Kirándulás Peruban, avagy a csúnya múmiák, gyönyörű tájak, isteni kaják és nyomornegyedek földjén...

Ez a bejegyzés tulajdonképpen két utazásunkat örökíti meg Peruban: Mindkétszer ugyanoda indultunk, de első alkalommal nem kértünk kilépési engedélyt Tacna város közigazgatási határán és így nem engedtek tovább Peru belsejébe, hanem szépen visszafordítottak:) Tacna ugyanis vámszabadterület, mint Arica és ha magánautóval mész, kérni kell egy engedélyt a chilei-perui határon, hogy kilépj a vámszabadterület közigazgatási határán(vagyis hogy a kocsi a tied, nem loptad, fizettél utána adót, vámot stb:)
  Ettől függetlenül már az első napon is nagyon jól éreztük magunkat és(bár dühöngtünk:), sok szép dolgot láttunk:)

Egy térképet mellékelek mely útvonalat követtük:

  Itt ugye látszik a chilei oldal, homogén szürke színnel jelölve, Peru alatt. Peruba, Tacna városába, bevezet egy piros vonal. Ennek a vonalnak a képzeletbeli meghosszabbításával lefele (déli irányban), eljutunk Arica városába, ahonnét indultunk:) Nos ezen az úton indultunk, de nem mentünk el Tacnáig, hanem jobbra lefordultunk az óceánpart irányába egy úton(a térkép is jelöli pirossal), és végig Peru óceánpartján haladtunk Ite városkáján keresztül, egészen Ilo városáig. Közben a parton rengeteg kis település van, de ezeket a térkép nem jelöli, hisz jórészt párszáz lelkes tengerparti falvakról van szó, de majd én írok róluk ne aggódjatok:)

  Az első napon az elindulásunk azonnal meglepetéseket okozott:) A határra érve ugyanis azzal szembesültünk, hogy szó szerint kígyózó sor áll a határon. Értetlenkedve néztünk ki a fejünkből, mert hétfőn indultunk(nem hét végén, mikor a chileiek átlódulnak a határon a sokkal olcsóbb Peruba bevásárolni), de hamar rájöttünk az okra. Elfelejtettük, hogy Chilében hétfő ünnepnap. Az egyik előző bejegyzésemben írtam már, hogy miképpen működik a két ország közti határátkelő és ott azt is leírtam, hogy míg hétköznap gyér a forgalom, addig hét végén tömegek lépik át a határt, mert az aricaiak olyankor átlódulnak a határon bevásárolni a sokkal olcsóbb perui oldalon fekvő Tacna-ba. Ez a szám hatványozódik ha Chilében ünnepnap van, mert olyankor aztán nemcsak bevásárolni mennek a chileiek, hanem szabadidőt eltölteni és nem utolsósorban hatalmasakat ebédelni az elképesztő gasztronómiával bíró Peruban.

A határátkelő képe hétköznap:

És most hétfőn, amikor Chilében ünnepnap volt:))))

  Nem lelkesedtünk amikor megláttuk ezt a tömeget, de a félelmeink alaptalannak bizonyultak. A határátkelő mindkét oldalon abszolút alkalmazkodik a forgalomhoz. Míg hétköznap csak 2-3 ablak üzemel, addig hét végén és amikor Chilében ünnepnap van, vagy 2o ablaknál fogadják az ügyfeleket a határ mindkét oldalán. Nem tellett egészen egy óránkba, hogy átkeljünk a két határon és belépjünk Peruba. Mindig csodálkozom, hogy régen mi Magyarországon miért voltunk kénytelenek mindig órákat tölteni a határokon ha külföldre mentünk. Ráadásul itt nem szúrópróbaszerűen ellenőrzik az autókat és csomagokat, hanem MINDENKIT ellenőriznek. Az autót mikor kiszállunk, üresen kell otthagynunk átvizsgálásra és a csomagjainkat egy olyan futószőnyegre kell felpakolnunk mint a repülőtereken is van, ahol átvilágítják és akinek a holmijában valami gyanúsat látnak, azt kiszedik a sorból. Nekünk magunknak pedig egy olyan ellenőrző kapun kell átlépnünk mint a reptereken. Mivel nekünk az egyetlen csomagunk 2 fényképezőgép volt, semmi gondunk nem akadt:)))

A határon egy érdekes autó konvojjal is összeakadtunk:))))

  Azzal indítottuk a kirándulásunkat, hogy jól eltévedtünk:))) Ez már eleve bele volt kalkulálva a programunkba(bárki garantáltan eltéved Dél-Amerikában, ha ismeretlen útvonalon jár, mert itt a tájékoztató táblákból erős deficit van:). Ezért eleve egy órával korábban indultunk a tervezettnél:))) Tacnába ugyanis az utat úgy ismerjük mint a tenyerünket, de nekünk Tacna külvárosában kellett megkeresnünk az óceánpartra vezető egyetlen utat:) Végül sok kérdezősködés után elindultunk egy úton és csak reménykedtünk, hogy jó fele megyünk:)
  Első programpontunk Boca del rio(a folyó szája:), nevű falucska volt, de innen hamar kifordultunk, mert viccen kívül szinte félelmetes látványt nyújtott:)) Nemrég voltam Chilében a sivatagban elhagyott szellemvárosokban. NA itt is ugyanúgy éreztem magamat. Az egész faluban egy teremtett lélek nem volt. Ahogy kanyarogtunk a kis utcákon, mintha egy halott faluba érkeztünk volna. Amikor megálltunk, az óceán hangján túl csak egy törött ajtózsanér csikorgását hallottuk a szélben, amúgy tökéletes csend uralkodott...már vártam mikor tűnnek fel az első zombik, vagy esetleg egy cowboy film főszereplői, pisztolyokkal lövöldözve:)))

  A hatalmas csendnek az oka pedig az, hogy a párszáz lelkes falucskában semmilyen munkalehetőség nincs(ráadásul ugye mivel az Atacama sivatagban vagyunk, még háztájiról, vagy kertészkedésről sem lehet szó). Az egész falu Tacnába jár dolgozni, ezért volt teljesen kihalt ez a település és az összes többi is, amelyet meglátogattunk.
  Továbbindultunk az óceánparton Vila vila falucskába. Ez az előzőnek a pontos mása volt azzal kiegészülve, hogy ez egy halászfalu, de érdekes módon a halászbárkákat nem a tengeren, hanem a házuk előtt tárolták a halászok:))))

  Ennek az okára azonnal rájöttem amikor kimentünk sétálni a partra. Vila-vila óceánpartja is sziklás-köves. A pár száz lelkes falu nem tud hullámoktól védett kikötőt építeni magának és így a vízen tárolni a hajókat. A nyílt óceánon nem lehet hagyni ezeket a kis halászbárkákat, hisz a Csendes óceán partot ostromló, szélcsendben is hatalmas hullámai lehetetlenné teszik ezt. Így a halászok nem tehetnek mást, minden nap legurítják a bárkáikat és vízre teszik, a halászat végeztével pedig újra kivontatják a vízből őket. Pedig az ő életük még az ilyen plusz nehézségek nélkül sem könnyű...
  Én persze azonnal lerohantam a partra fényképezni, ahol szó szerint hegyekben álltak-ültek és repkedtek a pelikánok, de egyéb állatokkal is találkoztunk:)

  Amikor kifotóztam magam, továbbindultunk, de amint elhagytuk a falu határát, Tacna közigazgatási határán visszafordítottak a megfelelő engedélyek hiányában, így némi gondolkozás után visszatértünk Vila-vilába, mivel ott azért voltak emberek és volt esélyünk arra, hogy legalább egy finom ebédet együnk, ha már dugába dőltek a terveink. Szétnéztünk kicsit a faluban. Csend volt, mindenki végezte a jól megszokott munkáját, a halászok például a hálóikat javították.

  Ez az izé Peruban egy tömegközlekedési eszköz:) Úgy működik mint a taxi. Tulajdonképpen egy motorkerékpár, amire felszerelnek egy ülést hátulra és körbeborítják nylonnal:)) Hátra normál esetben 2 ember fér, de láttam már előbukkanni az ilyenekből 3-4 embert is...nem tudom hogy csinálják...:))) 

  Mivel a parton volt a falu egyetlen étkezdéje, oda tértünk be. A hirdetőtáblája igen biztatónak tűnt, ugyanis a táblán szereplő ételek a pár alsótól eltekintve tenger gyümölcseiből készültek, nekünk pedig épp arra fájt a fogunk:)

  Mondanom sem kell, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek:) A picike étkezde családi vállalkozás volt. Az asszonyka volt a pincér, a férj volt a séf:) Mellesleg asszonyka gyorsan bevallotta, hogy azért főz a férje, mert isteni szakács és sokkal jobban főz mint ő:))) Alaposan kikérdeztük melyik ételüket javasola megkóstolni, persze a legdrágábbat javasolta, de Peruban a legdrágább étel sem drága, úgyhogy azonnal rábólintottunk. A Chicharrón mixto de mariscos lett a választottunk, ez ha lefordítjuk azt jelenti, hogy töpörtyű tenger gyümölcseiből. Ez pedig annyit jelent, hogy minden a Csendes óceánban fellehető kagyló, rák, csiga, polip, kalmár meg pár olyan dolog amit fel sem ismertem, bundázva:)

  Először kaptunk egy kis sózott, pirított kukoricát rágcsálnivalónak:) Itt is szokás mint Chilében, hogy étkezés előtt harapnivalót visznek ki. Ez benne van az étel árában. Chilében friss kenyeret és pebret adnak. A pebre tipikusan chilei fűszerkeverék, friss koriandert, apróra vágott hagymát, paradicsomot, olívaolajat, fokhagymát és fűszeres aji paprikát tartalmaz.

  Az asszonyka nevetett mikor mondtuk, hogy Chiléből jöttünk, mert mint mondta, a vendégeik döntő többsége chilei, akik szinte csak enni jönnek Peruba és ő nem is érti ezt:))) Én meg mondtam neki, hogy persze, hogy enni jönnek, hisz Peruban kategóriákkal finomabb ételeket ehetnek kategóriákkal olcsóbban:) Arról nem beszélve, hogy míg a chilei konyha nem rúg labdába világviszonylatban, addig a perui gasztronómia világhírű. Nem véletlen, hogy az UNESCO világörökség része. Fél óra elteltével kihozták ebben a világvégi, pár száz lelkes faluban a perui szakácsokra jellemző ételkölteményt(másnak tényleg nem tudom nevezni)...

  A bundázott tengeri herkentyűk tetején pirított kukoricát láthatunk, alatta pedig sült krumpli volt. Mellé kaptunk egy ugyanekkora tál lila hagymás, paprikás, paradicsomos vegyes-salátát. Percekig hitetlenkedve ettünk, elképesztően finom volt az étel, tengeri csigát például most ettem először és az is nagyon finom volt:) Kedvem lett volna megcsókolni a szakácsot, de végül beértem annyival, hogy azt mondtam: soha életemben nem ettem ilyen finomat és nagyon köszönjük:)
  Aznap innen haza kellett indulnunk, de másnap reggel már jóval felkészültebben vágtunk neki ugyanennek az útnak és most sokkal tovább is jutottunk:) Ezúttal már nem álltunk meg a már meglátogatott két falucskában, hanem elrobogtunk mellettük, túljutottunk az ellenőrzési ponton(ezúttal ki is engedtek:)és indultunk tovább, ezúttal már újra ismeretlen tájon haladva. Gyönyörűbbnél-gyönyörűbb homokos strandok és vad, sziklás partszakaszok következtek, így több helyen megálltunk fényképezni.

  A térkép szerint a következő jelentos település az úton Puerto Grau kikötője volt. Megálltunk itt is, de nem túl lelkesen, ugyanis ez is ilyen tipikusan perui, nagyon szegény, poros sivatagi varos volt a maga viskó és bódénegyedeivel...

 A kikötőjében is csak pár depressziós pelikán üldögélt....meg egy helyes pöttöm kislány:)

  Ahogy folytattuk utunkat hamarosan egészen elképedtünk, ugyanis sziklás, sivatagos óceánpartot hirtelen felváltotta egy hihetetlen kiterjedésű óriási nádas. Azonnal tudtuk, hogy ilyet a sós víz kizárólag folyó(vagy folyók), torkolatvidékén produkál. Megérkeztünk a Locumba folyó torkolatvidékére...

  Hosszú kilométereken át autóztunk az irdatlan kiterjedésű torkolatvidék mentén, sok helyen megálltunk. A torkolat 12 km hosszú, a legnagyobb Peruban és a második legnagyobb vizes élőhely Dél-Amerikában. Észak és Dél-Amerikából is érkeznek ide madarak "telelni", például Dél-Chiléből, Patagóniából is. Nemrégiben egy kutatómunka eredményeként, 144(!!!), különböző madárfajt számoltak meg a torkolatvidéken. Természetesen természetvédelmi terület, de ezt itt Peruban elég lazán értelmezik: pl az összes környéken fellelhető kecske, marha, birka is itt legelészik...Nézzünk meg egy kisfilmet a tájról ahol jártunk, s ami évről évre madarak százezreinek nyújt élelmet, pihenő és költőhelyet...

  A torkolatvidék és a benne nyüzsgő madarak olyannyira lenyűgöztek minket, hogy gyorsan meg is beszéltük, hogy egyszer eljövünk egy napra csak ide, kajával, innivalóval felfegyverkezve, levonulunk a torkolathoz és madarak megfigyelésével és fotózással töltjük a napot:)
  Ite legfőbb nevezetességén, ezen az óriási vizes élőhelyen túl, még egy múzeum is épült a torkolat fölött, mi pedig természetesen azonnal ezt céloztuk meg. A múzeum neve "a sivatag és a tenger" volt, de legnagyobb gyűjteménnyel mégis a különböző régi indián kultúrák emlékeiből rendelkezett.

  Leparkoltunk a parkolóban és elsorjáztunk jegyet váltani a pénztárhoz, ahol egy kedves, mosolygós, fiatal hölgy fogadott minket. Miután megvettük a jegyeket(ami egészen nevetséges, 2,5 solba, 2ooFt-ba került), meglepetésünkre zárva találtuk a múzeum kapuját. De nem kellett aggódnunk, mert a pénztárban ülő hölgy máris futva közeledett, miután sebtiben bezárta a bódéját, hogy kinyissa nekünk a kaput. Mi voltunk az egyedüli látogatók:)
  A péztárosból tárlatvezetővé előlépett hölgy, tárlatról tárlatra körbevezetett minket a múzeumon, ami meglepően nagy volt, sok kiállítóteremmel és változatos gyűjteménnyel. Ráadásul vaku nélkül még fényképezni is engedett, amin nagyon belelkesültem és vadul csattogtattam a gépemet:) A sivatagi és vizes élőhelyekről nem volt túl nagy tárlat, de pár képet azért készítettem:

  Az első jelentősebb tárlat a MOCHE kultúra fellelt emlékeit mutatta be. A Moche kultúra i.sz 1oo-7oo-ig virágzott a mai Peru területén. Hihetetlenül fejlett öntözőkultúrát hoztak létre és az ősi Peru legjobb fazekasainak tartják őket. Kiváló halászok voltak és ők voltak Peru gasztronómiai zászlóshajójának, a ceviche-nek a megalkotói, hiszen bizonyíthatóan ők készítették és fogyasztották először rendszeresen az apróra vágott halat, friss zöld citrom levével összekeverve:)) A Moche kultúra óriási lépéseket tett a mezőgazdaság fejlesztésében. Termesztettek kukoricát, jam-gyökeret, maniókát, burgonyát, sütőtököt és rengeteg gyümölcsöt.
Létezett náluk az emberáldozat is.
  A Moche kultúra összeomlását, sokan környezeti hatásokkal magyarázzák. Az Andok gleccsereinek jegében fúrt "időkapszulák" vizsgálatával kiderítették, hogy 536 és 594 között ú.n. Szuper El-niño jelenség pusztított, mely közel 3o év intenzív esőzések és áradások után 3o éves aszállyal sújtotta ezt a régiót. Némi ízelítő a moche fazekasmesterek munkáiból:

   A következő tárlat a Wari kultúra (i.sz.600-850 ) emlékeit mutatta be. Peru jelentős, ősi kultúrái közé tartozik. A birodalom központi városa Wari volt, amely ebben az időben óriási kiterjedésűnek számított. Romjai mintegy 1o-15 négyzetkilométernyi területet borítanak be. Nem tartozott a békés civilizációk közé, a régészek meglehetősen harcias népre utaló leleteket találtak. A Wari kultúra volt az első, mely központilag szabályozott államformát hozott létre, központi közigazgatással rendelkezett, adót szedett, nyilvántartotta a munkavállalókat, úthálózatot épített, mindenképp egy hatékonyan szervezett állam képét mutatta. Ez képezte később az inka állam alapjait is. Mivel mindenképp militáris alapú államról beszélünk, a gyors felemelkedését, gyors bukás is követte, de ennek okát a mai napig nem sikerült tisztázni. Wari városa elbukott, de a Wari állam másik nagy városa, Pikallaqta úgy tűnik 1oo vagy akár 2oo évvel is túlélhette a birodalom fővárosának bukását.
 Előbb pár kép Wari városárol, majd néhány használati tárgy képét láthatjátok:

  A Chi-mu kultúráról azért ejtenék néhány szót. Számomra Peru egyik legrejtélyesebb civilizációinak egyike. Nem tudom mi jut eszetekbe a Chi-mu szó hangzásáról, de egy biztos...nem a Peruban használatos ősi nyelvekhez hasonlít:). E mellé még a birodalom fővárosa Chan-Chan volt:)))
Ez a kultúra úgy i.sz 9oo-tól addig virágzott, amíg az Inka Birodalom be nem kebelezte ezt is(i.sz 14oo as évek első fele). Érdekes fellelnünk még perui múzeumokban kínaiakat ábrázoló kerámiákat is az i.sz 1oo-8oo környékéről:)

  Egy biztos. Ez az alak egy bennszülött indiánhoz nem igazán hasonlít, mégis perui archeológiai kutatások nyomán, ősi perui leletek közt bukkantak rá. Állítólag mi, európaiak fedeztük föl az amerikai kontinenst...nem lehet, hogy nálunk sokkal korábban mások már megtették ezt?:) Létezik például Bolíviában egy igen érdekes, ősi népszokás a TIN-KU. Ez tulajdonképpen egy évente megrendezett küzdelemsorozat volt különböző népcsoportok közt. A különlegessége, hogy TELJESSÉGGEL elüt minden ősi indián szokástól abban, hogy kizárólag az év egy bizonyos szakában, szervezett keretek közt, párosával lefolytatott küzdelemsorozat volt, amelynek ráadásul nagyon komoly szabályai voltak(mit szabadott és mit nem). A küzdelem mozdulatai eltérnek minden dél-amerikai mozgásformától és egyetlen a földön fellelhető küzdelemhez lehet hasonlítani, ez pedig a kínai ökölharc. Ráadásul a Chi-mu kultúrában nem a Földanyát, sem pedig a Napistent tisztelték(mint a legtöbb dél-amerikai kultúrában), hanem egyedülálló módon a kontinensen, a HOLDAT. És vajon mely nemzetre jellemző az, hogy HOLD-naptárt vezet, hogy valamennyi nemzeti ünnep, a HOLD járásához igazodik az égen? Nem fogjátok kitalálni! A kínaiaké!!:)
  Nem vagyok sem tudós, sem antropológus, csupán szeretek utánajárni minden itt fellelhető népszokásnak. Mindenesetre furcsállnám ha mindezek az összefüggések csak nekem tűntek volna fel:)

  Viszont sem hely, sem idő nincs arra, hogy részletes tájékoztatást írjak minden ősi perui civilizációról. Az átlag magyar fejekben ez kimerül az INKA kultúrával, pedig ennél sokkal-sokkal több volt. Természetesen én sem vagyok kivétel és én sem tudtam ezek létezéséről amíg ide nem utaztam és el nem mélyedtem a témában. Szóval csak az első fotón láthatóak a Chi-mu kultúra emlékei, a többin más ősi perui kultúrák tárgyi emlékei láthatóak:)

A múzeumban a helyi régi viseletekből, is kaptunk némi ízelítőt:

  Azt sem állom meg, hogy a múzeum egyetlen, féltve őrzött múmiájáról ne tegyek be képeket:)))

  Utolsó programpontunk a Punta Pikata nevű öböl volt. Nem írtak róla semmit, csupán annyit, hogy egy szép sziklás öböl, de arról nem szolt a fáma, hogy a tengeri csillagok itt tartják éves konferenciájukat:) Akármerre néztunk le a sziklákra, rákokat es tengeri csillagokat láttunk:)

  Az egyikért lemásztunk es leoperáltuk a sziklájárol ahova kapaszkodott, hogy lefotózhassuk. Nem tetszett neki es felháborodottan mozgatta a lábacskáit:) Eleinte nem értettük miért, de amikor a hátára fordítottuk, hogy a pocakját is lefotózzuk, láttuk, hogy éppen eszegeti pici kagylókból álló ebédjét. Engem is zavart volna ha kaja közben felkapnak es fejreállítanak, úgyhogy sürgősen visszapakoltuk a sziklájára, hogy folytathassa félbeszakított étkezését:)))

  Amikor Ilo határába értünk, rájöttünk, hogy bizony nagyon eltelt az idő(délután 5 fele járt). Ha kényelmesen meg akarunk ebédelni és vissza akarunk érni a határra is időben(a chilei-perui határátkelőt este 11-kor bezárják és csak reggel nyitják ki újra), akkor el kell indulnunk visszafele. Két lehetőségünk volt. Vagy a rövidebb útvonalon, a Panamericana országúton megyünk, de akkor nem látunk semmit, mert az végig a sivatagon megy keresztül, vagy visszamegyünk ugyanazon az úton ahol jöttünk, végig az óceánpart mellett. Mindannyian megszavaztuk, hogy menjünk a hosszabb és szebb úton. Amit kifelejtettünk a számításból az az volt, hogy mindannyian farkaséhesek voltunk és bizony nem sok olyan lakott település volt a pici falvak közt ahol volt valami vendéglátóipari egység. Mire elértük Puerto Graut, már mindannyiunknak kopogott a szeme az éhségtől. A nagybátyám megkérdezte: Ági! Mit szólnál ahhoz, ha valami igazi lepukkant csehóban ennénk? Nincs kifogásod ellene? Mondtam, hogy nekem egyedül az ellen van kifogásom, ha sehol sem eszünk. Ugyanis reggelizni sem reggeliztem, csak egy tejeskávét így mondtam, hogy kiegyezem csehóval, lebujjal, talponállóval, de akár egy kuplerájjal is, csak kaját kapjunk:))) De mindezen túl én rengeteget utaztam már Peruban és sok igen "érdekes" helyen ettem, úgyhogy nem gondoltam, hogy bármin is meglepődöm:) Ráadásul bíztam a peruiakban. Semmiben soha nem lehet bízni bennük, de amiben igen, az az, hogy soha egyetlen perui sem adna ki a kezéből rosszul elkészített, nem finom, vagy pláne nem teljesen friss ételt! Azért ahol megálltunk, még én is felhúztam a szemöldököm:))))))) Az egyetlen valamirevaló tereptárgy a képen az autó, de az a mienk:)

 Amikor besorjáztunk az "étterembe" és helyet foglaltunk, épp akkor hozta egy halász, hálóban a friss halat. Amikor a szakács-tulajdonos-pincérnéni megtudta, hogy igen, halat szeretnénk, elkezdte sorolni a fogást. Én ugyan most már 4. éve itt élek, de nem ismerem az összes tengeri halat, így hogy tudjak választani, beinvitált a konyhába, ahol az asztalon hevert az aznapi fogás:) Ráböktem a legnagyobb halra(mert ugye nagyon éhes voltam:))), hogy én abból kérek! Ez egy gigászi nyelvhal volt, legalább fél méteres. A néni megkérdezte, hogy meg tudom enni az egészet? A hal méreteit megszemlélve persze azonnal gondoltam, hogy viccel és nevetve mondtam, hogy a harmadával megelégszem:) Erre ő visszakérdezett: BIZTOS? Én meg rávágtam, hogy persze és még mindig nevettem. Később jöttem rá, hogy a néni halál komolyan kérdezte, hogy kisüsse-e nekem az irdatlan halat és ha azt mondtam volna, hogy igen, meg tudom enni, akkor minden hűhó nélkül el is készíti nekem:)
  Elsőnek mindannyian levest szerettünk volna enni, ebből a nem létező étlapon csak egyetlen szerepelt, a Caldo res nevezetű, így mindannyian azt kértünk:

  Volt benne egy hatalmas vajpuha marhahusi, kukorica, sárgarépa, spenót, krumpli egészben és sütőtök is. Jó forró volt, az utolsó cseppig megettük, mert tényleg nagyon finom volt:) Aztán kisvártatva megérkezett a halam...a néni szó szerint értelmezte, hogy a hal harmadát kérem, nem spórolt vele:)

  Ezt a halat előttem hozta be a halász, egyenesen az óceánból és pakolta az asztalra:) Azt hiszem ennyire friss halat, most ettem először:))) A többieknek sem volt okuk panaszra, a sok pici apró halat azt pejerrey-nek hivják(angolul silverside, magyar megfelelője szerintem nincs), a másik a Jurel, ami egy itt honos makréla fajta.

  Persze a kezdet kezdetén mindenki, mindenkinek adott mindenből, így az összeset megkóstolhattuk, de ez sem változtatott azon, hogy az én hatalmas halamnak a fele megmaradt és a többiek sem voltak képesek megbirkózni a sajátjukkal, viszont annyira finom volt, hogy otthagyni sem akartuk, úgyhogy becsomagoltattuk:) A teljes ebédünk(leves, második+üdítő), átszámítva 8oo Ft-unkba került, ami azért elképesztő:)

Némi szieszta után - mivel ebéd utan mozdulni sem tudtunk, elindultunk visszafelé Chilébe es úgy este 1o korül haza is értünk.

  Az út felejthetetlen élmény volt, minden percét élveztuk. El is döntöttük, hogy hamarosan újabb kirándulást teszünk, ezúttal egy másik irányba indulva Peruban. őszintén szólva nekem sokkal nagyobb élményt nyújtottak azok a dolgok, amiket Peru turisztikai portálján meg sem emlitettek, mert nem tekintettek érdekesnek, fontosnak...egyáltalán - látnivalónak: a csöndes halászfalvak, a Csendes óceán és az Atacama sivatag találkozásánál, az állatok, a dolgukat végző emberek, az a hihetetlen csend es nyugalom ahogyan ezek az emberek élnek. Biztos, hogy nincs nekik plazma tévéjük, számitógépük vagy pláne i-phone-juk, de olyan békességben és olyan természeti szépségben élnek, hogy az mindenképpen irigylésre méltó.