2012. március 21., szerda

Bolívia 2. rész - Kacérkodás a szellemekkel

  La Paz utcái leginkább egy állandó zsibvásárra emlékeztetnek(talán a józsefvárosi piachoz tudnám hasonlítani...:), mindenfele árusok egymás hegyén-hátán, mindenki árut tologat mindenfele, rengeteg a szemét, vásárolgató sokszoknyás bolíviai nénik...a városnak a toronyházas kerületen túl egyáltalán nincs városias jellege, inkább olyan mint egy óriási falu piacnapokon. Mindenki árul valamit és próbál megélni. Természetesen minden elképesztően olcsó és meglehetősen jó dolgokat lehet kifogni nevetséges áron. A páromnak vettem egy meleg dzsekit, nagyon szép bársonyos anyagból(fázós a lelkem, mint minden chilei és megfagy a 18-2o fokban éjjel télen - nem tudom mit szólt volna La Paz 8 fokos hidegéhez:), mindössze 18ooFt-ért például. Az egy hetem La Paz ban összesen, vásárlásokkal, szállással, étkezéssel, oda-visszautazással kb 4o.ooo Ft-ba került. Ebből 15.oooFt kb a hajó bérlése volt a Titicaca tavon, de ez majd egy következő bejegyzés témája lesz:)
A város a zsibvásári hangulata ellenére valamiféle sötét és reménytelen összképet áraszt. Nem tudom mennyire fog átmenni a fotókból, de én tuti két hét alatt sötét depresszióba zuhannék Bolíviában. Ebben mindenképp közrejátszik az örökös eső vagy esőre hajló idő, az állandó hideg, a szegénység, a kosz és az emberek ellenségessége minden idegennel. Ez annyira meglepett Chile és Peru barátságos átlagembere után, hogy sokáig egyszerűen nem is tudtam hova tenni...


  Akadnak elképesztő szokások a városlakók körében. Például az, hogy a bolíviai emberek hihetetlen körülmények közt is képesek étkezni. La Paz-ban például teljesen bevált étkezési forma, hogy mondjuk Rocio néni főz egy bazi nagy lábas levest, fölrakja a lábast egy kézikocsira, némi tányérral és evőeszközzel egyetemben és kicuccol az utcára. Ahol is rögtön körbeveszik az emberek, akiknek fix áron kimér egy tányér levest, vagy egytálételt. A kuncsaftok pedig kinevezik La Paz mocskos utcáit ebédlőnek és leülnek a lábos körül az utca kövezetére, járdaszegélyre, vagy egész egyszerűen csak leguggolnak és kanalazzák a levest. Ilyen csoportokkal bármerre összeakadhatsz La Paz-ban. Amikor sétáltunk a városban szinte 2o méterenként le kellett mennünk a járdáról az úttestre, hogy kikerüljük az utca kövezetén étkező embereket...
  A piacon ilyen hirtelenjében összeeszkábált kis sámlikon ülve eszik az emberek a helyben készült vagy hozott ételeket, a koszban, a sárban. A higiéniára vajmi keveset adnak errefelé. A tányérokat egy lavór mocskos vízben mossák el és teszik a következő vendég elé, akinek láthatóan semmi kifogása nincs ez ellen. Általában szeretek mindenfélét kipróbálni ha idegen országban járok, de ezeket az utcai kajaárusokat kihagytam:) Nemcsak nekem nem volt gusztusom hozzá, de a Joana is mondta, hogy ilyen helyeken nagyon veszélyes enni, mert a büdös húst is felhasználják...jól átsütik és atomerős fűszerekkel fűszerezik, hogy a rothadt ízt elvegyék.
  Itt teljesen megszokott látvány az is, hogy a dentista(fogorvos) ajtajától 1o centire nyílik a nyilvános budik ajtaja például.
  Említettem, hogy Bolíviában mekkora gondot okozott a fotózás(senki nem engedte sem magát sem az áruját fotózni), így ezeket az utcán étkező csoportokat sajnos nem tudtam megörökíteni(féltem, hogy meglincselnek:), de egy-két távolabbi képet azért ellőttem a piacon étkező csoportokról:


  A másik nagy erőpróbát jelenti az jelenti a magyar(de még inkább chilei!), normákhoz szokott utazó számára, hogy a sofőrök bunkó-suttyó-parasztok(másképp nem tudom megfogalmazni)! Magyarországon nagy probléma, hogy a sofőrök nem állnak meg, vagy nem lassítanak a zebráknál. Chilében ilyen nincs. Iszonyú udvariasak a sofőrök, legalábbis itt Aricában. Vagyis amikor átmentem Bolíviába én nem számítottam arra, hogy ennyire nem vesz senki semmibe senkit....illetve számítottam rá egy bizonyos fokig. Ugyanis Perut már megismertem, tudtam mennyire életveszélyes arrafelé gyalogosnak lenni, sőt a Jackie fel is készített lelkiekben: Ági!!! La Paz rosszabb mint Peru! Bármely pillanatban elüthetnek!!! De ezt ott kint kezdtem igazán csak komolyan venni. La Pazban életveszélyes az úttestre tenni a lábadat! Felfestett gyalogátkelőhelyek egyáltalán nincsenek. Átkelni egy úttesten kb úgy tudsz relatíve biztonságosan, hogy körbeforogsz kb 2 percig mint a búgócsiga, mert a szélrózsa MINDEN irányából előszáguldhat egy autó!!! Senki nem vesz figyelembe semmilyen jelzést(pl egyirányú utca) és mindenki megy-kanyarog szanaszét amerre neki tetszik. Ez még nem lenne akkora baj, ha nem vennék semmibe a gyalogosokat! Nyomják a gázt akkor is ha látják, hogy előttük gyalogol valaki!!! Majd csak félreugrik! HA meg nem, az az ő baja. Hányszor volt, hogy az autó szelét éreztem a bokámon ahogy elugrottam előle!!! 


   Eléggé hátborzongató, de La Paz szegénynegyedeiben teljesen szokványos dolog a lincselés. Ha valakit rajtakap a csőcselék lopáson, nemi erőszakon esetleg más bűncselekményen vagy utána elkapják az már ki nem kerül élve a kezük közül. A rendőrség ezekbe a kerületekbe rendszerint késve érkezik...már ha egyáltalán kimegy:) Nagy utánajárás a bűnösöknek nem szokott lenni. Ahham...a halott férfi megerőszakolt egy lányt...ahham...tud valaki valamit? Senki semmit? Nyomozás lezárva:))))) Az ilyen bábukat mint a lentebbi képen is, azért akasztják ki, hogy figyelmeztetés legyen minden bűnözőnek aki erre téved...hogy milyen sors vár rá ha valami rosszban sántikál:) (a táblán a felirat kb: minden bűnözőt meglepetés ér itt. Meglincselik és elevenen elégetik)

 


  Természetesen az első kéréseim közt szerepelt az is, hogy látogassunk ki egy piacra a város szegény részében. Azt tudnotok kell, hogy a legszegényebb részekre mi sem mentünk el, mert az szó szerint életveszélyes lett volna, a Joana sem mert oda elvinni. Így az úgymond "közepes" részeit jártuk be a városnak, ahol ránézésre azért még nem lincselnek:), bár ott sem volt veszélytelen a lét egy turista számára mint az utóbb bebizonyosodott.
  A piacon kerültem csak igazán bajba. Persze mást sem tettem volna szívem szerint mint fotóztam volna, de legkedvesebben föltett kérdésemre, hogy pl: meg tetszik engedni, hogy lefotózzam a gyümölcsöket? Az átlag válasz az volt, hogy: NEM!!!! Vagy ami még rosszabb: MINEK AZ 
MAGÁNAK?!? MENJEN INNEN!!! De kaptam olyat is: BIZTOS PÉNZT KAP AZOKÉRT A FOTÓKÉRT!!! Takarodjon innen!!! Egyszer már nem bírtam türtőztetni magam és visszaszóltam az egyiknek: persze! Majd a maga büdös répájáért fizetne valaki!!!
  Feladtam. Annyira ijesztően ellenséges volt a hangulat ha csak meglátták a fényképezőgépet, hogy más technikát választottam. Eldugtam a fényképezőgépet a kabátujjamba és úgy lőttem el a fotókat engedélykérés nélkül, hogy a választott fotóalanyaim ne is sejtsék, hogy épp fotózom őket. Vagyis sokszor a fényképezőgépet arra tartottam persze amit épp fotózni készültem, de én magam hátat fordítottam és egy marék egzotikus gyümölcsre szegeztem a tekintetemet, sőt beszélgettem az árussal:) Ennek következtében sokszor a kövezetről sikerült jól sikerült fotókat készítenem, vagy emberekről akiknek csak a feje nem szerepelt a képen, de azért néhány kép sikerült még így is:))
  Először pár egzotikum, suttyomban fotózva az épp gazdátlanul hagyott árukról:)


  A kokaleveleket itt kilószám árulják teljesen legálisan. Én is vettem, hogy a hostalban ihassunk teát:)


   Ez amit itt iszunk(lentebbi kép) egy tipikus dél-amerikai ital. Tulajdonképpen gyümölcsökből főzött tea lehűtve. Mindenütt árulják, ittam már Chilében, Peruban, Bolíviában. Tényleg nagyon finom, ráadásul minden pohár alján ott van benne a megfőzött gyümölcs is és miután megittad az italodat, azt is elcsócsálhatod:) Ahol csak tehetem iszom ilyet mert tényleg egy élmény. Az enyém valamiféle barackból készült, a Joanáé(amit a másik kezében tart), mogyorós volt:)


Néhány kép a piacról, hogy elképzelhessétek merre is járkáltunk:



  Az indián sámánok és boszorkányok természetesen itt is nagy számban képviseltették magukat. Sokkal többen voltak itt, mint a belvárosban a turisták által látogatott boszorkánypiacon. Mondjuk itt van igazán piacuk a füvekkel, amulettekkel gyógyítóknak, a szegény részeken ahol nem sok embernek van egészségbiztosítása és a népi gyógyítók szolgáltatásai sokkal megfizethetőbbek az itt élők számára mint a hivatalos egészségügy, ami bizony Bolíviában is eszeveszett drága. Tele volt a piac apró állatok aszalt hulláival, még malacembriókat is láttunk szárítva. Nekik nem tudom mi a funkciójuk, nem sikerült kiderítenem:)

  Azt hiszem érdemes itt egy picit kitérni a bolíviai egészségbiztosítási rendszerre, hogy megértsük miért van ekkora igény a népi gyógyítókra. Bolíviában a gyerekek számára csupán 6 éves korig ingyenesek az egészségügyi szolgáltatások. Ez után csak akkor ingyenes az egészségügy ha valamelyik szülőnek bejelentett hivatalos állása van és fizet a gyermeke után is egészségbiztosítást. Felnőtteket is csak akkor látnak el ingyenesen ha bejelentett állásuk van és rendszeres járulékfizetők. Ha nincs, akkor bizony az emberek rá vannak szorulva a népi kuruzslók tudományára. Azért ne írjuk le ezeket a gyógyítókat teljesen, hisz több száz évnyi tapasztalat és tudás birtokában vannak és nem csupán szárított állatokkal meg amulettekkel gyógyítanak hanem gyógynövények óriási tárházával is. A lényeg, hogy óriási néptömegek szorulnak ki a hivatalos egészségügyből és kénytelenek a népi gyógymódokat igénybe venni, a  sámánok, boszorkányok segítségét. Természetesen - főleg vidéken - ennek hagyománya is van.



  A másik nagy probléma Bolíviában az iskolázottság hiánya. Az analfabetizmust közel 2o%-osra tippelik(hivatalos felmérések nincsenek), de lehet hogy ez a szám nagyon jóindulatú becslés. Ugyanis arról vannak abszolút pontos adatok, hogy az iskolaköteles gyermekeknek csak közel 4o%-a kerül be az általános iskolába. Az iskolába 12 éves korig lenne kötelező járni, de ezt senki nem tartja és tartatja be, lévén a gyermekek után a szülők semmiféle állami segítséget nem kapnak, így retorziókat sem lehet alkalmazni azoknál a családoknál akik nem adják iskolába  a gyerekeiket. Az analfabéta szülőknek 99%-ban analfabéták lesznek a gyermekeik is. Ráadásul itt rengeteg gyereket szülnek a nők. Vagyis könnyen kiszámolható, hogyha évente csak a született gyermekek 4o%-a kerül iskolába akkor évről évre egyre nagyobb lesz az írástudatlanok száma.
  De még az sem jelent semmit ha valaki elvégzi itt az általános vagy a középiskolát. Az oktatás színvonalát jellemzi, hogyha valaki sima adminisztrátorként akar elhelyezkedni, annak itt egyetemet kell végeznie adminisztrátor szakon, egész egyszerűen mert a középiskolák befejezése után még nem alkalmasak a fiatalok ilyen "nehéz és bonyolult" feladatok elvégzésére..:)

  Mindezekből adódik az is, hogy ekkora az igény a sámánok talizmánjai és a boszorkányok szolgáltatásai iránt is. Teljes elképedésemre ezen a piacon a boszorkányoknak külön faluja volt, ahol csak ők dolgoztak. Legalább akkora kiterjedésű volt a boszorkányfalu mint maga a piac. Érdekes volt  a hangulat, mindenütt füstölők illatát, gyógynövények szagát éreztük,a szűk sikátorokban füst gomolygott...minden boszorkány portája előtt a tipikus áldozati tűzhelyeket láttuk kihelyezve, némelyikben tűz parázslott. A boszorkányok mind elbújtak az odúikban, senki nem jött elő. Ha akarsz valamit, Neked kell bemenned. A legelső képen láthatjuk La Paz elképesztő kettősségét...a nagy boszorkányfalu felett magasodik az áldást osztó Krisztus szobor...



  A boszik nem árulnak zsákbamacskát. Táblák irányítják útba az embereket, melyik boszorkány milyen szolgáltatásokat vállal. Amiben nem volt különbség, az az volt, hogy mindegyik táblán szerepelt a legalapvetőbb szolgáltatás, az áldozathozatal a "Pachamama"-nak. A Pachamama a földanya. Az indiánok(ajmarák, kecsuák), szemében a legfőbb Istenség. Ennek megfelelően bármi problémád van, az az első, hogy áldoznod kell neki. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha befizetnék egy Pachamama áldozatra, csak hogy lássak egy ilyet élőben hogyan is zajlik. De aztán úgy döntöttem, hogy nem jó megsérteni egyetlen helyi istenséget sem és hátha Pachamama megorrolna ha pusztán tudományos és dokumentatív céllal áldoznék neki:))) 
Itt láthattok 1-2 boszi hirdetőtáblát:


  A szokásos Pachamama áldozaton túl hirdetnek rontás levételt, szerencse-jövendőmondást egészség, munka, vállalkozás, szerelem tekintetében, kokalevélből és kártyából jóslást, van aki minden létező betegségre gyógykúrát is hirdet, segítséget föld és ingatlanvásárláshoz.
Mindezt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

A következő képen láthattok kicsit messzebb egy embercsoportot. Na miattuk kerültem másodszor is bajba Bolíviában:))) Persze ez is a boszorkányfaluban volt...



  Ahogy békésen tapicskoltunk a sárban a Joana-val, ebből a csoportból(mely söröző, masszív alkoholista férfiakból állt), kiugrott egy hapsi és megragadta mindkét karomat vállban, úgy hogy megmozdulni sem tudtam és teli torokból rám üvöltött: MAGA MIT CSINÁL ITT?!?!?!
Hát mit mondjak...köpni-nyelni nem tudtam, ennek megfelelően semmi okosat nem tudtam erre válaszolni, csak megrettenve néztem ki a fejemből. A férfin látszott hogy részeg, de az is látszott hogy nem először. Ugyanis ahogy közvetlen közelről belemeredt a szemembe, láttam, hogy a szeme fehérje egyértelműen sárgás. A mája már nem tudta feldolgozni a temérdek bevitt alkoholt és besárgult. Ettől függetlenül piszok jó erőben volt, vasmarokkal szorított és tovább ordított: KI ENGEDTE MEG MAGÁNAK, HOGY ITT FÉNYKÉPEZZEN?!?!?! MELYIK CSATORNÁTÓL VAN?!?!?! Eleinte annyira megijedtem, hogy a kérdést sem értettem, de ekkora már a létfenntartási ösztöneim feléledtek és próbáltam kiszabadítani magam, miközben visszaordítottam: MAGA BAROM!!!! ÚGY NÉZEK KI MINTHA BOLÍVIAI LENNÉK?!?!?! TURISTA VAGYOK!
Erre ő:FIZESSEN A FOTÓKÉRT!!!! MELYIK CSATORNÁTÓL VAN?!?!?!
Én meg: ESZEMBEN SINCS! NEM MAGÁT FOTÓZTAM! BAROM! MONDTAM, HOGY TURISTA VAGYOK NEM RIPORTER!!!! A hapsi tovább rángatott, én továbbra sem tudtam kiszabadítani magam és a csoportból is egyre több részeg alak figyelt fel ránk. Ekkor a mázlinkra kilépett a csoportból egy kevéssé részeg nagydarab állat, lekevert egy akkora nyaklevest az engem szorongató hapsinak, hogy abból egyszeriben elszállt minden harcias szellem: elengedett és szó nélkül hagyta visszavezetni magát a csoportba. A szabadítóm meg odasúgta halkan: tűnjenek el nagyon gyorsan innen!!!
  Nem sokat tébláboltunk...porfelhőt csak azért nem húztunk magunk után, mert nagy volt a sár:)) Kb 2 másodperc alatt felszívódtunk onnan és tűztünk vissza a piacra ahol a sok ember közt nagyobb biztonságban éreztük magunkat:)
  Nem mentem vissza többet fényképezni a boszorkányok közé, mi több innentől kezdve messziről elkerültem a környéküket is, nehogy egy rosszabb pillanatukban meglincseljenek:)))))
Amikor végre visszaértünk a piacra és többé-kevésbé biztonságban éreztük magunkat, kerestünk egy helyet ahol lerogyhatunk és ihatunk valamit, mert bizony mindkettőnk lába remegett. Megláttunk egy nénit aki tejeskávét mért és a bolíviai többséggel ellentétben kedvesen mosolygott ránk.
Amikor lerogytunk, azonnal kaptunk egy csésze tűzforró tejeskávét forró kenyérrel. Menten jobb kedvünk lett:) 
Joana, sokat szenvedett kísérőm a forró kávéval (akinek szerintem sejtelme sem volt amikor elvállalta, hogy végigkalauzol La Paz-on, hogy mire is vállalkozott:)):


   Mint megtudtuk a tejecskét a néni reggel fejte a saját tehénkéjétől:))) Úgyhogy Bolíviában ittam először valódi tehéntejet, melyet lobogó forrón töltöttek a kávéra. Nagyon finom volt:))))




És még itt sem értek véget bolíviai kalandozásaim(vagy kínszenvedéseim?:))) A következő bejegyzésben a föld legmagasabban fekvő hajózható tavához, a Titicaca tóhoz látogatunk el, 3824 méter magasra:)










2012. március 16., péntek

Bolívia - megérkezés és első attrocitások:)

  Az egész bolíviai kirándulás ötlete onnan indult, hogy Jackie barátnőm mondta, hogy megy Bolíviába meglátogatni a gyerekeit. Én meg rávágtam, hú én meg mennyire megnézném La Pazt! Erre ő mondta rögtön, hogy akkor menjünk együtt! Csak annyi a baj, hogy ő nem tud velem ottmaradni, mert ők Oruróban laknak, viszont egyedül nekem veszélyes La Paz, amíg nem ismerem. Kitalálta, hogy rábíz a húgára, aki főiskolás, nem dolgozik, ráér és ismeri La Pazt mint a tenyerét. Ő szívesen körbenavigál a városon és megmutat nekem mindent ami érdekel. Na azonnal belelkesültem: régi vágyam volt már Bolívia. Utána akartam járni a hiteknek és tévhiteknek erről az országról, mi igaz a veszélyességéről, elmaradottságáról, a szegénységről.
  Mielőtt belevágnék kalandjaim sorába(pl miért hajkurászott körbe a boszorkánypiacon seprűvel egy valódi boszorkány és miért néztek bolíviai riporternek, ami majdnem a megveretésemmel végződött:), ismerkedjünk meg egy picit ezzel az országgal.

Bolívia a leg-ek országa:

- Itt van a világ legmagasabban fekvő fővárosa, La Paz
- Itt van a világ legmagasabban fekvő hajózható tava(legalábbis a fele), a Titicaca tó
- Itt van a föld legnagyobb sósivataga, a Salar de Uyuni
- Dél-Amerikában itt a legnagyobb az indián őslakosság aránya, közel 55%
- Ez Dél-Amerika legszegényebb országa, a mélyszegénységi ráta több mint 6o%-os

  Ha az ország történelmét vesszük alapul, Bolívia abszolút peches ország. Miután a spanyolok szinte teljesen kiürítették hihetetlenül gazdag nyersanyaglelőhelyeit és annyira nem ragaszkodtak már a teljesen kifosztott országhoz, Bolívia függetlenségét 1825 augusztus 6.-án kiáltották ki. Ez az esemény Simón Bolivár nevéhez fűződik, az ő tiszteletére nevezték el Bolíviát Bolíviának. 
  Bolívia vetekszik Magyarországgal abban a tekintetben, hogy ha belekerül egy fegyveres konfliktusba, akkor abból kivétel nélkül a másik fél kerül ki győztesen. 1879-83 között a Chilével vívott csendes-óceáni háborúban elveszítette az Atacama-régiót ezzel tengerpart nélkül maradt, aminek hatásait azóta is nyögi. Nem sokkal később 1903-ban Brazília foglalta el a kaucsukban gazdag Acre régiót Amazóniában, 1932-35 között pedig egy harmadik háborút is elveszett Paraguay ellen, az állítólag hatalmas olajmezőket rejtő Chaco területért. A sors iróniája, hogy a három háború közül messze ez volt a legvéresebb és olajat azóta sem találtak a területen.

  Az ország nyomorult helyzetéért a történelem örökösen szerencsétlen laposztása mellett legalább ennyire felelős maga a természeti környezet is. Hiába a kokalevél jótékony hatása a magashegyi betegség enyhítésében és az ideszületés, attól még a 4000 méteres magasság egy igazi energiavámpír. Az élet ilyen magasságon csupán vegetáció, harc a túlélésért, mely annyira lefoglalja az ember erőforrásait (iszonyatos oxigénhiány, erős napsütés, nagy napi hőingás), hogy az állandó küzdelemmel szemben örökös az alulmaradás. Aki nem próbálta nem tudja mit jelent az, hogy pl a sarki boltban a bevásárlás egy expedíciónak tűnik, mert mire odaérsz ki készülsz köpni a tüdődet úgy lihegsz. Én egy hét után alig vártam, hogy átlépjük a chilei határt és elkezdjük az ereszkedést az Andokból, annyira belefáradtam abba, hogy közel 4ooo méteren kell élnem és semmihez nincs erőm. Ebben a magasságban még a zuhanyozás is kemény fizikai munkának tűnik:)


  Az alacsonyabban fekvő keleti országrész Santa Cruzzal az élen jóval fejlettebb. Nem véletlen, hogy az autonómia iránti törekvésük régóta napirenden van. A probléma eléggé tipikus: az ország nyersanyagokban és egyéb erőforrásokban bővelkedő egyik fele nem érti, miért kellene eltartania a csóró indiánokban bővelkedő másik felét. Ebbe a konfliktusba csöppent bele Eduardo Rozsa Flores honfitársunk, aki bevallottan azért ment Bolíviába zsoldosként, hogy felkészítse a keleti terület fegyveres védelmét az ország hivatalos kormányával szemben. Hogy ezért simán lelőtték, azon sajnos nem lehet csodálkozni. Bolíviában annyira törékeny a béke, hogy ilyen esetekben ott nem sokat kérdeznek. Rettegnek attól, hogy az  ország újra a több évtizedes polgárháború mocsarába süllyed, ami nem egy hanem ezer meg ezer ártatlan ember életét követelheti.
  Azt viszont nyugodtan elmondhatom, hogy a Külügyminisztériumunk pánikkeltése teljesen alaptalan Bolíviával szemben, amely a Rózsa Flores ügy óta "nem javasolt", sőt "veszélyes" úti célként jegyzi az országot. Akikkel csak beszéltem Bolíviában senki soha életében nem hallott sem Floresről sem Tóásóról, mi több a határon mikor átjöttem, a bolíviai határőrnek komoly fejtörést okozott a nemzetiségem. Ugyanis sok nyelvhez hasonlóan a spanyolban is külön szó jelöli az országot és a nemzetiséget(mint pl az angolban). Így a migrációs lapon a "nacionalidad" rubrikába szépen beírtam, hogy "Húngara", azaz magyar vagyok. A határőr nézte-nézte, aztán megnézte az útlevelemet, amelyben a Hungary szó nem sok támpontot adott, végül rámnézett és azt kérdezte: ne haragudjon! Hogy hívják az országot ahonnan jött??:)))) Amikor mondtam, hogy Hungría, elképedve nézett a társára: hallottál már ilyet? Mi lehet ennek a kódja?:) Szóval Bolíviában senkit nem érdekel, hogy magyar vagy, kivéve ha az ország törékeny békéjét jössz megbontani.

  Amikor átléptem a határt, azonnal deja vu érzésem támadt: a Chungara tó túloldalán, a több mint 45oo méteren fekvő határátkelőt átlépve, ugyan megmarad a csodálatos táj, a havas vulkánkoszorúk, de egyetlen csapásra eltűnnek a tájból a vadállatok. Azonnal tudtam, ugyanaz a helyzet mint Peruban: az Andok teljes állatállományát sikerült kiirtani az országból. Elképesztő amúgy, hogy a Chungara tó partján, a chilei oldalon békésen legelésző vikunyák csapatainak eszükben sincs átlépni a pár méterre levő határt. Okosak az állatok...ne mondja nekem senki, hogy nem tudják mi vár ott rájuk.

Chilei oldal:

 és kb 2oo méterrel odébb a Boliviai oldal: üres táj ameddig a szem ellát...


  És az Andok nem csupán a vadállatok vízválasztója, hanem az időjárásé is. Igazság szerint nem sok hitelt adtam a Jackie szavainak, hogy NAGYON hideg lesz La Pazban. Azt mondta pulcsikat és dzsekit, sportcipőt mindenképp hozzak. Még ki is nevettem. Mondtam Jackie!!! Voltam én már nem nyáron, de télen 33oo méteren Arequipában és megsültünk!!! Nem hiszem, hogy olyan hideg lenne La Pazban nyáron! De bizonygatta, hogy igenis meleg dzseki és pulcsik kellenek, ezért csak bedugtam a táskába egy dzsekit. Pulcsit nem, mivel az itt nekem nincs. Nem tudtam elképzelni, hogy 7 óra távolságban ennyire hideg legyen tőlünk amikor mi itt egész évben megsülünk a 3o fokban. A vicc az volt, hogy nem is kellett La Paz-ig utazni ahhoz, hogy tökéletesen megváltozzon az időjárás. A bolíviai-chilei határátkelő, az Andok egyik hágójában van több mint 45oo méter magasan. A legnagyobb elképedésemre, amint átkeltünk a hágón és elkezdtünk ereszkedni az Altiplano felé, a napsütéses, friss időt hirtelen istentelen hideg és zuhogó eső váltotta fel. Teljesen elképedtem. Mintha valami demarkációs vonalon keltünk volna át, hisz a chilei oldalon, nem vagy csak annyira ritkán esik eső, hogyha mégis, az bizony bekerül a híradóba. A Bolíviai oldalon  pedig zuhogott! Elképedve meredtem ki az ablakon és azon gondolkodtam hogy tudom elővarázsolni a  busz rakteréből mihamarabb a dzsekimet, mert bizony istentelen hideg volt:) A következő képen La Paz buszterminálja látható. Nem, kell aggódni, belül sokkal lepukkantabb:) Csak hogy valamit említsek: épp halásztuk elő a busz rakteréből a bőröndjeinket, amikor szépen a buszterminál kövezetére engedték ki előttünk a szennyvizet a busz wc-jéből...a szagokat leirni nem lehet..:)


  Másnap indultunk neki a szálláskeresésnek. Én a Joana-ra bíztam magam,Jackie húgára, hisz ismerte a várost mint a tenyerét. Rosszul tettem. Mert hisz ő bár itt lakik, de sose volt szüksége arra, hogy szállást keressen, így fél napig tébláboltunk szanaszét a városban hol erre hol arra tántorogva a bőröndömmel, fuldokolva a szinte oxigénmentes magashegyi levegőben mint valami partra vetett hal:). Hamar ráuntam, mert nem jutottunk semmire. Hol marha drága szállodába kerültünk hol olyan "szoba kiadó" helyekre, ahol a fürdőben hadrendben gyakorlatoztak a csótányok és hallomás alapján tudtam, hogy ezeken a helyeken nem ritkák az egyéb társbérlők sem, úgymint bolhák, tetvek, sőt ágyi poloskák:) Némelyikből ahova bekeveredtünk nemcsak ezeket, de még egy fészekalja anacondát is simán kinéztem volna.
  Láttam, hogy nekem kell kézbe vennem a dolgokat és azt tettem amit mindig is teszek ha idegen városba kerülök. Leintettem egy taxist és megkérdeztem: tudna-e kulturált szállást, privát fürdővel, korrekt helyen, meleg vízzel, megfizethető áron? A taxis azt válaszolta amit vártam: milyen árban gondolkodik? Mondtam, hogy kb 4o bolivianoban(kb 15oo Ft). Bólintott és már mentünk is. 2o percen belül megálltunk egy sarkon ahol mindjárt 3 szálláshelyet is mutatott és mondta kérdezzük végig őket de ha kell mutat többet is. Az egyik neve Boszorkánytanya volt, gondolkodás nélkül ide mentünk be:)


  Kaptunk egy nagyon korrekt tiszta szobát, tv-vel, 11o csatornával, szép fürdővel, pontosan 4o boliviánoért. Ilyen esetben a taxisok a legjobb tanácsadók. Ők ismerik a saját városuk legtöbb szálláshelyét és szinte minden infóval rendelkeznek róluk. Elég elmondanod mik az igényeid, mennyi pénzed van és máris elvisznek oda, ahol ilyen szállás van. Mindenkinek őket ajánlom aki hasonló helyzetbe kerül.

  Mikor elfoglaltuk a szállásunkat és rövid felfedező sétára indultunk rájöttünk, hogy a szállásunk nem véletlenül van a boszorkányokhoz címezve...a helyi boszorkánypiac mellett volt ugyanis:)
Azonnali felfedezőkörútra indultam és próbáltam engedélyt szerezni az árusoktól a fotózáshoz. Nem voltak túl előzékenyek, de az egyik boszorkány megengedte, hogy "gyógykészleteiről" fotókat készítsek. Ezek egyik fontos alkotóelemei a szerencsét hozó talizmánok. A szárított lámabébik azért vannak ekkora mennyiségben, mert Bolíviában azt vallják, hogy minden egyes épülő ház sarka alá el kell ásni egy ilyen kis láma múmiáját, hogy baj ne érje  a ház népét, sem a munkásokat.


  Nem kell azt hinni, hogy szegény lámamamákon harakirit követnek el és ezeket a kis lámákat kivágják a mamájuk hasából. A láma itt annál ezerszer értékesebb állat élve. Hanem lámáéknál meglehetősen gyakran előfordul az ikerterhesség, de az esetek többségében az egyik borjú a vemhesség folyamán valamikor kilökődik. Ritkán az is előfordulhat, hogy két borjú születik, de ilyenkor az egyik mindig életképtelen. Ezeket a tetemeket az indiánok összeszedik és mumifikálják, aztán a boszorkányoknál kötnek ki, akik jó pénzért továbbadják a népnek:) Nagyon gazdagék(pár van még itt is ebből az állatfajtából), amúgy nem szórakoznak lámamúmiákkal és nem mennek a boszorkánypiacra, ők egy élő, eleven állatot ölnek le ha házat építenek.
  Próbáltam további képeket készíteni de minden boszi megtiltotta a fényképezést, így nem sok sikerrel jártam. Végül megláttam egy standot amely üresnek tűnt, bár nem volt túl érdekes mert csak friss gyógynövényeket árultak itt, de jobb híján lefotóztam.


  Ekkor szó szerint a semmiből előkerült egy sokszoknyás bolíviai boszorkány(tán a föld alól) és se szó se beszéd egy seprűvel kezdett agyba-főbe verni!!! Nem sokat vitatkoztam vele. Lehet, hogy erőfölényben voltam(lévén fiatalabb is magasabb is), de annyira ledöbbentett, hogy Dél-Amerika egyik leglepusztultabb szegletében egy VALÓDI boszorkány nekem esik egy valódi seprűvel, hogy hanyatt-homlok menekültem:))) Joana velem együtt rohant és mikor végül a boszi felhagyott az üldözésünkkel és lihegve megálltunk annyit mondott: Ági! Óvatosabbnak kell lenned...itt nagyon bizalmatlanok az emberek. Azt hiszik a fotókkal ellopod a lelküket...
Én meg: Te jó ég!!!!! Hova keveredtem?!?!?! Azt hittem, hogy ilyet kb 3oo éve írtak le utoljára valamely eltűnt amazonasi törzs felfedezői...nem hittem, hogy a Bolíviai fővárosban agyonüt egy banya, csak mert fényképezek:)

  Ez a délutánom meglehetősen fárasztóra sikeredett és úgy döntöttem a másnapot lényegesen veszélytelenebb programnak szentelem: befizetek egy városnéző tour-ra. Előtte jutalomként kiosztottunk magunknak egy derekas vacsorát. Egyikünk silpancho-t evett(tipikus bolíviai étel,a  receptjét még régebben ezen alapon leirtam), másikunk grillcsirkét helyi zöldségekből zöldségágyon. Egyik étel sem került többe 3ooFt-nál)


  Érdekesek amúgy a bolíviai étkezési szokások. Mindenki húst hússal eszik, sőt fél disznót fél disznóval:) Amikor késő délután el akartunk menni enni valamit, kérdezte a Joana, hogy mit ennék. Én azt mondtam, hogy egy derekas adag friss salátát. Rámnézett és megkérdezte: MOST?!?! Mondom hogy-hogy most? Délután nem szabad salátát enni?? Erre ő: hát Ági egy kis salátát ugye főétel mellé adnak...az ebédhez. Vacsorára mindenki normális ételt eszik itt(a normális náluk a fél disznó több tonna rizzsel és krumplival), így vagy fél órát kujtorogtunk hogy egyáltalán legalább csirkét találjunk és egy olyan szakácsot aki vállalta, hogy krumpli és rizs helyett nekem zöldségköretet készít). Ennek megfelelően a Silpanchot, melynek a tetejét egyetlen gigászi sertésszelet foglalja el, kísérőm gyűrte magába, aki kb 15o centi és vagy 5o kiló vasággyal együtt, hozzá megette az én csirkém felét és utána közölte, hogy enne valami levest is. A leves után desszertként két szelet krémes csúszott még le a torkán:))) De ahogy elnéztem mindenki ilyen mennyiségeket tüntetett el az étkezdében. Lehet, hogy a hideg és a ritka levegő miatti sokszoros megterhelés követeli meg a kiadós étkezéseket a  szervezettől, azért esznek ennyi húst....meg minden mást:))

  Alvásból nem sok jutott, lévén, hogy bár a hostallal nem volt semmi baj, de valami eszméletlen hideg volt éjszaka. Fűtés mint olyan meg La Paz-ban nem létezik, ezért a bekért plusz takaró ellenére is kockásra fagytam. Alvásról szó se lehetett mert egész éjjel dideregtem a kb 8 fokban, ha wc-re föl kellett kelni az fölért egy kifinomultabb középkori kínzással.

  Másnap Joana megismertett azokkal a szabályokkal amelyeket be kellett tartanom ha egyedül közlekedem a városban(a városnéző tour-ra ő nem jött velem). Némelyiktől égnek állt a hajam.
Először is közölte, hogy nem ülhetek taxiba. Mondom miért??? Azt mondta: A taxik La Paz-ban egyáltalán nem biztonságosak. Sokan nem is taxik csak kitesznek az autó tetejére egy táblát és egyedülálló nőkre vadásznak. Amikor beülsz, lezárja az ajtókat és elvisz valami kietlen helyre ahol leüt és kirabol. És mákod van ha "csak" ennyit tesz. Mondom hurrá! Akkor "midi"-kkel kell mennem?(a midi a la-paz-i tömegközlekedés szíve. Itt a város katlanszerű elhelyezkedéséből adódóan, a girbe-gurba szinte merőleges utcácskákon csak ezek a kis mikrobuszok férnek el). Csatolok pár képet róluk:


   Ezek tulajdonképpen ugyanúgy működnek mint nálunk a buszok, de itt nincsenek megállók. Mindenki ott száll le és fel ahol akar. Sem nem kényelmes, sem nem túl tiszta, de legalább olcsó és nagyon sűrűn követik egymást, nemigen kell várni rájuk. A viteldíj mindössze 2 boliviano(kb 8oFt), az útvonalon belül akármekkora távolságra. A midiben mindig ül egy kocsikísérő, akinek a munkája a viteldíj beszedésén túl abból áll, hogy amikor megáll az autó teli tüdőből ordítozik, hogy hova megy a midi és utasokat gyűjt:)
  Mielőtt megkönnyebbültem volna, hogy ezekkel nyugodtan közlekedhetem közölte a Jackie, hogy ezekbe sem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk beülni egy egyedülálló fehér nőnek, mert bizony ezek is veszélyesek. Csak olyanba szabad beülni amelyben nem csak férfiak, hanem nők és gyerekek is vannak. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta La Paz felső karéjánál levő városban(melyben a reptér is van és szinte össszenőtt La-Paz-al), El Alto-ban szinte hetente találnak újabb és újabb holttesteket, többségében egyedülálló turistákét, akik voltak olyan bolondok, hogy helyismeret nélkül idejöttek és könnyedén használták a mikrobuszokat, pedig itt is jól szervezett bandák működnek: 4-5 férfi egy autóban, midi-nek álcázva: meglátnak egy magányos turistát(szinte kivétel nélkül csak turistákra vadásznak), az mit sem sejtve beszáll. Elviszik, összeverik az arcát a felismerhetetlenségig, mindenéből kifosztják, meztelenre vetkőztetik, hogy minél nehezebben lehessen azonosítani és éjjel lehajítják a város pereméről a katlan mélyébe. Ezeket így végighallgatva egyre jobb kedvvel készültem az általam "veszélytelennek" ítélt városnézésemre:)

  Mindenesetre baj nélkül elértem a városban kijelölt találkozási pontot, ahonnét a városnéző busz indult. Egy darabig nem értettem az utazási irodában a hölgyet akinél befizettem az utat, mert bár egészen addig spanyolul kommunikáltunk, arra a kérdésemre, hogy mi lesz kiírva a buszra, miről ismerem föl a téren, mondott egy szót amit leginkább japánnak saccoltam, kb igy hangzott: száájin. Hosszas eszmecsere után jöttem rá, hogy az angol sightseeing(városnézés), szót próbálja kiejteni sikertelenül:))))
  Amikor felültem a buszra, mely legnagyobb örömömre felül nyitott tetejű turistabusz volt, megnyugodva vettem tudomásul, hogy meglehetősen profi cucc van benne. Fejhallgatót kapott mindenki és az előtte levő ülés háttámlájába volt beépítve egy kis kapcsolószekrény, ahova bedughattad a fülhallgatódat aszerint, hogy angol, német, francia, spanyol vagy portugál nyelven kívántad-e az idegenvezetést hallgatni, így megnyugodtam, hogy mindent érteni fogok és nem egy buszon ordítozó alak lesz az idegenvezetőnk:))



  Azzal tisztában voltam, hogy egy ilyen városnéző körutazáson teljesen fals képet fogok kapni La Paz-ról, hisz az ilyeneken csak azt mutatják meg kizárólag ami szép és tetszetős, minden esetlegen ronda utcát nagy ívben kikerülve, de nekem ott volt az Adu ászom a hostalban. A Joana. Aki épp azért volt velem, hogy majd megmutassa nekem La Paz igazi arcát. Azt amit a hétköznapi emberek látnak és nem amit a turistáknak tartogatnak.

  A városról elöljáróban annyit kell tudni, hogy tulajdonképpen ez nem is főváros, mégis mindenki annak tartja:) Az ország hivatalos fővárosa Sucre, de szinte az összes közintézmény La Paz-ban székel, így az egész világ számára La Paz a főváros és pont:). Az óriási magasság amelyben a város fekszik a számtalan hátrányon túl egyetlen előnnyel bír: tökéletesen tűzmentes. Az égéshez oxigén kell. Az meg itt nincs:)
  Az elrendezése is igen eredeti. Úgy képzeljük el a várost mint egy hatalmas katlant. A katlan alján, úgy 36oo méteres magasságban egy pici területen élnek a gazdagok. Ott van a szép belváros, a mutatós felhőkarcolók és itt akad 1-2 többé-kevésbé egyenes nyomtávú út is. Ahogy elhagyjuk ezt a központi részt és elkezdünk emelkedni valamelyik lejtőn, úgy jutunk a városnak egyre szegényebb és szegényebb részeibe. Vagyis legalul laknak a gazdagok, legfelül meg a legszegényebbek. Így a gazdagoknak azon túl, hogy gazdagok még némi levegő is jut, a szegényeknek meg nem elég, hogy szegények, de a közel 4ooo méteres magasságban még oxigénjük sincs..


  Természetesen a találkozási pont a leggazdagabb(amúgy picike), negyedben volt, ahol megkaptuk az első adag felhőkarcoló hegyet:




 
Egy csomó japán turistával kerültem össze a busz nyitott felső szintjén és remekül szórakoztam rajtuk:) Ahogy beszélt az idegenvezető hang a fülhallgatóban mindig mondta, hogy épp mely épület előtt haladunk el. Ezeknek szinte mindegyike teljesen modern épület volt. A számomra tökéletesen érdektelen volt mely hivatalos szerv mely modern épületben székel, de a Japánok úgy érezték teljesnek a túrát, ha minden egyes épületet megörökítenek amit bemond az idegenvezető. Légyen az a kerületi bíróság, Jose bácsi sütödéje a sarkon vagy egy huszadrangú kis szálloda. Ennek következtében többször borulás fenyegette a buszunkat lévén az egyszerre az egyik majd a másik oldalra rohanó sok kis japán fényképész súlypont-áthelyezkedése sokszor veszélyesen megbillentette a buszt:) Végül az idegenvezetőnek kellett feljönnie rendet tenni:)

  Némi városnézés után a városon kívülre indultunk, a Hold völgyébe. Ezen meglepődtem, mert eddig csak Chilében hallottam a Hold völgyéről, sőt láttam is, de úgy látszik Bolíviában is van egy:) Legalább láttunk némi andoki tájat is a városon kívül:)


  Sok szerpentin, kacskaringó és kb fél óra buszozás után megérkeztünk a bolíviai Hold Völgyébe, mely különleges mészkőkúpok erdeje tulajdonképpen. A természet sok csodája közül az egyik. Nézzük  a képeket:



  Amikor visszadöcögtünk a városba, folytatódott a city tour: vagyis La Paz jólfésült toronyházainak bemutatása, szigorúan a felső tízezer lakhelyeinek érintésével:)
  Egy épületet néztem volna meg közelebbről, ez a San Francisco székesegyház volt, de mint kiderült éppen a nagy magasság miatt itt csak olyan városnézéseket szerveznek, ahol nem kell fel-leszállni a buszra meg gyalogolni épp a nagy magasság miatt.


   Megnéztük a  város névadójának, Simon Bolivár-nak is a szobrát, miközben elsuhantunk mellette:


   Amikor azonban a coca múzeumhoz értünk és a sofőr épp készült elrobogni mellette én megállítottam a buszt és leszálltam. Térképen megnéztem, már közel voltunk a szállásomhoz és nem sok volt hátra a túrából. Ezt a múzeumot pedig mindenképpen látni akartam. Bolívia a második ország a földön, ahol teljesen legális a kokatermesztés. A múzem a coca növény történetét mutatja be, onnan, hogy az indiánok felfedezték odáig, hogy a Coca-cola alapanyaga volt egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy nem is oly ártalmatlan kis növényke és be nem tiltották:)


  A múzeum közönsége volt igazán érdekes a számomra. 99%-ban hosszú hajú lepukkant hippik voltak, óriási jegyzetfüzetekkel gyülekezve a kokain készítésének pontos bemutatását leíró tárlat előtt. Nem valószínű, hogy a diplomamunkájukhoz kellett, szerintem csak a receptet akarták pontosítani:)))) Az emeleten coca bár is működött és bár a kínálat igen érdekes volt(szinte minden hagyományos italnak a kokásított változatát is árulták), de természetesen kizárólag magát a coca levelet használták fel mindenhez, ami ilyen menyiségben és ekkora magasságban nemhogy nem ártalmas(persze csak főzve teaként), hanem egyenesen javasolt: rendkívül hatékony vérnyomás-szabályozóként, erősítőként a hegyibetegség kellemetlen tüneteinek első számú gyógyszere.
Persze, hogy ittam én is egy csészével és a sok mászkálás, utazás során elkezdődött fejfájásomat kb 1o perc alatt nyomtalanul elmulasztotta.


  Ezzel természetesen még nincs vége bolíviai kalandjaim sorának, mi több, most jön majd még csak a java:)) A következő bejegyzésben megismerkedhettek azzal, hogyan élnek La Paz-ban az emberek, milyenek a mindennapjaik, milyen történelem előtti szokásokat és hagyományokat őriznek. Akinek nem volt eléggé hervasztó ez a beszámoló Bolíviáról egyetlen percig se aggódjon, mert most jön majd a valódi Bolívia...az iszonyú szegénység és nyomor ami az egész várost jellemzi...és a rettenetes elmaradottság.