Kirakodóvásár, grillparty, Azapa oázis, de szó esik arról is, miért szeretik az indiánok a szárított húst:)

  A június 7.-ei hét végén óriási fieszta volt itt Aricában, mégpedig annak "örömére", hogy ezen a napon van az évfordulója az Aricai csatának. Ezt a csatát 188o-ban vívta Chile és Peru. Eredetileg a háború Chile és Bolívia közt tört ki, de később Peru Bolívia oldalán megtámadta Chilét, így Chile kénytelen volt kétfele is hadat viselni. A háború(mint a világtörténelem során mindig és mindenkor), itt is a pénz miatt tört ki. Chile és Bolívia aláírt egy szerződést 1866-ban, mely lezárta a két ország közti határvitákat, majd később még több egyezményt, mely megszabja a két ország exportjogait is. Az egyezményt, Bolívia egyoldalúan felrúgta, mire a chilei hadsereg tengerészeti erői felsorakoztak Antofagasta városának magasságában(ez akkoriban még bolíviához tartozott).  Ez térkép színekkel jelöli a háború előtti területi elosztást és a vékony fekete vonal jelöli a jelenlegi országhatárokat.

   Láthatjuk, hogy a háború előtt Bolívia még jelentős Csendes óceáni partszakasszal rendelkezett, amit gyönyörűen elvesztett. Mindennek a hatásait az ország azóta is nyögi.

  Nos a Csendes óceáni háború kirobbanása előtt mindkét fél bőszen hangoztatta, hogy megegyezésre törekszik, de Chile azt követelte, hogy Bolíviában a megállapodásig függesszék fel a hozott vám és exporttörvények végrehajtását, Bolívia pedig azt követelte Chile tűnjön el a teljes haditengerészetével egyetemben az akkor még Bolíviához tartozó Antofagasta térségéből. Itt meg is álltak a tárgyalások és kitört a fegyveres konfliktus. A cél az akkoriban bombaüzletnek számító salétrombányászat és export tulajdonjoga volt a két ország között, némi guanókérdéssel felturbózva:) A háború folyamán Bolívia egyre csehebbül állt, perui szövetségesével egyetemben, így 188o-ban, a chilei hadsereg már Aricánál volt(ez a mi városunk, a térkép is jelöli - s ez akkoriban még perui terület volt). Május 3o.-án az északabbra levő Tacna városát is elfoglalták már a chileiek, Arica sorsa is rég eldőlt, a város csak pár napig tarthatta magát. A chilei főparancsnok üzenetet küldött a perui hadsereg parancsnokának, hogy adják meg magukat, hogy elkerüljék a további felesleges vérontást, de az a válasz érkezett, hogy ők az utolsókig kitartanak. Persze Arica a peruiak száméra elveszett, s nem sokkal később, 1881-ben a győztes chilei hadsereg, bevonult Limába(a korabeli fotón ezt láthatjuk):

  A győztes Chile elvette Bolívia teljes óceánparti részét és jó darabot lecsípett magának a perui sivatagból is. A megállapodás úgy szólt, hogy Tacna és Arica is chilei fennhatóság alá kerül és 1o évvel később népszavazás dönti majd el, hogy a lakosság melyik ország fennhatósága alá kíván tartozni. A népszavazásra azonban soha nem került sor. Némi amerikai politikai közreműködéssel, végül úgy egyezett meg a két ország, hogy Tacna visszakerül Peruhoz, de Aricáig a teljes régió végérvényesen Chile területe marad.

A háború szomorú mérlege: 1879 és 1883 között 4 év hadviselés és hozzávetőlegesen 14.ooo-23.ooo közé tehető katonai és civil halálos áldozatok száma.

  Amikor a munkahelyemen megemlítettem, hogy mi a fenének ünnepelni azt, hogy egy csomó ember meghalt, kisebbségben maradtam:) Chilében a gyalogság dicsőségének napjaként jegyzik június 7.-ét és idén először Arica régióban hivatalos, piros betűs ünnepnap lett. Érdekes módon Peru is ünnepel(csak ők tudják miért...talán hogy elvesztettek egy szép nagy darab földet:), ők a "zászló napjaként" jegyzik ezt a napot:)

  Ennyit a történelmi háttérről. A dolog lényege, hogy itt Aricában három napos "ereszdelahajamat" volt és úgy döntöttünk, hogy egyik nap mi is kilátogatunk rá. 

Az itteni nemzeti ünnepeken senki nem tart beszédeket(szerintem ha a chileieknek itt elkezdenének politikusok az utcán szónokolni ahelyett, hogy bulizni hagynák őket, maximum jól megdobálnák egy pár tojással:) Nincsenek "pártrendezvények" sem. Egyetlen rendezvény van mindenkinek, mindenféle politikai beütés nélkül. Ez pedig amolyan sátortábor amit ideiglenesen felállítanak itt nálunk a Morro lábánál és leginkább engem a mi régi falusi búcsúinkra emlékeztet, mézeskalács nélkül, viszont több ezer tonna döglött állattal, amiket faszén fölött grilleznek, szó szerint több százan:) 

  Mi tudtuk, hogy a belvárosban mi van ilyenkor és úgy döntöttünk mielőtt megnézzük, kirándulunk egyet a közelben fekvő Azapa oázisban. Itt ugyan már milliószor voltunk, de egyrészt én nem tudok ráunni erre a helyre, másrészt időközben megtudtuk, hogy létezik egy csomó kilátópont az Azapa hegyeinek oldalában ahonnét nagyon jó fotókat lehet lőni a völgyről. Igy aztán egyenesen kihajtottunk a városból, el a várostól, az óceántól, egyenesen a sivatag szívébe. 
  
  Út közben, chilei huasokba botlottunk. Ők marhapásztorok de persze itt a sivatagban nem őriznek marhákat csak a kultúrájukat, de az ünnepre való tekintettel díszbe vágták magukat és lóra pattantak. Persze azért eljátsszák a huaso szerepét is, amikor rodeót rendeznek Aricában, sőt egyesületük is van:) Ünnepelni kell, így mikor összefutottunk velük már alaposan felöntöttek a garatra és mindegyikük kezében ott virított a sör, sőt az egyik ló nyergén ott lógott az utánpótlás is bőségesen:) Viszont nagyon kedvesek voltak, minden további nélkül pózoltak a kamerának, sőt sörrel is megkínáltak minket:)))

 Továbbindultunk és többször is sikeresen eltévedtünk, miközben az egyik kilátópontot kerestük, amire a nagybátyám emlékezett. Sajnos a nevére rosszul emlékezett, így a név miatt téves útbaigazítások következtében rábukkantunk két kilátópontra is, amit nem is kerestünk:))) viszont cserébe keresztül-kasul bejártuk az Azapa völgyet:)

  Miről is nevezetes a San Jose folyó völgye? Több mindenről. Elsősorban arról, hogy ez az oázis nyújt otthont, a San Miguel de Azapa archeológiai múzeumnak. A múzeum rendelkezik Chile egyik legjelentősebb antropológiai gyűjteményével, mely bemutatja az itt élő emberek 1o.ooo éves történelmének tárgyi emlékeit. De a sok egyéb kincsen túl egy a földön teljesen egyedülálló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Itt találhatóak ugyanis a föld legrégebbi múmiái. A múzeumról, a tárlatról és a múmiákról már írtam, Sok fotóval itt olvashattok róla. Ennek megfelelően a turistáknak amolyan búcsújáró helye ez.
  A másik dolog amiről nevezetes ez a völgy az az itteni mezőgazdaság. Hatalmas mennyiségben termelnek itt mangót, banánt, papayát és guavát(passion fruit), de szép számmal látni itt zöldbab és Tuna(kaktuszgyümölcs), ültetvényeket is. Vessünk egy pillantást erre a völgyre. Azt hiszem az jól látható, hogy szó szerint minden négyzetcentiméterét megművelik...

  De ami a legnevezetesebb az itt termelt zöldségek és gyümölcsök közül, az egy speciális olajbogyó, mely az évszázadok alatt, itt a völgyben alakult ki. A spanyolok kevés áldásos tevékenységeként tarthatjuk számon, hogy már az 15oo-as években elhozták ide az első olajfa csemetéket. Közel 5oo év alatt kialakult egy csak erre a völgyre jellemző, sajátos olajfa és olajbogyó, mely már nemzeti és nemzetközi szinten is elismerést szerzett magának, sötétlila színével és enyhén kesernyés, teljesen egyedi ízével.

  A völgyben fellelhető rengeteg olajbogyó-ültetvénynek köszönhető, hogy mi az aricai agroban szó szerint tobzódunk a millió féle savanyított olajbogyóban. Az alábbi fotokat Arica óriáspiacán, az Agro-ban készítettem. Az első képen minden egyes hordóban másfajta színű, ízű és méretű savanyított olajbogyó van:)

  Az ízüket meg sem próbálom leírni, mert leírhatatlan:)

  Hogyan lehet nagy vízigényű növényeket termeszteni a sivatagban, ahol állandóan tűz a nap? Okosan oldották meg a problémát, méghozzá nem úgy, ahogy európában megszokhattuk: vezetékes vizet permeteznek, elektromosan működtetett permetező rendszerekkel. Itt egész egyszerűen hosszú műanyag csöveket fektetnek le a földeken, melyeken x cm-ként(attól függően, hogy épp mit akarnak ültetni), lyukak vannak. A csővezetékekbe egész egyszerűen bevezetik az Andokból csordogáló patak vizét és így az összes palánta tövébe, csöpög a víz. Minden sor és minden parcella elejére elzárócsapot szerelnek, így pontosan annyi vizet kapnak a növények, amennyire szükségük van. Mivel a haszonnövények az Atacama sivatag homokjában nőnek, ahol semmilyen növényi mag nincs(csak az amit elvetnek), gazolni sem kell. Kértevőktől sem kell tartani ismét csak az áldásos, extra száraz sivatagi klímának köszönhetően, mivel itt a gombák nem élnek meg, rovarokkal pedig csak elvétve futhatunk össze. Jellemző, hogy a völgy legjellegzetesebb és leggyakoribb madarai a kolibrik...ők ugyanis nektárral és nem rovarokkal táplálkoznak:)

  Nézzük meg ezt az öntözési rendszert közelebbről: a palántákat már eleve a lyukakhoz ültetik, így egyetlen csepp víz sem megy kárba...

  A hegyi patak vizét, mély, több mint egy méterre leásott, betonozott csatornarendszeren vezetik körbe az egész völgyön, rendszerint fák árnyékában, így minimálisra csökkentik a nap által, párolgással elveszett vizet. Az ember kezdi megérteni, hogy nem múlt el nyomtalanul előbb i.e 1ooo-től kb 13oo-ig a Tiahuanaco kultúra, majd később az inkák profi csatornarendszereinek a hagyománya. Igazán profi módon van megoldva, hogy a hatalmas völgy egésze kapjon az alig pataknyi mennyiségű vízből...Ezt is lefotóztam nektek:)

  A másik növény, ami azonnal szemet szúr az Azapa völgyben, az a töméntelen paradicsomültetvény. Mivel itt egész évben meleg van, így évente többször is szüretelnek. Ennek köszönhető, hogy ez a picike völgy termeli meg Chile évi paradicsomtermésének 13(!!!)%-át.  Nézzük meg, hogy néznek ki azok a paradicsomok, melyek a puszta homokban teremnek a sivatagban és a termőföldet hírből sem ismerik:)

  Chilében az emberek méretmániások. A nők is, nem csak a férfiak, pedig ez alapvetően férfiakra jellemző vonás:) Az itteniek számára csak az a jó zöldség és gyümölcs ami óriási. Az apró árut egész egyszerűen szemétnek minősítik. A piacon is mindent méret szerint árulnak. Paradicsomot lehet kapni 25ft-tól egészen 2ooft/kg-ig. az ár természetesen a mérettől függ:) 
A pesot jelenleg kb úgy lehet forintosítani, hogy felezzük a feltüntett összeget.Vagyis a következő fotón 25 és 75Ft/kg-ért árulják a paradicsomot, bár ma már ritkán kapunk 75-1ooft/kg alatt.

    Bármennyire is könnyű munkának tűnik a zöldségtermesztés a völgyben, kapálni , földet lazítani itt is kell...sok helyen láttuk a földjükön görnyedő embereket dolgozni...no meg azt is megértettük miért kapni itt egész évben epret:) Az mindenképp lenyűgöző a számomra, hogy itt több ezer éves hagyománya van a földművelésnek(kukoricát, burgonyát például már i.e 3ooo-ben is vetettek az indiánok és ezekhez az évszázadok során egyre több növény csatlakozott(paprika, paradicsom, zöldbab stb). Amikor a spanyolok ideértek olyan virágzó agrolkultúrát találtak itt, hogy tátva maradt a szájuk. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az indiánoknak nem voltak igavonó állataik mint nekünk, mert az Andokban nincs sem szarvasmarha sem ló. A láma pedig alkalmatlan arra, hogy terheket húzkodjon maga után, mert túl gyenge ehhez. Ennek a folyománya az is, hogy igavonó állat híjján, az inkák ismerték ugyan a kereket, de csak játékokhoz stb használták.
  Viszont az itteni embereknek a vérében van a földdel való munka. Öröm nézni a zöldellő a vetést, a gondosan ápolt sorokat.

  Az azapa völgyben óhatatlanul is egy időutazást tettünk. Először a "mirador de las llosyas" nevű kilátóponthoz érkeztünk, ahol megtudtuk, hogy miként éltek ebben a  völgyben az emberek i.e 3oo - i.sz 1ooo-ig. A tájékoztató tábla szerint ez az időszak a falvak és állandó települések kialakulásának korszaka, vagyis az átmenet a gyűjtögető és a letelepedett, mezőgazdasági tevékenséget folytató életforma között. Mezőgazdasági tevékenység ennél jóval régebben is folyt, de nem helyhezkötötten, stabil falvak, életközösségek körül. Ekkor már szép fazekastermékeket állítottak elő az itt élő emberek és igen fejlett volt a gyapjú és textilkultúra. Folyamatosan használták a fellelhető fémeket, úgymint az aranyat, ezüstöt, rezet és használati tárgyakat, valamint ékszereket készítettek belőlük. A fellelt tárgyakon talált dekorációk alapján a kondorkeselyű és a puma volt a szent állatuk, valószínűleg a hitük is ezen állatok imádatán alapult. Halottaikat ún halomsírokba temették. 
  Nagyon okos dolog amúgy, hogy a minden kilátónál felállított tájékoztató táblákról spanyolul és angolul is történelemleckéket kapnak az idelátogatók...
Az alábbi képeken láthatjátok a kilátót, a tájékoztató táblát és a környéket. Ami fóliával letakart földterületnek tűnik a völgyben az nem az:)  Itt ugye nem kell a növényeket félteni az esőtől vagy viharoktól, mert az itt soha nincs. A fiatal növények fölé egy vékony, lyukacsos szövetből húznak védőhálókat, hogy a gyilkos erejű naptól védjék a fiatal palántákat. Ez a szelet átengedi, de a tűző nap erejét megfogja.

  Amikor kigyönyörködtünk magunkat a tájban egy még érdekesebb kilátóhoz igyekeztünk és itt sem voltam még soha. Ez ugyanis nem csupán egy kilátópont a völgyre, hanem egy ősi falu maradványait találhatjuk itt. A TIAHUANACO(v. tiwanaku), kultúra amely alatt építették az időszámításunk előtt virágzott Bolívia és Peru határán, a Titicaca tavat körülvevő fennsíkon, de fénykorában kiterjesztette befolyását csaknem egész Peru területére, Bolívia nyugati felére és Chile északi régiójára is. Ennek a korszaknak egy falujához látogattunk el. Sajnos az idő vasfoga már megtette a magáét és ez érthető is, hiszen egy rendkívül ősi civilizációról van - lehet szó.
A mai napig is régészprofesszorok tömege vív késhegyig menő vitát arról, hogy mikorra tehető ennek a civilizációnak a kezdete. A legóvatosabb becslés i.e 1500 körülire teszi ezt, a másik véglet pedig i.e10.500 körülre. A két időpont között pedig még létezik egy csomó más elképzelés is:) A másik vad vitát kiváltó ok pedig az, hogy senki nem tudja kik is voltak ezek az emberek, akik megalapították ezt a civilizációt és honnan rendelkeztek akkora tudással, hogy olyan monumentális építményeket emeljenek mint a birodalom fővárosában, a Titicaca tó partján. Vessetek egy pillantást a Birodalom fővárosára. Ez Tiahuanaco városa:

  Kizárólag a kövekből sajnos nem lehetséges pontos kormeghatározást végezni, ezért az egyik legextrémebb (i.e 10.500 körüli), becslést végző Artur Pozanski professzor más kontextusban próbálta megfejteni az építmények korát. Abban mindenki egyetért, hogy az épületegyüttes csillagászati megfigyelőhely volt, az épületeket ennek megfelelően tájolták és helyezték el(Nap kapu, Hold kapu stb). Pozanski felsogása szerint a Nap kapu és a komplexum jelzőoszlopainak tájolásából pontosan meghatározható az a korszak amikor napfordulók, napéjegyenlőségek stb megtörténhettek egy adott helyen. Ez alapján i.e 10.500 körül építették az épületegyüttest.
  Mivel ez a civilizáció fénykorában Észak-Chilére is kiterjesztette befolyását, fennmaradtak itt a városom környékén is építmények és nagyon sok tárgyi emlék is ebből a korból, persze már igencsak romos állapotban. Ennek az őskori falunak gyakorlatilag csak az alapjai maradtak meg, de a tájékoztatótáblán lerajzolták milyenek lehettek az épületek abban a korban amikor ez a rejtélyes civilizáció virágzott.

  Az ég annyira gyönyörű volt, hogy azt is meg kellett örökítenem:)

  Miután körbegyönyörködtük magunkat a tájban és égben, visszaindultunk Aricába, hogy az ünneplő városról is készítsünk néhány képet. Hogy mire számítsak, azt nagyjából tudtam, hisz legyen bármiféle ünnepség, az itt Chilében kirakodóvásárral, játékokkal és millió faszén felett grillezett állattal jár. No ebben nem is kellett csalódnunk:) azt hiszem senki nem panaszkodhatott arra, hogy nem tartják jól a népet:)

  Az empanada(húsos, hagymás keverékkel, olajbogyóval és főtt tojással töltött tészta batyu), sem maradhatott ki a szórásból, de volt még fánk és sok sok édesség is: például csokoládéba mártott eperrúd:)

  Természetesen mivel nemzeti ünnepről volt szó, nem maradhatott el a szárított hús sem a kínálatból. Erről azt hiszem érdemes pár szót írni. a neve charqui, mely a kecsua  ch'arki, "szaggatott, tépett" szóból származik. Hűtő híjján az itt élő emberek, már rég elkezdték szárítással tartósítani a dolgokat, de igazán profi szintre ezt is az inkák emelték. Az inkák egy olyan társadalmat működtettek, mely a földön akkoriban messze a legfejlettebb volt.     Ezt többek közt úgy sikerült létrehozniuk, hogy tanultak. Nem vetették el, hanem magukbaolvasztották a különböző civilizációk vívmányait, márpedig ezekből jó sok volt Dél-Amerikában. Többek közt az inka uralkodók azt is megtanulták: lehet akármilyen erős egy birodalom és akármilyen fejlett, ha a lakoság éhenhal, bizony a legfejlettebb birodalom is elbukik. Márpedig egy olyan földön éltek, melyre időszakosan lesújt az El niño(fiúgyermek), jelenség, mely ha épp súlyosabb formában érkezik, akár évekig tartó súlyos aszály után, özönvízszerű esőzésekkel sújtja az egész régiót. Az összes nagy tudású, dél-amerikai civilizáció sokszor rejtélyes módon tűnt el igen rövid idő alatt, s ma már azt is tudjuk, hogy nagyon sok esetben 1-1 súlyos El niño jelenség volt ennek az okozója. Az inkák is tudták ezt és nem akartak így járni, ezért azonnal nekiálltak kifejleszteni az alapélelmiszerek olyan tartósítási módját, mely évekig felhasználhatóvá teszi az ételeket. Így jöttek rá a burgonya tartósításának a módjára, de a húst és a tengeri herkentyűket és halakat is tartósították. Ha lesújtott 1-1 El niño jelenség, egyszerűen megnyitották a birodalom-szerte felépített raktárházakat és egészen addig szárított élelmet osztottak a lakosságnak, amíg szükség volt rá. Ilyenkor érti meg az ember, miért kellett a lakosság által megtermelt javak nagy részét beszolgáltatni az államnak.
  De térjünk vissza a történeti háttérből a jelenkorba. Természetesen ma már nem láma, hanem főleg marhahúst szárítanak és árusítanak(kövezzetek meg, nem tudom minek, mivel már felfedezték a hűtőszekrényt itt is:) Szerintem ez inkább puszta hagyomány. Az indiánok valamiért szeretik ezt, bár én nehezen tudom megmagyarázni magamnak miért:) Ha ettetek már sós fűrészport, akkor az valamennyire hasonlít rá:))))))

  Természetesen kirakodó vásár is volt és kapható volt minden "chileis" dolog mini és normál méretben is:) Így aztán voltak ponchók, sarkantyúk, lasszók, bőrövek és minden más is, amitől chileinek érezheti magát a chilei:) Úgyhogy ebben a vásárban nem mézeskalácsot, hanem lasszót, ponchot vagy épp dobot és sarkantyút vesznek a gyereknek:))))

  Ránkesteledett jócskán, el is fáradtunk, így a sétálóutcában habos kapuccsínót szürcsölve fejeztük be a napunkat:))))

  Amikor hazafele indultunk, belebotlottunk egy ismerős zenészbe, aki épp békésen sörözgetett, de amint megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal felpattant és előadta nekem(számítógépes hangszeres kísérettel), Brahms, Magyar táncok című művét, mégpedig gyönyörűen:))))))))))