünk(12 solért - kb 1100Ft), de azért ebben is benne foglaltatott előételnek a ceviche(a perui gasztronómia zászlóvivője: nyers, fehér húsú tengeri halfilé, több citrom levében pácolva, édesburgonyával, több féle kukoricával), főételnek egyikük a sült tengeri halfilét választotta, másikuk egy szintén klasszikus perui ételt a lomo saltado-t(wok-ban pirított zöldségek és husi, kis ecettel és a végén sült krumplival összekeverve, rizskörettel). Mivel jól és sokszor kipróbált ételek voltak az egyik törzshelyemen, nem okoztak csalódást:)
Zsoltiék ragaszkodtak hozzá(minden ráhatásom ellenére), hogy kipróbálják az inka kólát. Sokat hallottak róla, nem akartak anélkül hazamenni, hogy meg ne kóstolták volna. Sok turista úgy gondolja, már csak a neve miatt is, hogy ez valami inkák itala, pedig dehogyis:) Ez egy rettenetes lötty, aminek olyan mű-szaga van mint a régi nagy golyóbis alakú színes rágógumiknak és az íze is pontosan ugyanolyan:) Ennek ellenére szinte senkit nem tudok lebeszélni arról, hogy megkóstolja:) Nekem végülis mindegy: majd nem nekem hisznek, hanem a saját ízelőbimbóiknak : )))) A vége természetesen az lett, hogy a megvásárolt 1,5 literes inca kóla nevű förmedvényt, citromlével próbálták(sikertelenül:), élvezhetőbbé tenni :D
Az inca kola történetéről annyit, hogy az 1935-ben megálmodott üdítőital messze került eredeti ízétől(még a gyártó szerint is), ugyanis az eredeti íz, az indián vasfűé volt. A peruiak rettenetesen büszkék erre a förmedvényre amivé alakult(csak ők tudják miért), ezért megpróbálták elterjeszteni az egész világon, főként Európában, de a történet csúfos kudarcba fúlt. A szakértők szerint az üdítő rettenetes mű színe és pontosan ugyanolyan mű-íze elől, hanyatt-homlok menekültek a leendő vásárlók:) Így aztán Európában maximum latin boltokban bukkanhatunk csak rá, illetve 1-2 dél-amerikai országban forgalmazzák(főként határvárosokban), de az üdítő megálmodott nemzetközi diadalútja elmaradt. Persze a Peruba érkező egyszeri turisták megkóstolják Peru nemzeti italát, de nem valószínű, hogy álmatlan éjszakákat okoz nekik, hogy otthon nem vásárolhatnak belőle:)))
A perui utcákon lépten-nyomon belebotlasz valami finomságot áruló utcai árusba. Az állandó hőség miatt a behűtött, kimagozott gyümölcsökkel teli tálcát szorongató nénik óriási forgalmat bonyolítanak:) Mi is vettünk dinnyét, mangót, epret:)
A következő árustól perui földicseresznyét kaptunk, ami leginkább az egreshez hasonlítható gyümölcs, én szeretem és ha Peruban járok, mindig veszek.
Következő napi programpontunk, a föld legmagasabban fekvő tava, vagyis a Chungara tó meglátogatása volt Chilében. Nos a fiatalok kijelentették, hogy ők ugyan nem fizetnek be tour-ra, hanem majd bérelnek autót és azzal fölmennek. Én háromszor infarktust kaptam miattuk, míg próbáltam meggyőzni őket arról, hogy erre a túrára csak és kizárólag tour-al szabad menni és nagyon hülye ötlet elindulni tengerszintről 4500 méteres magasságba, úttalan utakon és szerpentineken, de nem vettek komolyan. Próbáltam rámutatni arra, hogy még csak a közelében sem jártak soha életükben a 4500 méteres tengerszint feletti magasságnak, 12 óra alatt föl és lemenni NAGYON profi sofőrnek való feladat, aki tökéletesen ismeri az utat és jól bírja az oxigénhiányt.
Hiába beszéltem a lelkükre nem bírtam meggyőzni őket. Mivel tolmácsnak fogadtak fel engem, elvittem őket egy autókölcsönzőhöz, de kijelentettem, hogy mégha akad is olyan idióta aki erre a célra bérbe ad egy autót, én abba a kocsiba nem szállok be amit a Zsolt fog vezetni, mert nem túlélőtúrára szerződtettek:))) A kölcsönző tulajdonosa menten megkérdezte, hogy hova kívánnak menni a kedves turisták. Mondtam, hogy a Chungara tóhoz. Erre udvariasan megkérdezte: hányszor tették már meg ezt az utat? Mondtam hogy egyszer sem. A következő kérdése az volt: voltak-e már tartósan 45oo méteres tengerszint feletti magasságban? Mondtam hogy soha életükben. Van-e oxigénpalackjuk? Mondtam, hogy nincs. Természetesen annyit mondott amit vártam is egy tisztességes chileitől: ha lenne sem adna bérbe autót nekik erre a célra, mert igy fölmenni öngyilkosság. Amúgy is ők csak mikrobuszokat kölcsönöznek(gondolom nem véletlenül:))) Menjünk tour-al...
Végül ennek hatására letettek arról az ötletről, hogy egy ismeretlen ország, ismeretlen útján felmenjenek egy bérelt autóval tengerszintről 4500 méter magasra az Andokba...beleegyeztek nagy nehezen abba, hogy tour-al menjünk...
Másnap kora reggel indultunk, én immár megnyugodva hogyha valaki rosszul lesz, akkor felkészített elsősegélynyújtó, oxigénpalack miegymás lesz készenlétben:) Ők még mindig túlzott óvatosságnak, elővigyázatosságnak és általában véve marhaságnak és kidobott pénznek tekintették az egészet:)
Amikor reggel elindultunk, mindenki kitűnően érezte magát...utunk első része a Lluta(ejtsd: Ggyutá), folyó völgyén keresztül vezetett, mely az indiánok ősi (több ezer éves)szorgalmának megfelelően szinte négyzetcentiméterenként be volt ültetve. Érdemes belegondolni, hogy az Andokból csordogáló patak a föld legszárazabb sivatagában évezredes mezőgazdasági kultúrát alakított ki.
Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk az Andokba, rövidesen elérkeztünk a candelaria kaktuszok földjére(2.300-3.000 méter). Ez a kaktuszfaj csak itt, kizárólag ezen a magasságon, Chile és Peru határvidékén nő a földön és igazság szerint érthetetlen módon, mivel itt a sivatagban egyetlen csepp nedvesség nem éri. Mégis életben marad és elsősorban a reggelenként lecsapódó harmat következtében:) A candelaria kaktuszok pontosan a kandeláberekről kapták a nevüket: olyanok mint valami többkarú gyertyatartók:)
Aki fölfele tart az Andokba itt Chile északi részén, az okvetlenül megáll az út menti egyetlen vendéglőben, melyet kb 32oo méter magasan találunk. Több okból is: először is akár a Chungara tóhoz indulsz, akár Bolíviába, ez az egyetlen étkezési és pihenési lehetőség. Ráadásul Aricából a többség annyira korán kénytelen indulni, hogy rendszerint senki nem reggelizik, vagyis kénytelen itt enni valamit. Értelemszerűen ezen a helyen azzal szolgálják ki az embereket amire ebben a magasságban a leginkább szükség van: forró coca teával és könnyű reggelivel(avokádós vagy lekváros kenyér). Ha nagy magasságba mész alapvető, hogy kerülj minden nehéz ételt, sőt ha még nem vagy gyakorlott az oxigénhiány elviselésében, a legjobbat akkor teszed ha éhgyomorra mész fel. Teljesen logikus: az emésztéshez energiára van szüksége a szervezetnek és miből van a legkevesebb amikor negyedannyi oxigénhez jutsz?? Energiából... Zsoltot ez egyáltalán nem zavarta: miután elpusztított pár lekváros kenyeret észrevette hogy a szomszéd asztalnál is maradt néhány, ezért elkérte az egész tálcát és azt is megette:) Ekkor még nem csodálkoztunk, de ebédkor már mindenki a magyar fickó elképesztő étvágyáról beszélt :DDD
Miután elhagytuk a reggelizőhelyet, hamarosan elérkeztünk Putre falucska fölé egy kilátóhelyhez. A csodálatos panorámán túl itt már bizony 3.7oo méteres magasságban jártunk...természetesen a leleményes falusi nénik, terjedelmes kirakodóvásárral várják itt a turistákat:) Szőttesek, ronda mű minilámák, de coca levél is szerepel a kínálatukban:))
Putre falucskáról még soha nem meséltem nektek pedig lenne mit. Úgyhogy most bepótolom:) Ez a kis völgy, magasan az Andokban már emberemlékezet óta lakott illetve annál is régebben:) Az inkák korában a falu ún "tambo" volt. Aki olvassa a facebookos blogomat az tisztában van ennek a szónak a fogalmával de aki nem annak leírom:) A "tambo"-k amolyan pihenőhelyek voltak az inka birodalomban kb 20-30 km-ként a kiépített utak mentén. Utazzunk az időben vissza egy kicsit és képzeljük magunkat az Inka Birodalom korába...
Pizzaro jegyzeteiben szerepelt, hogy odaérkezésekor, az inka király közölte vele, hogy bármi is történjen a birodalmában(ez a birodalom pedig 2 millió km2 volt), arról ő pár napon belül tudomást szerez. A spanyolok nem sok hitelt adtak a szavainak, pedig igazat mondott.
Az Inka Birodalom a maga idejében a föld, messze a legjobban szervezett birodalma volt. Miképpen lehetséges egy akkora birodalmat irányítani, melynek a hossza Kolumbia déli részétől, Ecuadoron és Perun át Chile tetemes részét is magába foglalja? Miképpen volt képes az uralkodó, a fővárosból Cusco-ból irányítani egy ekkora birodalmat, abban a korban amikor még nem létezett sem internet, sem telefon de még csak személyszállításra alkalmas állat sem(!!!) Ló ugyanis nem él az Andokban, meg semmi más sem, aminek a hátára lehetne ülni vagy szekér elé lehetne fogni.
Elsősorban az elképesztően fejlett úthálózat segítségével természetesen, de e mellett a kiválóan szervezett futárszolgálat volt a lelke a birodalomban az információ-áramlásnak.
A futárok vagy rövid szóbeli, vagy inka csomóírással készített üzeneteket(ún. khipu) vittek, de csomagot is szállítottak. Az utakon a futárokat maximum 20-30 km-ként ún nagy "tambo"-k várták(a kecsua tanpu - szállás szóból). A tambo-k egyidejűleg voltak boltok, kereskedőhelyek a környékbeli falusiak részére és díjbeszedő helyek ahol az utazóktól beszedték az útdíjat. Itt kaptak élelmet, szállást, tisztálkodási lehetőséget és tiszta ruhát a futárok.
A futárokat egyértelmű készségeik(gyorsaság, kitartás stb), válogatták, és átlagosan 18-25 év közötti életkorúak voltak. A futár (chasquis) elindult a hírrel és addig futott, míg a következő tambóhoz, pihenőhelyhez nem ért. Itt egy másik, pihent futár vette át az információt vagy a khiput(csomagot vagy bármit), és ő futott vele a következő pihenőhelyig. Ez a rendszer egy hihetetlenül gyors és hatékony postaszolgálat üzemeltetését tette lehetővé. Így kommunikáltak egymással a harcoló csapatok és így jutottak el a hírek 1-2 nap alatt a birodalom központjába. A futároknak nagy fehér toll volt a fejpántjukba tűzve, így már messziről látták az utakon közlekedők és mivel a fehér toll "elsőbbségadás kötelező"-t jelentett, félrehúzódtak az útról:)
Nos Putre az inka birodalomban egy ilyen "tambo" - pihenőhely volt. Értelemszerűen a tambo-kat lakott, forgalmas helyen építették, vagyis Putre jóval az inkák előtt már lakott terület volt. Itt Dél-Amerikában mégis a spanyolokhoz kötik 1-1 település keletkezésének időpontját. Vagyis egy település kizárólag azóta létezik a földön, mióta a spanyolok beköltöztek oda:))
A falunak van egy részben ősi(1670-ben épült), temploma amit rommá pusztított egy földrengés. Az 1800-as években építették újjá. A harang még az eredeti építési dátumnál is régebbi, csak találgatják a korát. A faluban sok csodálatos, régi építésű ház található még az 1600-as évekből de a kolonizáció korából is.
Amúgy a falut és Észak-Chile gyakorlatilag valamennyi Arica városához közeli, andoki települését aymara indiánok lakják az ősi időktől fogva. Ezért szoktam a városomat(Arica), a népek olvasztótégelyének nevezni: együtt élnek benne az őslakos aymarák, kecsuák és a fehérek, illetve meszticek. Itt jelen vannak az ősi kultúrák és a modern Európa is:)
Amint elhagytuk a Putre falucska fölötti kilátóhelyet, kezdődtek a problémák. Meredeken kapaszkodtunk egyre magasabbra, az Andok magasfennsíkja, az Altiplano felé....a táj gyönyörű, de a Zsolt szólt nekem, hogy a párja nem érzi jól magát. Kérdeztem mi a baj...sajnos a szokásos: erős hányinger, fejfájás, nyomás a fejben: klasszikus magashegyi betegség. Sokat ezzel nem lehet kezdeni. Kérdeztem mennyire rossz, illetve mennyire elviselhető. Azt mondta semennyire...igazából az arca nem szimplán sápadt volt, hanem egyenesen zöld:) Riasztottam a túravezetőt, hogy mozgósítsa magát és hozza az oxigént:)
Nos PONTOSAN EZÉRT nem szabad húúúde bátornak lenni hogy majd én felvezetek az Andokba, holott soha nem jártam még 3000 méter felett. Hiába mondom előre, hogy a 4.500 méter az nem a Kékestető:) Azt gondolják, hogy fiatalok, hogy edzettek, holott NEM ezekkel függ össze ki mennyire bírja a magasságot...én pl nem vagyok sem edzett, sem fiatal és bírom. Dőlt már ki mellőlem a buszból aktiv huszonéves sportoló is...
A magasságot és oxigénhiányt vagy birja valaki vagy nem. Nem függ erőnléttől, kortól, súlytól, semmitől. Természetesen meg lehet előzni a tünetek kialakulását, legalábbis valamennyire: hozzászoktatással. De ehhez több nap kell és persze pénz, hogy minden nap egyre magasabbra vigyenek fel majd hozzanak le a hegyekből. Az Andok bizony tiszteletet érdemel...
Egyszóval szóltam az idegenvezetőnek, hogy kuncsaftja akadt, hozza az oxigénpalackot:) Némi időbe telt mire összerakták a cuccot, addigra szegény lány már ájulás-közeli állapotba került:( Végül csak sikerült rákötni az oxigénre és egy idő után, némi élénkítő szaglászása mellett magához térítették szegényt.
Egyetlen ember miatt persze nem fordult vissza a tour, igy haladtunk tovább felfelé, de már közel voltunk a célunkhoz, a 45oo méter magasban fekvő Chungara tóhoz. Zsolt ígéretéhez híven nem lett rosszul szerencsére...:) Mi több mindenkit meglepett remek fizikumával. Hogy mit láttunk odafenn, miért érdemes még a rosszullétet is elviselni, erről meséljenek a képek...
%2Bde%2BP1011633-002.JPG)
A Chungara tó és a mellette fekvő Cota-cotani lagúna fantasztikus ökoszisztémát tart el. A tó élővilága teljesen egyedi, több csak itt megtalálható rák és egyéb apró élőlény lakja, mely kiváló táplálékul szolgál az itt honos flamingóknak. A mindenütt jelen levő sirályokon túl, rengeteg ormányos szárcsa is lakja a tavat.
Az utolsó két képen a Parinacota vulkánt láthatjátok. Mögötte helyezkedik el a Pomerame vulkán, a Parinacota testvérvulkánja. A tóhoz közelítő úton azonban mindkettőt láthatjuk teljes pompájában:
A két szinte egyforma testvérvulkán szédületes látványa szerintem mindenkinek megmozgatja a fantáziáját. Nos az inkákét is, mert ennek a testvérvulkánnak is, mint szinte minden hegynek, dombnak, völgynek, Chilében megvan a maga indián legendája:)
A Parinacota és és Pomerame vulkánok története a következő: Parinacota, egy hatalmas és gazdag törzs sarja(a mi mondáink alapján minimum egy herceg:), beleszeretett a halálos ellenség gyönyörű királyleányába, Pomerame-ba. A fiatalok szerelme természetesen tiltott volt, így csak titokban találkozhattak. Hamar fény derült azonban a bűnös kapcsolatra. Mind a szülők, mind a vallási ceremóniák elégtelennek bizonyultak, nem sikerült szétválasztani őket...a fiatalok továbbra is egymás társaságát és szerelmét keresték. A két törzs vezetői úgy döntöttek, hogy megbékélés helyett inkább a fiatalokat ölik meg. A természet felháborodott az ilyen mérvű kegyetlenség és elvakult önzőség láttán és a két meggyilkolt fiatal helyén 2 egyforma vulkánt emelt a magasba egymás mellé, mely örök időkre jelképezi az emberi kegyetlenséget és a két fiatal holtig tartó szerelmét. Ezzel a kataklizmával elpusztította a Földanya a két ellenséges törzset is. A két meggyilkolt fiatal előtt pedig 1-1 lagunát hozott létre, mely a gyermekek rengeteg, feleslegesen kiontott könnyét jelképezi. A két szerencsétlen fiatal könnyeiből jött létre a Cotacotani laguna és a Chungara tó, mely mintegy mementója a feleslegesen kiontott vérnek és bánatnak... azt hiszem ez az inka megfelelője a mi európai Rómeó és Júliánknak..nem?:) De legalábbis ugyanolyan szép:)
Mikor visszaindultunk és elhagytuk a tavat, megálltunk pár pillanatra a Cotacotani lagúnánál. Mindenki békésen nézte a gyönyörű tájat, mikor a Zsolt kiszúrt valamit a távolban és elkezdett futni(!!!) lefele a kilátópontról, a lagúna partjának irányába. Utána kiabáltunk, hogy hóóó héééé!!!! Onnan még vissza is kell ám másznod! 45oo méter magasban járni sem könnyű, nemhogy futni, vagy pláne hegynek fel gyalogolni! De ő meg se hallott minket, rohant tovább egy növényhez, amelyről meséltem neki sokat és mindenképp meg akarta vizsgálni közelről:)
A Cotacotani lagúna...
Az említett növény, amit a Zsolt lerohant megnézni a Llareta(vagy Yareta), különleges és egyúttal jellegzetes darabja ennek a tájnak. Ez az érdekes örökzöld Chile északi területén túl ritkán ugyan, de még előfordul Peruban és Bolíviában. Itt nálunk 3200 métertől 4500 méterig mindenfele megtalálható. Ez a növény kiválóan alkalmazkodott a magashegyi környezethez és a hideghez. Csak napos területen nő és nagyon alacsony a magassága, hisz a talajközelben még éjjel is legalább 2 fokkal melegebb a hőmérséklet, így ezt maximálisan kihasználja. Mindezen túl azt is "tudja", hogy 4500 méteres magasságban nem hemzsegnek a rovarok, ezért hermafrodita...mondhatni öntermékeny:) Nagyon lassan nő, évenként max 1-1,5 cm-t. Sok llareta több mint 3000(!!!) éves, ennek megfelelően hatalmasra nőhet:)
Mindenki teljes elképedésére a Zsolt visszafele is futva jött(hegynek fel!) és még csak ki sem fulladt:)) Ahogy elkezdtük az ereszkedést a hegyekből, megálltunk a Cotacotani lagúna partján elhelyezkedő pici, mesebeli aymara falucskában, Parinacota-n. Gyönyörű műemléktemploma 1670-ben épült. A 1oo lakosú falucskát aymara pásztorok alapították. Tradícionális, ősi házai, szépséges temploma és a mesebeli táj ahol fekszik, kihagyhatatlan látványossággá teszik.
Egyik alkalommal mikor erre jártunk, valami kütyü elromlott a kocsiban és nem indult be ha kikapcsoltuk a motort, be kellett tolni az autót. Miután ezt kétszer eljátszottuk 45oo méter magasan, egy harmadik erőfeszítéshez már nem volt energiánk, mégis bementünk a faluba. Sofőrünk okosan azt mondta: megoldjuk! Majd keresünk olyan helyet ahol van valami lejtő féle és ott állunk meg. Oké. Be is hajtottunk a falucska vagy 1o méter átmérőjű főterére, melynek a közepén, pár asztalnál ott ült a falu lakosságának tetemes része(vagy tiz ember:). Elindultunk körbe-körbe a téren, az üldögélő aymara indiánok körül....őket leginkább a székelyekhez tudnám hasonlítani: soha nem zavarnának meg a magánéletedben, ritkán szólalnak meg, de akkor súlyosan. Nos csendben követtek minket a tekintetükkel és amikor vagy huszadszor kerültük meg őket, akkor sem szólaltak meg, csak kissé felhúzott szemöldökkel néztek minket néma csendben...:) Azt hiszem a gringók gyengeelméjűségébe vetett hitüket ekkor alapoztuk meg:)
Parinacota után elindultunk lefele a hegyekből és már csak Putre falucskában álltunk meg egy ebédre. Végre a Zsolti felesége is jobban lett valamivel, képes volt arra, hogy sétáljon egy kicsit és a hányingere is annyira lecsökkent, hogy asztalhoz tudott ülni és picit csipegetni az ételből.
Az ebédünk tipikus "perui" volt:)) Vicces ilyet mondani Chilében, de így van:) Ez a terület ősidők óta, a perui kecsuák és aymarák területe(csak kb 12o éve került Chile fennhatósága alá a határvidék), ennek megfelelően itt még a perui szokások élnek. Az előétel(mint szinte mindenhol Peruban), pirított, sózott kukorica volt:).
Mivel Peruban és Chilében évezredes hagyománya van a kukorica termesztésének, értelemszerűen Peruban ha leülsz egy étkezdébe enni, azonnal eléd raknak egy tál valamiféleképpen elkészített kukoricát a vagy 4o féle közül ami itt létezik:) Az itteni kukorica nem az aminek mi ismerjük: rengeteg féle módozata, íze és készítési módja ismert. Ez nem előétel, hanem inlább valamiféle kis harapnivaló, hogy ne halj éhen miközben vársz a kajára. Leginkább a görög "meze"-hez tudnám hasonlítani. Ők rendszerint olajbogyót és kis sajtot tesznek a vendég elé mig várakozik az ételre, itt meg kukoricát:)
Aztán megérkezett az ebédünk, amivel felettébb meg voltunk elégedve. Én elsőre észre sem vettem a köretet, a rendkívül guszta sült pulykacomb és saláta vonta el a figyelmemet róla. Csak amikor nekiláttam jöttem rá, hogy mi van a tányéromon köretként: quinoa...
Természetesen ismertem, hisz itt élek Dél-Amerikában és az "inkák aranya" néven emlegetett gabona itt az alapélelmiszerek egyike. De sosem tudtam rávenni magamat, hogy megkóstoljam, bár rengetegszer akartam venni de valahogy mindig elfelejtődött:) Így kifejezetten örültem mikor elémrakták, bár erős fenntartásaim voltak ezzel a gabonával kapcsolatban. Olvastam, hogy van egy nagyon erősen keserű héja amit alaposan le kell mosni róla(ezt a madarak ellen fejlesztette ki a növény), meg úgy eleve nem szimpatizáltam vele. Óriásit és nagyon kellemeset csalódtam:) NAGYON finom volt, olyannyira, hogy még az omlós, isteni pulykacombomat is odaadtam volna még egy adagért:) Persze nyilván hozzáértő(dolgos aymara indián:), kezek készítették el és ízesítették, de verhetetlen volt:))) Picit fokhagymás íze volt és pont annyira sós amennyire kellett, élvezet volt enni:)
Ezt a gabonafélét bizony már vagy 9.000 esztendeje termesztik és fogyasztják az Andokban, az inka Birodalomban pedig egyenesen szent ételnek tartották és minden gabona anyjaként emlegették. Az inka harcosok többek közt azért voltak annyira kitartóak és azért gyógyultak fel jóval gyorsabban a harcban szerzett sérüléseikből, mert nagy mennyiségben fogyasztották ezt a növényt. Az inkákon kívül sokáig senki nem tudta mennyire értékes a növény, a spanyolok mint minden inka dolgot veszélyesnek tartottak, ezért egyenesen megtiltották az indiánoknak a termesztését és szinte kipusztult, elfelejtődött. 1980-ban fedezte fel a "csodagabonát" két amerikai, akik elkezdték a termesztését Colorádóban. Jelenleg az amerikai Sziklás hegységben több mint 100.000 kilo quinoát termesztenek. A legértékesebb fajta 4.000 méter felett nő ez a legédesebb és a legfehérebb. a fehér típuson túl létezik még piros és fekete színváltozat.
A quinoa nem hízlal, gluténmentes és lúgosít. Az egyik legkiválóbb növényi fehérjeforrás, tele van C-, E- és B vitaminnal, az öregedésért is felelős szabadgyököket hatástalanító béta karotinnal. Az ásványi anyagok közül magnézium, vas, foszfor, cink és kálcium is megtalálható benne és az összes aminosavat tartalmazza amelyre a szervezetnek szüksége van. Könnyen emészthető és rendkívül alacsony a kalória tartalma ezért fogyókúrázóknak is javasolt, gluténmentes és lisztérzékenyek is fogyaszthatják.Tele van élelmi rostokkal, így fogyasztása székrekedéssel küzdőknek illetve keringési zavarokban szenvedőknek kifejezetten ajánlott.
Az isteni főétel mellé salátát is kaptunk, sőt egy kenyérfélét, aminek a tésztája egy az egyben olyan volt mint a magyar fánké, csak sós. Az is nagyon ízlett:))
Ami kis pohárban a saláta mellett "figyel" az nem más mint a Pisco sour, a chileiek és peruiak nemzeti itala. Mindkét nemzet szerint a pisco az eredetileg chilei illetve perui találmány(attól függ a határ melyik oldalán állunk:). Ez egy egy szőlőpárlat, jó erős, a pisco sour-ba pedig ezen a pálinkán túl még citromlevet, cukrot és némi tojásfehérjét is kevernek. Mivel én utálok minden alkoholt, amelynek magasabb az alkoholtartalma a sörnél, ezért én nem nyúltam hozzá(ennek később még szerepe lesz a történetben:)
A kissé megviselt csapat az ebédlőasztalnál(többen is rosszul voltak a hegyekben, de szerencsére más nem szorult oxigénre):
Nos miután a Zsolt jóízűen elfogyasztotta a saját adag ételét, sebtiben nekilátott a felesége tányérjának. Miután azt is betermelte, felfedezte, hogy az egyik csapattársunk nem nyúlt az ételéhez(neki is gyomorproblémákat okozott a nagy magasság). Kérte hogy tolmácsoljam: ha úgysem eszi meg, nem ajándékozná neki a tányérját?:))) Ekkor már mindenki röhögött az asztal körül, hisz ez a 3. adag ebéd volt amire a Zsolt rávetette volna magát:) A fiú mondta, hogy szívesen odaadja, de akkor a Zsolt adja oda a pisco sour-ját:) A Zsolt világfájdalmas tekintettel méregette az italát(nem akart kihagyni egy ilyen dél-amerikai specialitást:), mentve a helyzetet mondtam hogy én odaadom a saját piscomat, hisz úgysem iszom meg. Erre a srác mondta hogy ez rendben is van, de a Zsolt is adjon az övéből:))) Ment az alkudozás az asztalnál, de végül megköttetett a bolt, a Zsolt berámolhatta(mindenki teljes ámulatára), a 3. adag ebédet, a chilei fiú pedig megihatta a 2,5 adag piscoját:) Mire hazaértünk legenda lett a magyar fiú elképesztő étvágya:)
Miután elhagytuk Putre falucskát és tovább ereszkedtünk. Ekkorra már mindenki összeszedte magát és elaludt a kocsiban:) Hazafele is a Lluta folyó völgyén hajtottunk keresztül. A Zsolt ezeken a szerpentineken akart volna nekivágni az útnak, bérelt autóval...mázli hogy nem tette...
Amikor hazaértünk késő délután erről a kirándulásról, annyi időnk maradt, hogy lefürödjünk, átöltözzünk, picit pihenjünk és az éjjeli busszal máris indultunk tovább Észak-Chile legnagyobb turisztikai központjába, San Pedro de Atacama-ba. A távolság kb 76o km tőlünk(Chile legészakibb városa), Arica-ból és kb 12-13 óra alatt teljesíthető. A buszok értelemszerűen késő este indulnak, így reggelre érkezünk meg.
San Pedro de Atacama egy mindössze 2ooo lakosú falucska, az Atacama sivatag legmélyén, de az itt állomásozó turisták a sokszorosára emelik a falu lélekszámát:) 5-6 éve mikor először voltam, télen alig voltak páran, nyáron többen, de akkor sem volt tömve a falu. Most már második éve a település a tűrőképessége határáig tömve van turistákkal télen-nyáron, szinte mozdulni sem lehet:( A szállások árai ennek következtében az egekbe szöktek. 5 év alatt kb 4oo%-os volt az áremelkedés ebben a faluban s mindez abban az országban ahol az infláció nem haladja meg az évi 2-4%-ot...lehangoló:(
Én már jó előre(3 héttel korábban), lefoglaltam a falu szinte egyetlen megfizethető árú szállását(kb 4oooFt/fő/éjszaka), így nekünk volt helyünk.
Amikor megérkeztünk a Zsolt magabiztosan megkereste azt az utazási irodát, ahol szerinte a legolcsóbbak a túrák:) Persze én tudtam annál is olcsóbbat, úgyhogy ott fizettük be ahol én mondtam. Amúgy nagyon ügyesek voltak, neten keresztül elég jó árakat találtak mind szállásra mind programokra, de egy helyi mindig tud jobbat is. Sokszor sokkal jobbat és olcsóbbat:) A programokon nem lehet nagyon mellélőni, mivel az utazási irodák összedolgoznak és ha épp 1-1 programra kevés az utas, összerakják egy autóba akár 4-5 iroda utasait is, hogy ne járjanak üresen a dzsipek és buszok. Vagyis fizess bármennyit, ugyanazt a szolgáltatást kapod.
Mivel a Zsolték tényleg talpraesett emberek voltak, gyakorlott világjárók és bátrak(nem féltek egyedül maradni itt a nagy spanyol tengerben:), úgy beszéltük meg, hogy mindent leszervezek nekik(szállást, programokat, transzfert, buszjegyet hazafele stb), és én még aznap visszautazom Arica-ba. Nekik ez így olcsóbb volt, hisz nem kellett az én szállásomat és a programokat kifizetniük. Úgyhogy elintéztem mindent, felirtuk minden napra hogy mi a program és melyik nap hányra jön értük az utazási iroda a szállásukra, megmutattam a két db megfizethető árú étkezdét a faluban(nem egyszerű, hiszen most már 6-7ezer Ft alatt nehéz ott egy komplett ebédet találni). Megvettem a buszjegyüket hazafelé, kifizettük a szállást is, szóltam a szállásadó néninek hogy tartsa rajtuk a szemét és segítsen nekik ha kell, plusz meghagytam a telefonomat is ha nem értik meg egymást.
Előtte még haraptunk valamit, mert mindanyian éhesek voltunk. 1-1 szendvics mellett döntöttünk. 3 méret volt: a normál, a nagy és a megaszenyó:) Zsolt természetesen a megaszenyót választotta:)
Aztán visszamentünk a hostalba és én nyugodt szívvel hagytam ott őket pihenni a kertben, hisz tudtam: percre pontosan le vannak szervezve a napjaik.
Az első napi programjuk a Halottak és a Hold völgyébe vitte őket. Csak egy-két képet teszek föl arról, hogy mit láttak, a linkekre kattintva sok képet és részletes beszámolót olvashattok ezekről a kirándulásokról:)
Másnap az El Tatio gejzírmezőre kirándultak. Ez a gejzírmező a föld déli féltekéjének legnagyobb gejzírmezeje és a földön is a 3. legnagyobb. Több mint 8o aktív gejzírt találunk itt és a látvány egészen szédületes. A gejzíreken túl azonban a helyi vadállatokkal is szép számban találkozunk(a fotón vikunyák, az Andok egyik vad tevefaja).
Azt tudni kell, hogy ezek a túrák mind nagy magasságba visznek(42oo-44oo méter), ezért csak hivatásos tourral érdemes és szabad fölmenni, ahol szükség esetén orvos és oxigénpalack is van készenlétben.
Az utolsó napi San Pedroi túra során nem egy, hanem egyből három magashegyi lagúnához látogattak el. Az Altiplano lagúnái program talán a leglátványosabb Észak-Chile turisztikai központjában. Szinte kéznyújtásnyi távolságban gyönyörködhetünk a vadon élő flamingókban és a csodálatos tájban....
Vagyis a fiatalok ott maradtak San Pedroban, nekem viszont a buszom csak este indult vissza Arica-ba így maradt egy egész szabadnapom a faluban. Mivel én a San pedroi túrákat már legalább 4x végigjártam, úgy döntöttem kihasználom a lehetőséget és elmegyek oda ahova nem visznek tourok, alig ismeri valaki, a turisták a legkevésbé, mégis ott van a falutól pár km-re.
Előtte egy kis történelem: Úgy becsülik, hogy az Atacama sivatagnak ebbe a völgyébe közel 11.000 évvel ezelőtt érkeztek az első emberek. Ők voltak a megalapítói a "San Pedro Kultúrának": teraszos földművelést hoztak létre, melyet öntözőrendszerekkel öntöztek. Kukoricát, babot, tököt, quinoa-t, burgonyát termesztettek, lámát és alpakát tenyésztettek. Nem csupán az állatok húsát és szőrméjét hasznosították, hanem a lámákat használták teherhordóként a folyamatos kereskedelem fenntartására a part menti zónák őslakosaival.
Fejlett volt a kerámia, textilkészítés, kosárfonás, fafaragás, valamint a kohászat - elsősorban a réz és a bronz. Az Atacama indiánok itteni városa vált Észak-Chile egyik legnagyobb településévé, ennek megfelelően stratégiai fontosságú volt. A békés, kereskedelemre és termelésre koncentráló, csendben fejlődő közösség vezetői azonban tisztában voltak más népek általi fenyegetettségükkel, hisz több száz km távolságban ez
az egyetlen vízlelőhely, valamint híres és kiemelkedően gazdag település volt a maga idejében. Támadásoktól tartottak és bizony joggal. Ezért építettek egy fellegvárat maguknak, ahova a lakosság visszahúzódhatott idegen törzsek támadása esetén.
Az első "sikeres" hódítók az inkák voltak, amikor az Inka Birodalom terjeszkedése idáig elért. Azonnal szervezett réz bányászatba fogtak, mely óriási mennyiségben állt rendelkezésre a területen. Bár a települést leigázták és inka fennhatóság alá helyezték, az inkáknak sosem a pusztítás volt a céljuk - épp ellenkezőleg: az itt élő emberek megtartása és annak elérése, hogy a birodalom hűséges alattvalóivá váljanak. Ezt katonai eszközökön túl, rendszerint azzal érték el, hogy az inka urak és hölgyek a helyi uralkodó osztály tagjaival házasodtak - így szinte garantált volt a jó viszony:)
Jellemző módon nem rombolták le az indiánok fellegvárát, hanem 4-5 km-el odébb építettek maguknak egy saját erődítményt(ezek a romok is megtalálhatóak a területen).
Később megérkeztek a spanyolok is, akik azonban már kevésbé nemes céllal jöttek és bizony sok vérfürdő köthető a nevükhöz, melyet a mai napig megőrzött az emlékezet.
Nos én az indiánok fellegvárának(Pukará de Quitor), maradványait szerettem volna megnézni, melyek néhány km távolságra találhatóak a falu határától:) Vessünk rájuk egy pillantást:
Sok mindent el lehet mondani a korabeli indiánokról, de hogy nem ejtették őket a fejük lágyára az tuti:) A fellegvár építésének a helyszíne ugyanis abszolút stratégiai telitalálat.
A környező hegyek és dombok közül kiválasztották az egyetlent, melynek tetejéről tökéletes rálátás nyílt az Andok vonulatára(ahonnan elvileg várhattak támadást-hiszen a másik irányban a szövetségeseik voltak, akikkel kereskedtek, északról és délről pedig a sivatag nyújtott védelmet). Mindemellett, a közel 8o méter magas hegy, melyre építkeztek, pontosan San Pedro folyója fölött emelkedett - vagyis a vízellátás is biztosított volt. Kilátás a fellegvárból, Pukará de Quitor-ból:
Ezzel az erődítménnyel bizony még a spanyoloknak is meggyűlt a bajuk. Először 1536-ban támadták meg Diego de Almagro vezetésével, de a támadás csúfos kudarcba fúlt. Az indiánok kitartottak. A második támadás 154o-ben érkezett. Az védők számítottak rá, de túl sok mindent nem tehettek. Ebben az időben már az Inka birodalom minden területén(a fővárosban Cuzcoban is), harcok folytak, az inka királyt Pizzaro hitszegő módon tőrbe csalta és meggyilkoltatta, így utánpótlás ebbe a messzi végvárban már nem volt. Ennek ellenére kitartottak noha tudták mi vár rájuk. A második támadás sem járt nagyobb sikerrel mint az első. Ezúttal Pedro de Valdívia vezette a csapatokat, de még ő sem boldogult, ezért utánpótlást kellett kérnie. Amikor megérkezett az újabb sereg még akkor is csak házról, házra, utcáról utcára, szinte földig rombolva tudták bevenni az erődítményt. Ezért maradt a végvárból csupán annyi, amennyit ma láthatunk. Az ilyen fokozott ellenálláson "felháborodva" a spanyolok elrettentő például, lefejeztek 3oo védőt és a fejüket az erődítmény csúcsán tornyozták fel. Azóta hívják Pukará de Quitor-t "a koponyák városának"....
Nos az erődítményt még így a véres harcok után, a XXI. században sem volt egyszerű meghódítani. Mivel a turisták még nem fedezték fel maguknak ezt a várat, a chilei kormány nem is invesztált bele eddig túl sokat(bár sokat fejlődött a helyzet az utóbbi években-fedett pihenőt építettek, tanösvényt, ahol megismerkedhetünk a vár történetével, valamint büfé és wc is üzemel a hegy aljában és naná hogy belépti díjat is szednek:). A Pukará de Quitor bejárata és a tanösvény egy része:
A hegy megmászáshoz azonban vajmi kevés segítséget kap az ember. Először is tele van ilyen lépcsőkkel mint ez: sehol semmi fogódzkodó és bár ez még a hegy alján van, van olyan lépcsősor is ami 5o méteres mélység fölött "lóg". Szintén korlátok nélkül...
Ezen még csak-csak fölmentem, de följebb egy házaspár férfitagjának a karját kellett igénybe vennem a biztonság kedvéért, aki mután feltámogatta a szintén tériszonyos barátnőjét, nekem is lejött segíteni:)) Az utat madzagokkal jelölték ki, amelyek kis kocka alapú botokhoz voltak kikötve. Ezek természetesen nem kapaszkodóul szolgáltak sőt arra kellett vigyázni fel ne boritsd az összes botot ha véletlenül jobban hozzáérsz a madzagokhoz:) Az "ösvény" szó szerint úttalan utakon vitt föl a hegyre, sok helyen sziklát kellett mászni és végig óriási meredély mellett haladtál. Én bírtam egy darabig, sőt büszke is voltam magamra, mert jó magasra felmásztam mikor aztán végképp feladtam az egyenlőtlen küzdelmet. A panoráma lenyűgöző volt viszont...
A cérna ennél a pontnál szakadt el nálam(lenti kép). Miután a hegymászófelszerelésemet, hágóvasakat stb véletlenül nem hoztam magammal, úgy döntöttem, a hegy tetejét kihagyom. Másszon fel oda akinek három anyja van:)
Késő délutánra járt mire "kivégeztem" a hegyet, s mikor visszaértem a faluba már rendesen megéheztem. Azt is tudtam, hogy másnap délelőttig(mire a buszom Arica-ba ér), nem jutok ételhez, ezért elmentem az egyik törzshelyemre "menü-t" enni. A menü Chilében is azt jelenti amit Magyarországon: olcsó étkezési forma, egy étlapról általában 7-8 főételből és 4-5 előételből választhatsz. Annyi különbséggel, hogy míg az én városomban akár 15oo pesoért(kb 75oFt), kaphatsz egy főételt, San Pedroban 35oopesot(175oFt), kell fizetni érte és ez még itt messze a legolcsóbbnak számít). De nem csalódtam most sem: finom és bőséges volt az étel, dugig lakva várakozhattam a buszomra:)
Elő-előételként(ahogy mindenhol Chilében), pebre-t kaptam. A pebre egy picit csípős fűszerkeverék, amit olíva olajból, hagymából, fokhagymából, paradicsomból, picit csípős aji paprikából készítenek. Bárhova beülsz Chilében enni, ezt egészen biztosan kapsz. Ez amolyan hastöltőként szolgál amig elkészül a megrendelt ételed, nehogy éhenhalj:) Kenyérre kenve nagyon finom:))
Előételnek salátát kértem, amit bőségesen meglocsoltam balzsamecettel és oliva olajjal:)
Főételnek egy régi kedvencet: pollo al jugo-t kértem, ami kicsit hajaz a mi csirkepörköltünkre, annyi különbséggel, hogy ebbe kerül répa és paradicsompaprika is felaprítva:)
A Zsolték a San Pedroi kirándulásról 4 nap múlva értek haza és lazább, pihenősebb aricai programokkal töltöttük el a maradék két napjukat.
Játunk az Agro-ban Arica GIGA-piacán(sok képet és beszámolót itt olvashattok róla), csak pár kép ízelítőül:
Meglátogattuk Arica strandjait és a Playa corazones partszakaszt, a csodálatos barlangjaival...
Nos ennyi fért a 8 teljes napba amit Észak-Chilében töltöttek a turistáim, remélem örök élmény marad nekik ez a kirándulás:)
Szép volt..
VálaszTörlés